Személyes érintettségem miatt éreztem úgy, hogy el kell olvasnom ezt a közelmúltban megjelent könyvet, ami röviden bemutatja a XX. század legnagyobb magyar színművészeinek életét. Fiatalon magam is felvételt nyertem a Színművészeti Főiskolára, ám féltávnál más pálya felé tereltek. Akkor nyilván kudarcként éltem meg, utólag azonban beigazolódott: sokkal jobb, hogy így alakult. Azonban a színházi- és művészvilág iránti érdeklődésemnek is köszönhettem első házasságomat és két fiamat is. Emellett nagy megtiszteltetés, hogy a könyvben bemutatott 51 fantasztikus színészlegendából többeket személyesen is megismerhettem a munkám és a magánéletem korai szakaszában.
A könyv nem a múlt század meghatározó művészeinek szakmai munkásságára, inkább életük fordulópontjaira helyezi a hangsúlyt. Ezek az élettörténetek megerősítettek abban a felismerésemben, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki igazán nagy színművésszé váljon, és miért nem maradtam én ezen a pályán.
Olvasás közben már fogalmazgattam magamnak az ajánlóhoz a gondolataimat, de nem tudnám azokat hitelesebben megfogalmazni, mint maguk a színészóriások, akik élettörténetébe betekintést nyerhetünk. Így kigyűjtöttem néhány találó gondolatot, melyek segítenek megérteni, mi kell ahhoz az elementáris élményhez, amit egy-egy remek alakításnak köszönhetően élhettünk át:
„Színésztársaim lelkileg, szellemileg, fizikailag épp oly kifosztottak, mint amilyen én vagyok. Nekünk csakis a színpadon van egymás számára mondanivalónk, minden tehetségünket ott szórjuk szerteszét, egymásból és önmagunkból merítünk. A színpadon kívül, a mindennapi életben mindannyian esendők vagyunk.” (Psota Irén)
„Mi, színészek, valósággal úgy élünk, mint a vakondok: villanyvilágítás, por, füst, sötétség. Levegőre, napfényre alig jutunk. A nyártól a napot várom, a természet közelségét, amely ilyenkor, úgy érzem, mindent megold.” (Ruttkai Éva)
„Milyen voltam, mint gyerek? Mint szerelmes, mint apa, mint férj? Mindenben megbuktam. De mégis, úgy érzem, hogy van egy kis rés, ahol át tudtam törni magam. És ez a színészet.” (Szabó Sándor)
„Bohócok vagyunk. Azért, hogy az emberek minket nézve a napi gondjaikból kizökkenjenek, nevessenek vagy sírjanak.” (Tolnay Klári)
Színészlegendáink legtöbbször nagy árat fizettek magánéletükben – nehéz történelmi korok, személyes tragédiák elszenvedői voltak.
A színjátszás és a filmszerepek segítették a magánéleti veszteségek és csapások feldolgozását, megélt drámáikat sikerrel vitték bele alakításaikba. Egy másik lehetséges út az, amikor valaki a való életben zárkózott, gátlásos, esetlen, mégis, a színpadon vagy a kamera előtt mégis képes váltani, és egyszerre magabiztossá válik, és kisugárzása több száz nézőre van hatással egy időben.
Ahogy sokaknak, úgy nekem is voltak veszteségeim és csalódásaim, ám mindig is határozott és kiegyensúlyozott, stabil személyiségnek tartottam magam. Nem vagyok egy törékeny lelki alkat. Talán ezt érezték meg akkori tanáraim, hogy az efféle érzékenység és sebezhetőség hiányában legfeljebb átlagos színésznő lehettem volna. Ma már úgy érzem, mindenkinek jobb, hogy így alakult.
