„Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik, amely emberi faj tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, jog, bankügyek… mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a romantika, a költészet, a szeretet, a szépség… ezért élünk!” – jelenti ki Mr. Keating, a Welton Akadémia nemrég óta alkalmazásban álló irodalomtanára, maga is egykori diákja eme jeles intézménynek, amely a hagyomány, a becsület, a fegyelem és a teljesítmény hívószavakat tűzte zászlajára, egyben használja őket jelmondat gyanánt. A diákok először persze nem tudják hová tenni Mr. Keatingnek az addigi megszokottól jócskán eltérő oktatási módszereit. Értetlenséggel vegyes megszeppentséggel hallgatják tanáruk szavait a carpe diem gondolatának szükségességéről és mibenlétéről, miközben az évtizedekkel ezelőtt végzett elődjeiknek az övékéhez nagyban hasonlatos ábrázatát figyelik a tablókon a díszteremben. Az irodalomtankönyv didaktikus magyarázóoldalainak kitépése aztán a kezdeti megrökönyödést követően lázba hozza őket, és nem telik sok időbe, amikor is megértik Keating tanár úrnak az irodalom és a költészet erejéről szóló lelkesítő és mélyenszántó üzeneteit – egyszersmind hamarosan beavatottaknak érzik magukat a Holt Költők Társaságának titkaiba is.
Ahhoz a generációhoz tartozom, amely számára az 1989-ben (nálunk egy évvel később) bemutatott, mára már legendásnak és kultikusnak számító film, a Holt Költők Társasága valódi nemzedéki élménynek számít. Ráadásul amikor láttam, körülbelül egyidős voltam a Welton Akadémia diákjaival, akik a kérésére (Walt Whitmannak a Lincolnt búcsúztató sorai nyomán) „Kapitányként” emlegetett és szólított Mr. Keating hol nyíltan kimondott, hol üzenetekbe és tanulságokba csomagolt útmutatásait követve újjáalakítják a hajdani titkos társaságot, amely működésének csak egyik, kétségkívül leglátványosabb része az, hogy tagjai egy barlangban esténként saját és más költőktől származó verseket olvasnak föl egymásnak.
A titkos tudás, amit a tanáruktól, a versekből és nem utolsósorban egymástól megszereznek, leginkább azt rejti magában, hogy miként lehet teljes, szívet és lelket nem csupán gyönyörködtető, de valódi érzésekkel és érzelmekkel is megtöltő életet élni, akár a konvenciók fölrúgása árán is, vállalva a hagyományokkal és az előírásokkal való szembenállás következményeinek, ezzel együtt pedig a kirekesztettségnek és a meg nem értettségnek a kockázatát.
A Holt Költők Társasága című regény hűen követi az eredeti film történéseit, dialógusait, legfőképpen a mondanivalóját. Nem véletlen, elvégre azon, ritkább esetről van szó, amikor a film volt előbb: a regényt N. H. Kleinbaum írta Tom Schulman forgatókönyve nyomán.
(Az egyik legnagyobb különbség az, hogy amíg a filmben számos történést az egyik diák, Todd nézőpontjából látunk, addig a regényben nincs meg ez a hangsúly.) Minden bizonnyal azok is örömmel forgatják a könyvet és idézik föl az emlékezetes jeleneteket, akik már látták a filmet (Robin Williams fantasztikus alakításával), akár hajdan a moziban, akár mostanában valamelyik tévécsatornán. A regény ugyanakkor önállóan is megállja a helyét, azok számára is emlékezetes olvasmányélményt nyújt, akik majd csak ennek hatására fogják megnézni a filmet. És még inkább: ennek hatására fognak további irodalmi műveket, versesköteteket a kezükbe venni.
„Mindig új nézőpontból kell szemlélni a világot” – inti diákjait Mr. Keating, miután arra szólítja föl őket, hogy álljanak fel a tanteremben az asztalokra. A tanár szokatlan módszereinek persze hamar híre megy, és nem csupán a kollégák, hanem a szülők körében is feltűnést, sőt aggodalmat és ellenszenvet kelt. Holott Mr. Keating voltaképpen nem tesz mást, mint arra hívja fel leginkább a diákjai figyelmét, hogy keressék és találják meg az irodalom és a költészet adta élményeket, illetve az emberi sorsokról és érzésekről szóló örökérvényű kijelentéseket és üzeneteket a mindennapokban is:
„A költészetet nem szabad csupán egy szóra korlátozni. A muzsika is költészetet tartalmaz, egy fénykép, sőt egy vacsora elkészítésében is lehet költészet… mindenben, ami formát ad a megnyilatkozásnak. Jelen lehet a költészet egészen hétköznapi dolgokban is, csak éppen sohasem szabad közönségesnek lennie. Írhatnak akár egy lány mézédes mosolyáról, miért ne, csak éppen az utolsó ítéletre vagy akár a világvégére kell ilyenkor felesküdniük. Csak az a meghatározó, a döntő, hogy lázba tud-e hozni, megvilágít-e valamit, és feltéve, hogy valami zseniálisról van szó, a halhatatlanság érzését közvetíti a számunkra. (…) De sok örömtől fosztanánk meg magunkat, ha az élet legegyszerűbb dolgaiban nem tudnánk felfedezni a költészetet.”
A történet 1959-ben játszódik. Azt gondolnánk, elég régen ahhoz, hogy bizonyos dolgokat történelmi távlatokból, a régmúlt részeként lássunk és szemléljünk benne. Holott napjainkban nem csupán a túlterheltség, a folyamatos rendelkezésre állás egyre gyakoribb követelménye, az idő és az anyagi javak hajszolása vonja el nemegyszer a figyelmünket a lényegről, az élet és az érzések szépségéről,
hanem a minden percben ránk zúduló információáradat is, amelynek földolgozása során egyre kevesebb lehetőség és alkalom jut magunkra, a belső hangunk, illetve embertársaink hangjának meghallására. Amiben viszont fontos szerep juthat az irodalomnak, a költészetnek. A Welton Akadémia diákjai a versek olvasása közben és annak révén megismerik saját magukat, de a környező világot is, – megtanulják, megtapasztalják, hogy az élet jóval több annál, mintsem nap mint nap robotüzemmódban teljesíteni a kötelességeket.
Vagyis nem mindig a teljesítmény a lényeges, hanem a pillanatok megélése és megragadása, az azokban való jelenlét, elvégre az élet véges, és számos dolgot elszalaszthatunk, ha nem figyelünk eléggé és nem merünk kellően szabadok lenni (erre utal Keating tanár úr tanítása a carpe diemről). Vagyis miként a régi bölcsek is fogalmaztak: gyakran nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. Ahogy a barlangban tartott titkos összejövetelekre meghívott egyik lány, Gloria fogalmaz lelkesedésében:
„Ez jobb, mint a szex! Ez romantika!”
A képlet persze korántsem egyszerű, a világ nem sakktábla, a valóság nem fekete-fehér. A kollégák nem csupán nehezményezik Mr. Keating tevékenységét, hanem arra is figyelmeztetik, szerintük milyen veszélyekkel jár, ha valaki netán valós tehetség és intuíció nélkül művésznek képzeli magát, mint ahogy kétségeiket fejezik ki a tekintetben is, lehet-e ennyi idős srácokat szabadgondolkodónak nevelni.
A fiúk közben ráéreznek a konvenciók megtagadásának és fölrúgásának ízére, bár hogy mi ellen és milyen célból lázadnak, azt talán ők maguk se mindig tudják a metaforák varázsából kilépve, konkrét szándékokba öntve megfogalmazni. (Egyik követelésük, hogy vegyenek fel lányokat is a Weltonba.) De talán nem is ez a lényeg. A konfliktus az elejétől fogva kódolva van, mint ahogy a bukás lehetősége is. Ami azonban végül csak részben, bizonyos tekintetben (igaz, tragédiától kísérve) következik be: az utolsó jelenet a regényben olvasva is legalább annyira megható, megrendítő és felemelő, mint a film záró kockái.
Kiemelt kép: Pillanatkép a filmből / Getty Images
