Becsszó, arra készültem, hogy rossz lesz. Így, ilyen egyszerűen. Hogy nem fogom szeretni, hogy ez aztán nem magasirodalom, csak annak akar látszani, szóval még csak nem is becsületes lektűr. Tévedtem, és nagy élmény volt belátni a tévedésemet.
Persze, azért azt nem állítom, hogy ez az ízlésem, ez a logikája annak, ahogyan én berendezem vagy szövegesítem a világot. De ez ebben a pillanatban nem is kérdés – pláne nem mércéje egy szövegnek.
Mert
1 – jól megírt szöveg, pontos, írószemináriumos jegyekkel azért, de hát a szerző maga is ezt oktatja, valódi amerikai írósztár;
2 – felemelő, emberi történet, valódi emberi érzelmekkel, nincsenek papírmasé-figurák, van viszont fordulat: az autobiográfia és a fikció közötti átjárók (pl. az utolsó előtti fejezet);
3 – az írás ténylegesen is téten van: hogyan is lehet szövegesíteni a világot, hogyan is lesz világgá a szöveg (ilyen pl. Larette rövid példája, amelynek kapcsán a halott író szavai idéződnek meg, mintegy vitatkozva vele: „Úgy gondoltad, az emberek rossz úton járnak”); vagy egy könyv kapcsán azt írja a narrátor: „bármennyire megragadott is a könyv, taszított ez [a könyvben leírt] az élet.”
4 – aktuális társadalmi szakadáshelyeket tárgyal, és azokat személyes érintettséggel és írói józansággal (talán távolságtartással?) egyszerre: szexuális erőszak, a hatalomnak (és itt sokféle a hatalom, különösen a férfié) való kiszolgáltatottság, az önmagunkhoz való viszonyunk: önbecsülés, bizonytalanság, depresszió, az ember és az emberi létezés, vagy éppen az, hogy „harminckétmillió amerikai nem tud olvasni”. (Jut eszembe, egy kiváló börtönfilmben – azt sem tudom, ez zsáner-e, amit lehet így mondani –, ahol az elítéltek forgatnak önmagukról, egészen megdöbbentő adatot találtam: míg az USA-ban a Föld lakosságának kevesebb mint 5%-a él, addig az amerikai börtönökben ül a világ fogvatartottainak 25%-a); a férfi és a nő, a férfi és a nő, ha író; és az elmúlás, a kifogyás az életből;
5 – okos, de nem bölcs, művelt, de nem hivalkodó, szellemes és nem (vagy csak nagyon ritkán) közhelyes;
6 –úgy kutyás könyv, hogy nem kutyás könyv.
És
7 – a filmes referenciák tömege: szeretem a filmet, ezért aztán szeretem a filmes utalásokat – azokat is, amiket, mint filmeket egyébként kevéssé, mert kissé geilnek, túl érzelgősnek gondolok, s főként azért, mert, persze, láttam, mert, persze, még könnyeztem is, és a tudatos érzelmi manipulációnak való kiszolgáltatódásom szégyene is előidéződik ilyenkor, a filmmel együtt , na de az, hogy a kötetben egyszer csak magyar filmre lehet bukkanni, pontos és hosszú leírással, mintegy a kutyaélmény recycling-ja. Mundruczó Fehér Isten című filmjéről van szó; és nekem eszembe jut egyből, hogy két 30Y klipet is forgattunk, ami kutyás: az egyikben a Kacat kutyánk szerepel, a másikban pedig emlékeim szerint éppen onnan kerültek a filmbe a profi színész kutyák, ahonnan a Mundruczó-filmbe is. Szóval két teljes oldal egy magyar filmnek egy amerikai bestsellerben.
Könyv ez, és bár igazak a fülszövegek (is), szerencsére a könyv azoknál jóval többrétegű, valódi, ám alighanem kímélő olvasmány, szerethető és ajándékozható kötet.
És még valami – mert ritkán jegyzem meg a nyomdai-kötési munkát. Ez egy nagyon szép könyvtárgy, igazán jó kézbe venni, forgatni, lapozni; semmi extra, ne értsetek félre, éppen ezért jó: egyszerű, letisztult, pontos, akár a regény maga.
