Keresztury Tibor író, kritikus egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a Hűlt helyem című kötetével nem kíméli az olvasót, – aki vele tart ebben a könyvben, „az szívni fog”. Nem túlzott: az önálló elbeszélésként is olvasható részekből az élet-halál harc regénye áll össze, amelyben az elmúlás közvetlen közelében végigszenvedett élet minden pillanata (potenciálisan) az utolsó. A saját halál lebegtetése a teljes kilátástalanság helyett mégis inkább ironikus gesztusként jelenik meg, mintha a szerző domesztikálná a végzetet, amely azonban így sem elkerülhető. – Jól elszórakoztunk mi ketten, a halál meg én a regény készülése közben, tegező viszonyban lettünk – mondta Keresztury a Libri Magazinnak adott interjúban. És ez a hangulat, hangozzék bármilyen bizarrul, átragad az olvasóra is, a Hűlt helyem így az élet felmérésévé és a felmérés ünnepévé is válik egyben.
Az önéletrajzi alapú fikció különböző életkorok a halál irányából tekintve meghatározó epizódjait eleveníti fel. A gyermek- és fiatalkor szimbolikus szereplője a szomszédban évtizedek óta haldokló Keszi bácsi, aki a szenvedés örökkévalóságát a létezés egyetlen pillanatába sűríti: „Bár a műhelyt réges-régen lebontották, semmi kétségem nem lehet afelől, morfondírozott, hogy az úri szabó türelmesen, megbízható módon most is haldoklik valahol, s ez a tudat per pillanat, úgy érezte, legalább félórányi energiát képes neki a továbbiakhoz biztosítani.” Keszi bácsi állapota, a távolban feltételezett megbízható haldoklás szövegszervező erővel bír: mint egy mélyben megbúvó képlet, amely szabályt alkot a felfüggesztett halál további megjelenítésére.
Mindegy, hogy milyen előítéletek mentén, milyen hangulatban és milyen elvárásokkal állunk neki a könyvnek, nem függetleníthetjük magunkat attól, hogy a fikcióban elénk tárt halálos betegség tény: a valóság és a szöveg a szerző állapotában metszik egymást. „Az MSA egy ritka betegség, három-négy embert érint százezerből. Ezt kikaptam, gondolta, ekkor már kalapáló szívvel, egész életemben attól féltem, csak nehogy átlagos legyek. Három-négy fő százezerből. Hát ez most mérhetetlen szerencsémre sikerült…
A betegség oka nem ismert. A diagnózis gyakran nem egyértelmű. Yes. Nincs egy olyan teszt, mely megerősítené a diagnózist.
Az egyetlen biztos módszer a diagnózis felállításához a neuropatológiai vizsgálat. Pontos diagnózisa tehát kizárólag szövettani vizsgálattal lehetséges, mely csak a halál bekövetkezte után végezhető el. (…) Jelenleg nem ismert olyan terápia, mely megállítaná, lassítaná vagy visszafordítaná az MSA-t. A betegség 30–70 éves kor között jelentkezik, és 6-7 év alatt halálhoz vezet. Ült nyelt egy nagyot. Elolvasta még egyszer az utolsó mondatot. Érezte, ahogy elönti hirtelen a víz. (…) Gyors fejszámolás következett. Ez a hetedik év. Öt nap múlva átfordul a nyolcadikba. Most mi van, Mi lesz. Meg fogsz halni, kispofám, közelest. Az van. Az lesz.”
Hogy kiderüljön, ebben a halálos betegségben szenved-e az ember, meg kell halnia: a kör bezárul, tort ül az abszurd, nincs menekvés. És sosem volt menekvés, hiszen a patológia nem csupán a végzetes kilátásokban szereplő, egyre közeledő végállomást, de az eszmélés kezdetét is jelenti.
„Megnézed velem a halottakat? Hogy hányan haltak meg a városban ezen a hétvégén? Na, gyere. Ne félj. Ez az élet rendje. Mi is ilyenek leszünk. Nem én leszek majd az első, akit így látsz legalább.” Az apa „vasárnapi mise helyett” hullaházba – a munkahelyére – viszi a gyermekét, ahol a közös térben összezárt testek – élők és holtak – közötti határ lassan elmosódik: „Apám számol. Tizenkét eset. Hánynom kell, de nincsen erőm szólni. Öklendezek. Tele lesz a szám hányadékkal. Lenyelem. Lassan én is megfagyok, lefekszem közéjük, és halott leszek. Nem lesz itt semmiféle iskola.”
Keresztury Tibor szövegeinek hagyományos (ön)iróniája a Hűlt helyem esetében radikális (ön)reflexióvá változik: őszintesége nemcsak kijelöli az élet végpontját, de túl is megy azon, hogy visszatekintve mérje fel a történet súlyát.
Az avasi pincesoron eltöltött gyermekkortól kezdve – ahol nehéz eldönteni, hogy a szomszédban lakó Tar Sándor-i figurák vagy a boncterem halottai az ijesztőbbek – az alkoholizmuson és a leszokás érdekében vállalt beavatkozáson át a halálos betegség felismeréséig a szerző pokoljárása a létezés nyers valóságát jeleníti meg. Nincs stilizálás, eufemizmus vagy allegória, csak a szenvedés tényszerűsége: „Meg fogsz halni, kispofám, közelest. Az van. Az lesz.”
A tabukra fittyet hányó elbeszélésmód az aggodalom társadalmi normákhoz igazodó szabályait is kikezdi, a köznapi értelemben vett sajnálkozást leveti magáról a Hűlt helyem, a szöveg tétje ugyanis jóval nagyobb az elhallgatásra és felszínes érzelmekre alapozott együttérzésnél. Aki belevág, és a szerzővel tart a könyvben, az valóban „szívni fog”, és még csak a katarzissal sem vigasztalhatja magát, mert a kötet végére legfeljebb a jelenlét hiányának kontúrjai válnak erősebbé. Kevés ennél megrázóbb és súlyosabb művet olvashattunk az elmúlt években magyarul.
Kiemelt kép: Wertán Botond