„Nincs annál nehezebb, mint túlélni a saját halálodat”. Rögtön a könyv előszavában erős, súlyos és nagyon találó felütéssel indít Szentesi Éva, de aki ismeri az írót, a rákedukáció leghangosabb hazai képviselőjét (én szerencsére ismerhetem, nem egyszer volt vendégem) ezen talán meg sem lepődik. Szentesi megjárta a poklot, sőt el is időzött ott hosszasan, amikor 2013-ban közölték vele, hogy áttétes méhnyakrákja van. Volt olyan pillanat, hogy orvosai egy százalék esélyt adtak annak, hogy túléli a borzalmas betegséget.

A legfontosabbat utoljára hagytam már a címében is arra utal, hogy majd ez a könyv teszi oda a pontot a mondat végére, amely az író rákból történő kigyógyulásának elmesélésével kezdődött. Merthogy azóta már több mint 5 éve tünetmentes, sőt papírja van arról, hogy gyógyultnak nyilvánítható, bár pontosan tudja ő is, hogy ez egy életen át tartó küzdelem lesz, elképesztően sok lemondással. A betegség Szentesi Éva egész életét új útra terelte, amit meg kell ismernie, be kell járnia, és a lehető legőszintébben szembe kell néznie azzal, hogy mi miért történt az életében.

Nem mindegy, hogy elszenvedője vagy az életednek vagy irányója, Szentesi elmeséli, miként vette kezébe a sorsát.

A könyv két részre osztható, az elsőben úgy kell újra megélnie a saját lelki és testi szenvedéseit, hogy egy kegyetlen fordulat folytán annak megbetegedésekor édesanyjával is neki kell közölnie a diagnózist. Azt, hogy a küzdelem után, amiben anyja segített neki és mindenben mellette állt, most Évi fogja őt kísérni az onkológiára, a kemoterápiás kezelésekre. De még a legsötétebb időszakokban is vannak olyan pillanatok, amiknek örülhetünk, mert az élet nagy rendező. A legkegyetlenebb időszakban Évi testvére életet adott első gyermekének, így az onkológia szaga mellé befurakodott az orrukba az új élet illata is, ami rengeteg erőt adott a bajban a családnak. Hogy mennyire nehéz volt a kezelést és a gyógyulási folyamatot ismét végigélnie, azt jól mutatja az is, hogy a kemoterápiás tüneteket édesanyja mellett ő is produkálta. Újra szembesülnie kellet azzal, amit pár évvel ezelőtt maga is megtapasztalt, rájött, hogy a gyógyuláshoz nem elég a terapeuta, az orvos, a természetgyógyász vagy egy hűséges társ – legalább annyira kell a beteg akarata is a kór legyőzéséhez. A rákos ember hozzáállása, elszántsága, a megértésre és az elfogadásra való képessége nagyban befolyásolhatja a túlélés esélyeit.

A könyv megírása is egy mély utazás volt Szentesi számára a saját lelkébe és testébe, példamutatóan őszinte, nyers és szókimondó

(pont amilyen ő maga), ami még erősebbé és fontosabbá teszi túlélésének történetét.

A könyv második része egy útmutató a betegséghez a saját példáján keresztül, amely során végigjárja szenvedése stációit, és megpróbál segíteni azoknak az olvasóknak, akikre hasonló küzdelmek várnak. Mindaz, amit leír, persze, az ő igazsága, az ő módszere és az ő útja, egyáltalán nem biztos, hogy más is ugyanúgy fordítani tud az esélyein, ahogy ő tette, de ha csak egy embernek segít, akkor már volt értelme megírnia a könyvét. A könyv más szempontból is hiánypótló alkotás, hiszen őszintén beleáll olyan témák kibeszélésébe, mint a nőiesség érzése, a rák utáni szexuális élet, a korai klimax, a szégyen érzése, az anyasághoz való viszony, szülei válása, hogy milyen testi és lelki roncsolódással jár a rák elleni harc, hogyan lehet enni, inni és lehet-e élvezni az életet a betegség veszteségei után.

Fájdalmakkal teli, elgondolkodtató, de közben tökéletesen megírt, olykor laza, humoros könyv született, ami mindeközben húsba vágóan őszinte szembenézés a halálos kór legyőzésének lelki és testi aspektusaival, és megmutatja, hogy egy győztes csata után mi marad az emberből és az életből.