Az alkotói válságtól szenvedő szerzők motiválásához néha elég egy közeli barát, aki megpendíti annak lehetőségét, hogy az író valamit nem lesz képes megírni, és az máris bizonyítani akarja ennek ellenkezőjét. Ugyanakkor az irodalmi alkotások és szerzők köré szőtt legendák, anekdoták igazságtartamát lehetetlenség ellenőrizni. Az ilyen mítoszokat ráadásul néha maguk az alkotók terjesztik, hogy ezzel fokozzák az egy-egy mű körüli érdeklődést, vagy bizonyítsák saját nagyszerűségüket.
„A könyvírás mestersége mellett a lóversenyzés biztos üzleti modellnek tűnik.” – mondta John Steinbeck. A művészi alkotás sokban hasonlít a szerencsejátékra, a szerző ugyanis soha nem lehet biztos benne, hogy amit alkotott, valóban értékes-e, illetve tetszik-e majd a közönségnek. Ez a kétség bénítóan hathat az alkotókra. Vannak azonban olyanok is, akiket kifejezetten motivál a bizonytalanság, illetve ha erőfeszítéseiknek van némi plusz tétje is. Egy csipet kétely, némi büszkeség, esetleg valamennyi pénz. A legismertebb szerzők közül többen is éltek hasonló motivációs eszközökkel. Alábbi gyűjtésünkben olyan irodalmi műveket válogattunk össze, amelyek egy fogadásnak köszönhetik születésüket.
József Attila: Osztás után (1935)
Bridzskörökben közismert, hogy József Attila is ismerte és játszotta ezt a kártyajátékot, erre egyik verse is bizonyítékul szolgál. Bridzstudása kézzelfogható hasznot is hozott a költő számára, 10 pengőt. A költő a Japán kávéházban fogadást ajánlott, hogy bármilyen témára tud szonettet írni 15 perc alatt, a végeredmény pedig a végzet hatalmát mutatja majd be. A fogadásba Darvas Róbert, a Színházi Élet bridzsrovatának szerkesztője szállt be, aki természetesen saját hivatásához illően a bridzset választotta témául. József Attila a megadott idő alatt papírra vetette a szonettet, majd be is gyűjtötte az ezért járó díjat.
A Színházi Élet 1935. április 21-27-i számában Darvas meg is írta a történetet Rögtönzés címmel: „Egy kávéházban összeakadtam rég nem látott kedves barátommal, az egyik kitűnő költővel. Szó szót követett, ő a költő gondolkodásának nagy kapacitásával dicsekedett. Fogadást ajánlott, hogy bármely témakörből egy szonettet ír, melyben a végzet hatalmát fejezi ki. Megkötöttük a fogadást. Én persze a bridzs témakörét tűztem ki. Költőnk nyolc perc alatt készen volt az alábbi formás szonettel.”
Osztás után
A kártya ki van osztva. Reszketünk,
Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
bubik, királyok, dámák jelmezében
s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
Mint mozdulatlan csillagok az égen,
változhatatlan rajzunk, jellemünk.
Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
fényesre lakkozottan, lámpalázban
így kell kinek-kinek sorsára várni,
hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
ki tudja-e a végzet licitálni.
Dr. Seuss: Zöld sonkás tojás
„Fogadok, hogy nem tudsz megírni egy könyvet úgy, hogy mindössze 50 szót használhatsz” – jelentette ki Seuss-nak a kiadója, Bennett Cerf. A többi pedig már történelem. Kérdés persze, hogy mennyire volt okos dolog ilyen kihívás elé állítani az irodalom egyik legendás szómágusát. Ahogy az várható volt, dr. Seuss teljesítette a feltételeket, megírta a Zöld sonkás tojást – és ezzel megnyerte a fogadást. Ez a helyszínen ez 50 dollárral gazdagította a szerzőt – hosszútávon azonban valószínűleg ennél jóval többet hozott a konyhára a jogdíjakkal. Seuss valójában csak emelte a tétet, ezt megelőzően fejezte be ugyanis a Kalapos macska című könyvét, amelyben szintén egy limitált – mindössze 236 elemből álló – szókészlettel dolgozott.
A 120 éve született szerzőről és a vele kapcsolatos legérdekesebb információkról nemrég külön cikket írunk, amit itt olvashat el!
Mary Shelley: Frankenstein és Polidori: A vámpír
Talán nem véletlen, hogy a horror és a sci-fi műfajában is úttörőnek számító alkotás olyan körülmények között született, melyek maguk is regénybe illenek. 1816 nyarán sajátos kompánia verődött össze a Genfi-tó partján álló Villa Diodatiban. Itt pihent meg az adósságai és botrányos magánélete elől külföldre menekülő Lord Byron orvosával, John William Polidorival együtt. Kollégája, Percy Bysshe Shelley is hasonló cipőben járt, Angliában feleség, gyerek és a családi örökség kötöttségei várták, míg ő 18 éves szerelmét, Mary Godwint – a későbbi Mary Shelley-t – megszöktetve járta Európát. A két költő Svájcban egyesítette társaságaikat.
A rossz időjárás miatt idejük nagyrészét kénytelenek voltak a házban tölteni – ez volt ugyanis „a nyár nélküli év”, amikor a Tambora-vulkán kitörése miatt még a nyári hónapok folyamán is többször csökkent fagypont alá a hőmérséklet, néha pedig napközben is teljes sötétség uralkodott. Irodalmi, filozófiai és tudományos eszmecserékkel, rémtörténetek és német népmesék olvasásával, valamint ópiumszívással múlatták idejüket, mígnem Lord Byron versenyt javasolt: írjanak ők maguk is kísértettörténeteket. A profik hamar feladták a dolgot, Byron és Shelley épp csak elkezdték az írást, Polidori és Mary azonban ihletetettebb hangulatban voltak. Ebben a baljós közegben született meg a horrorműfaj két meghatározó műve is.
Novellájában Polidori alapozta meg a vámpírok ma ismert, arisztokratikus képét, ami felváltotta a korábbi, folklórelemekre épülő rémeket. A kifinomult, mindenkit elbűvölő vérszívó alakjában házigazdáját, Lord Byront mintázta meg. A vámpír című novella 1819-ben jelent meg, először Byron neve alatt, később azonban nemcsak Polidori, hanem maga Byron is megerősítette, hogy valójában az orvos írta a művet.
Mary Shelley-nek is sok fejtörést okozott a verseny, majd jött egy álom egy összefércelt halott fölött térdelő tudósról, aki valamilyen szerkezettel életre kelti a testet, és elszörnyed művétől. A történetből eredetileg csak novellát akart írni, Percy Shelley biztatására azonban tovább bővítette a szöveget, ami 1818-ban jelent meg Frankenstein, avagy a modern Prométheusz címmel – ekkor még a szerző megjelölése nélkül.
Fjodor Dosztojevszkij: A játékos
A fenti nemcsak a mű címe, hanem akár vallomás is lehetne. Az írónak ugyanis alaposan meggyűlt a baja a szerencsejátékokkal. 1863-ban egy, a feleségének szóló levélben említi először, hogy van egy hihetetlenül biztos stratégiája, amivel máris rengeteget nyert. Pár héttel később azonban már a testvéréhez könyörgött anyagi segítségért, miután már az óráját is zálogba kellett adnia, hogy kifizesse szállását és utazását. Ezt követően gyakran menekült a játékasztalokhoz szerelmi csalódásai, felesége halála vagy épp műveinek vegyes fogadtatása miatt.
Az így felhalmozott adósságait aztán egy újabb kockázatos játékkal kívánta megoldani: szerződött egy Sztellovszkij nevű uzsorással, miszerint az kifizeti a szerző adósságait, ha Dosztojevszkij 25 nap alatt ír neki egy legalább 12 ív terjedelmű művet. Amennyiben az írónak nem sikerül a feladat, úgy a következő kilenc évben keletkező műveinek jogdíja az uzsoráshoz vándorolt volna. A munka nem haladt jól, így Dosztojevszkij barátai küldtek hozzá egy gyorsírónőt, akinek segítségével végül sikerült határidőn belül befejeznie a regényt – annak ellenére, hogy Sztellovszkij állítólag még el is utazott, hogy megnehezítse a kézirat átadását. Végül az író egy rendőrőrsön helyezte letétbe a kéziratot. A szerencsejáték veszélyeiről szóló, stílusosan A játékos címre keresztelt könyv, amellyel megváltotta magát, játékszenvedélyéből sajnos nem kúrálta ki. Több próbálkozás, rengeteg fogadkozás és óriási összegek elvesztése után végül csak 1871-ben sikerült felhagynia a szerencsejátékkal.
A fogadásnak – a könyvön kívül – azonban lett egy másik szerencsés következménye is. A 19 éves gépírókisasszony, Anna Grigorjevna Sznyitkina hozzáment a nála huszonöt évvel idősebb íróhoz, és nemcsak vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait és leveleit tette rendbe, hanem a férfi életét is. Haláláig társa volt. Teljes hozományát Dosztojevszkij adósságainak kifizetésére fordította, később ő tárgyalt a hitelezőkkel, és kézbe vette férje műveinek kiadását is.
J.R.R. Tolkien és C.S. Lewis
A két szerző közti barátság legendás, és olyan kedves anekdotákkal ajándékozott meg minket, mint például hogy együtt nézték meg a moziban Disney Hófehérke és a hét törpéjét, és mivel mindketten szakértőnek számítottak a törpéket illetően, kellően fel is háborodtak a varázslatos lények ábrázolásán.
Egy alkalommal állítólag arra is fogadást kötöttek, hogy kipróbálják magukat egy új műfajban. Pénzfeldobással döntötték el, hogy Lewis az űrutazásról, Tolkien pedig az időutazásról próbál meg írni. Tolkien végül sosem fejezte be a Középföldét a modern világgal összekötő időutazós könyvét, a „The Lost Road” (Az elveszett út) című művet.
Így a fogadást a Narnia krónikái szerzője nyerte a Kozmikus-trilógiával, amit ráadásul szeretett volna négyrészessé bővíteni. A sorozat kötetei A csendes bolygó, a Perelandra, A rettentő erő és a befejezetlenül maradt The Dark Tower (A sötét torony). A regények főhősét, Elwin Ransomot a szerző egyébként Tolkienről mintázta.
Agatha Christie: A titokzatos Styles-i eset
Közkeletű anekdota – ami a regény első kiadásának borítóján is szerepelt –, hogy a krimi királynőjét a testvére heccelte bele a karrierjébe. A lányok valóban beszélgettek róla, hogy az akkor közkedvelt műfajban születő művekhez hasonlót akár ők is tudnának írni. Christie testvére, Madge egyébként maga is publikáló szerző volt, ahogy édesapjuk is. Különböző lapokban – például a Vanity Fairben – jelentek meg verseik és más írásaik.
Az állítólagos fogadásban a lányok ráadásul meghatározták, hogy a történetben szerepelnie kell olyan nyomoknak, amik alapján akár az olvasó is megfejtheti a rejtélyt – ehhez persze elég leleményesnek kell lennie (Ez a szabály valójában a korban népszerű krimiírói kódexekben is szerepelt, amelyek lefektették az etikus rejtélygyártás alapjait. Például, hogy ne szerepeljen bennük egynél több titkos folyosó vagy szoba, és hogy a természetfelettinek ne legyen köze a bűnesethez.) Saját önéletrajzi regénye szerint Agatha Christie 1916-ban kezdte írni a regényt, felhasználva hozzá az I. világháborúban önkéntesként szerzett tapasztalatait (a gyógyszertárban teljesített szolgálatot, és itt rengeteget tanult a különféle mérgekről).
Hat kiadó utasította el a kézirat közlését, míg végül 1920-ban megjelent a regény. Ebben a történetben mutatkozott be az olvasóknak Hercule Poirot, aki sok fejfájást okozott a szerzőnek. Christie-t viszonylag hamar idegesíteni kezdte a karakter, megszabadulni tőle azonban nem tudott, mert az olvasók nem tudtak betelni a belga magándetektívvel. Férjével első közös otthonukat is Styles névre keresztelték a könyv sikere után. Ez azonban nem bizonyult jó ómennek: a regény eseményei mintha előrevetítették volna későbbi magánéleti problémáikat.
