Tulajdonképpen semmit nem tudok az amerikai költészetről. Mint mindenki, aki járt középiskolába, valószínűleg, ha az amerikai líráról kérdezik, Walt Whitmant mondaná, azt követően meg – ha legalábbis érintett volt a beat-korszak élményeitől, ahogyan engem azért elvarázsolt a mítosza, flower power, make love not war, ilyenek, akkor – Allen Ginsberget még tudja, az Üvöltést, mondjuk, és eszébe jut a mostanában egyáltalán nem emlegetett Eörsi István, vagy eszébe jut mondjuk a Hobo Ginsberg-lemeze, és Sylvia Plath, de Az Üvegbúra miatt olvastam verseit is. És alighanem kifújt, ennyi.

Prózát, azt tudunk, részben azért, mert a próza eleve népszerű, részben meg az amerikai próza, na, az nem olyan, mint az európai, annyira erős benne a sztori-akarat, hogy egyből film pereg az ember szeme előtt, érti, mit akarnak, legyen az lektűr vagy elit irodalom, Ellis, Palahniuk, Auster, Cusk, vagy az a fickó, aki a Cherryt írta – hirtelen nem ugrik be a neve – és más a bestseller-szerzők ezerszám, A Szolgálólány meséje, Atwood, még egy kanadai női szerző jutott eszembe egyből.

És én magam tinédzserként az amerikai prózába (is) szerelmes voltam, Updike minden könyvét olvastam, vagy legalábbis majdnem mindet, meg Alice Walkert, meg Malamudot és Hemingwayt.

És ha már Updike – találtam vele egy interjút a neten (Advice to Young Writers), ami nagyon szeretetteljes és empatikus, mindenesetre tudok vele fordulni a Collins-kötet felé, mert az irodalmat művelőnek végtére is az irodalommal van a legfőbb dolga – nem a sztorival, nem a reáliákkal, hanem az irodalommal, amelyik nem tud nem érintett lenni sztoritól, reáliáktól stb.

A képen Billy Collins Az a baj a költészettel című kötete.
Forrás: Jelenkor Kiadó, Instagram

A Bevezetés, a Jó tanács, A vetélytárs, az Addendum, a Műhely, a Küldött, Mr. Shakespeare, vagy a kötet végi Vers az angol nyelv kihalása utáni első nemzedék tagjaihoz – ezek verscímek Collins kötetéből, szanaszét, ugyanolyan színű cetlivel jelöltem mindegyiket (és még legalább húszat), mert a verset, a vers létezését tematizálják – jól mutatják, hogy ezt a költészetet a költészet foglalkoztatja.

Mielőtt bárki megrémülne, vagy éppen arra gondolna, hogy akkor nekem, olvasónak, hangsúlyosan nem-költőnek mi dolgom van ezzel, szólok: éppen a vers kérdései lesznek a mi kérdéseink. Mert talán úgy hangsúlyozhattam volna, hogy a verseket a létezés foglalkoztatja, és annak egyik tapasztalata a vers számára (hiszen a vers versként létezik) a vers-létezés, ahogy az ember számára az emberi létezés.

Hogy mi az, ami ennek a lírának a megejtő, csodás ereje? Az, hogy van könnyűsége, humora, öniróniája, bája, hétköznapisága.

Szóval nem kell ünneplőbe öltözni („kölcsönzött szmoking”), nem kell pironkodni a rejtett utalások, allúziók, idézetek nyilvánvalósága és fel-nem-ismerése miatt, szóval nem koppint az orrunkra, hogy műveletlenségünkkel kell állandóan szembesülni minden rohadt versben, amiként az a kortárs magyar költészet eltartott ujjúságának idegesítő tapasztalata; hanem szövegek vannak, amelyek azzal játszanak, hogy a különböző regiszterek összeszólása miféle módon nyit kaput az emberi működésre: megismerésre, érzelmekre, létezésre, halálhoz való viszonyra.

A képen Billy Collins az Az a baj a költészettel című kötet szerzője.
Billy Collins / Forrás: Master Class, masterclass.com

A kutyás verseket kiváltképp szeretem, részben azért, mert használom a technikát a hétköznapokban: ha valamit nem tudok feldolgozni, megpróbálok Kacat kutyánk szemével rátekinteni a helyzetre, és a legtöbb esetben belátom, hogy egészen lényegtelen az a dolog, amibe éppen belehalni készülök.

Valójában arra a költői magatartásra figyeltem fel, hogy a nézőpont szándékolt kimozdítása (pl. úgy, hogy a halak szemével tekint fel a vízen járó önmaga talpaira, Átsétáltam az Atlanti-óceánon, vagy az Élvezetben egy másik kontinens felől elgondolt naplemente) történik meg. És ezekben a helyzetekben a kutya lírai szerep(lő)ként egyszerre banális, már-már triviális, miközben felemelő, humoros, az ember, az önmagát és a maga létezését komolyan vevő ember nevetségessé válik, lelepleződik a létezéshez való álságos viszonya – mondom,

közben nevetünk, vagy meghatódunk, valódi, igaz érzelmek és érzelemkifejezések kerülnek a hamisságaink helyére.

Billy Collins verseit heti rendszerességgel olvasom ezután, mondjuk, nekifutok angolul is, de csak kíváncsiság-kedvtelés-próbatétel gyanánt, mert Kőrizs Imre nagyszerű fordításai ezt a költészetet beleírják a magyar nyelvű kortárs irodalomba.