A traumák irodalmi feldolgozása gyakran komoly kihívás elé állítja az olvasót, különösen, ha a gyermekkori zaklatás áldozatainak szemszögéből látunk rá a történetre. Nem csupán a titkok mélyére tekintő narráció és a felfoghatatlan bűn újraélése okoz szinte fizikai fájdalmat, de az eseményekben való szükségszerű részvétel is. Ahhoz, hogy megértsük a szövegben rejlő tragédiát, szemtanúvá kell válnunk. Borda Réka Égig érő csalán című kötete is elvárja a jelenlétet, az áldozati szimbolika – a virág-nyelv – azonban eloldja a múltidézést a kegyetlen tényektől, és a költői képalkotás szintjére emeli azt. Ettől persze nem lesz kevésbé fájdalmas a történet, sőt, mire eljutunk a felismeréshez, hogy valójában mit fonnak körül a csalán indái, már sokkal több veszítenivalónk akad, mintha a nyers erőszakkal találtuk volna szemben magunkat.
„Benedek egzotikus arcú, nyúlánk férfi volt, akivel egy kapualjban állva jöttünk össze, és aki azt szerette bennem, hogy soha nem mondtam neki ellent. A templomba menet is pimaszul megcsiklandozta a nyakamat, és bármennyire is zavarba ejtő volt ez számomra, felkuncogtam. Hihetőnek tűnt az irántam érzett szeretete, mégis mindennap elképzeltem, hogy elhagy. (…) Leültünk Benével a padra. Kinyújtotta a lábát, és átkarolt. Nekidőltem. A békák lomhán ugráltak a parkolóban, nyálkás hátukon megcsillant a villódzó lámpák fénye. Hozzám jössz amúgy?, szólalt meg. Meglepődve fordultam felé. Zavarba ejtő volt a kényelmetlenségem. A szegénységünkre, az elrontott gyerekeinkre és a válásunkra gondoltam. Nemmel feleltem magamban, aztán igent mondtam.”
Nem tudjuk, talán még nem is sejtjük, hogy mi történt az elbeszélővel gyermekkorában, a kapcsolatai azonban komoly bajt jeleznek.
A barátjával – vőlegényével – együtt töltött idő meghatározó állapota a zavar, a kettejüket összetartó erő pedig a fiatal nő engedelmessége. Nyálkás békák ugrálnak a villódzó fényben, és a nagy kérdés: amúgy? Egy lánykérés pillanatai, és a folytatásuk: több embernyi elrontott élet. Az okok egyre világosabban látszanak, ahogy haladunk előre a kötetben. A molesztálás ugyanis nem légüres térben történik, rendszert épít köré a család elhallgatásból, szemet hunyásból és önhazugságból: így öröklődhet generációról generációra a fájdalom.
Marok: egyszerűségében is félelmetesen találó név. A nagybácsi a történet kiinduló- és végpontja, az erőszak és az erőszak tabusításának kulcsfigurája, aki úgy fonódik rá az elbeszélő életére, mint egy szorítástól kifehéredő kézfej. „Egyedül én láttam, hogy pont olyan élessé vált a testtartása, mint amikor megtudta, hogy Marok Hajnit csalja. Persze a város akkor is Marokot védte. Azt mondták, hogy egy ilyen jó embernél beleférnek az efféle huncut kilengések. Nagyanyámat viszont a szájukra vették, amiért ilyen iszákos, kikacsintós fiút szült, aki nem képes uralkodni magán. Hát még Hajnit, aki állítólag évek óta nem adott helyet maga mellett az ágyban.”
Nincsenek egyéni bűnök és tragédiák, a közösség zárt rendszerként determinálja a sorsokat, a férfiak gátlástalanul és büntetlenül kiélik az ösztöneiket, a nők pedig áldozatok és tettesek egyszerre.
A narrátor szemszögéből így néz ki a felnőttek világa, amely azonban még a nem túl vonzó látszatnál is visszataszítóbb. A felszínen a mindennapok elfogadható bűneit találjuk, az alatt pedig a feldolgozhatatlan rémtettek örvénylenek, amelyekről jobb nem is beszélni, így inkább mindenki hallgat róluk. Több generáció némaságát töri meg a zaklatás elbeszélője a kötetben, és a múlt feltárásával azonnal meg is kérdőjelezi a „felnőttek” jogát a nevelésre és az irányításra, vagyis az „értékeik” elfogadtatására és azok továbbadására.
A kollázsszerűen összeillesztett jelenetek sorát a kronológia helyett a trauma feldolgozásának folyamata jelöli ki. Először egy földúton veszteglő kocsi mellett, kislányként látjuk a narrátort, aki nagyanyjával és Marokkal a piacra igyekezne, de lerobbant az autójuk. Amíg a felnőtteknek sikerül újraindítani a járművet, addig a gyereknek jól kell viselkednie, különben „elviszi a rabló”, vagy „börtönbe dugják”. A türelmét vesztett kislány előbb egy házat céloz kövekkel, majd az út szélén álló Jézus-szobrot veszi célba.
„Elvakított a fejét körülölelő fény, türelmetlenül dörzsöltem ki a káprázatot a szememből. Nagyanyám ideges szavai, a csiklandozó hangya emléke és az autó berregő erőlködése egyszerre töltöttek el haraggal. Ütni támad kedvem. Kiáltva a szoborhoz rohantam, és belerúgtam a betonvázba. Szinte csak hozzáér rózsaszín, virágos szandálom, és a beton lassan, mint a nyíló szirom, elreped.”
Ahogy a szakrális és kőművesi értelemben egyaránt stabilnak hitt alap széttörik, és feltárul a benne rejtett sötét világ, úgy áramlik ki a fényre az elbeszélő története is.
A kötet szimbolikáját ez az egyértelműség legkevésbé sem gyengíti, sőt, a világos párhuzamokat az egyszerűségük teszi igazán erőssé. Így működik a szövegben a menekülő áldozatot megtestesítő nyúl képe is: A rémült jószág a már elkövetett bűntett után eleve esélytelenül igyekszik elkerülni a ragadozót, a préda szerepét jóval azelőtt rákényszerítették, hogy ő maga felismerte volna ezt. És hasonlóan erőteljes a hallgatás falára felfutó, a családi titkokat körbefonó indák szimbolikája is, különösen a csalán játékba hozatalával, amely a fájdalom organikus, és így kötelezően elviselendő jellegére utalva még elkeseredettebbé teszi az áldozat küzdelmét.
Feltűnő a szülők szinte teljes hiánya: nem marad senki, aki megvédhetné a kislányt. A nagymamánál töltött vakáció kiszolgáltatottá teszi a gyermeket, a felnőttek világa védelem helyett elnyeli, és csak egy életre szóló sérüléssel engedi újra szabadon. A gyógyíthatatlan seben a hallgatás megtörése sem segít, hiába derül ki az igazság, az erőszakra felépített rendszert képtelenség összezúzni. Elrepedhet a talapzata, de nem kétséges, hogy hamarosan újra betont öntenek köré, akár egy hatalmas szarkofág, ami a sugárzás helyett a titkokat zárja magába.
„Most kell megszólalnom, mert ha nem teszem, nehéz évek várnak rám, szólalok meg. Nem akarom, hogy elhagyjanak, akik törődhetnének velem. Lesz egyszer egy vőlegényem és gyerekem, akiket nem fogok tudni megtartani, mert nem tanítottak meg beszélni. Olyan sok van a félelemből, és olyan kevés belőlem. És olyan sok a bűntudatból, és olyan kevés az elfogadásból. És olyan naggyá tesz, ha mesélni kezdek, hogy azt el sem hinnéd. Egyszer felnövök, és akárhogy fogom forgatni magamban ezt a gyerekkort, nem fog hiányozni. Akármilyen nehéz is felnőttnek lenni, minden kínjával együtt élvezni fogom. Csak előbb ki kell nyitni a szám, hogy meggyógyuljak, mert senki sem születik titoknak, és ha azzá is válik, nem kell akként meghalnia.”
A titok kibeszélése a fikción belül a képzelet és a valóság határán egyensúlyoz, nem tudhatjuk, hogy a gyerekként az erőszak rendszere ellen fellázadó elbeszélő valóban megszólalt-e, és így meggyógyult-e az igazságtól. A záró jelenet szabadságmetaforája ellenére – „A főúton felgyorsultunk, lobogtak a füleim a huzatban.” – lehetnek kétségeink efelől.
A szerzővel készített interjúkból tudhatjuk, hogy bár a történet fikció, a személyes érintettség motiválta a kötet megírását.
– Eleinte valóban nagyon személyesen indult a történet, aztán ahogy rájöttem, hogy amellett, hogy akár társadalmilag is hasznos produktum lehet ez a könyv, egyben szakmai kihívás is, tudatosan eltoltam az egészet fiktív irányba. Végül szinte csak a helyszín maradt valódi – mondta Borda Réka a Literának adott interjúban, ahol arról is beszélt, hogy „szinte nincs olyan barátnőm, aki ne élte volna át az abúzus valamilyen formáját az élete során”. A tapasztalat általánossá tételével a személyes tragédia társadalmi méretű problémává terebélyesedik, és a csalán valóban elér az égig.
