„Írj rövid mondatokat” – idéztük előző, Hemingwayről szóló cikkünkben a The Kansas City Star című napilap újságíróknak írt kódexét. Ennek az intelemnek a hatását talán Ernest Hemingway novelláiban ismerhetjük fel leginkább. A szerző rövid elbeszéléseit a 21. Század Kiadó gondozásában olvashatjuk most. Bemutatjuk a háromrészesre tervezett novella-kiadás első részét, ezenkívül szó esik az Akiért a harang szól és a Fiesta című regényekről is.
Az 1899-ben született Hemingway jómódú család sarja volt. Chicago egyik külvárosában álló, hatszobás házuk mellett nyaralót is birtokoltak a Walloon-tó partján, ahol az író később is gyakran megfordult. Rengeteg időt töltött a természetben apjával, aki korán megtanította a vadászat, a horgászat szeretetére.
Ezek a fiatalkori élmények is megjelennek első novelláskötetében, A mi időnkben című válogatásban, amely a 21. Század Kiadónál jelent meg 2021-ben. Ezenkívül visszatérő téma a háború – Hemingway első novelláit az 1920-as években írta, miután hazatért Európából, az első világháborúból. Szűkszavú, mégis láttató erejű, tömény és tartalmas írások A mi időnkben novellái. Van, amelyik csak két és fél oldal, és akadnak hosszabbak is, ám az olvasó még utóbbiaknál is ámulva keresi a szerző titkát: hogyan képes ilyen kevés szóval, jelzővel annyi mindent egy-egy írásába tömöríteni.
„Bement a kezében a tuskóval, Bill felkelt a székről, és segített a tűzre tenni. – Klassz tuskó – mondta Nick. – Tartogattam a rossz időre – mondta Bill. – Ilyen tuskó egész éjszaka ég. – Még parazsa is marad, reggel be lehet vele gyújtani – mondta Nick. – Igen, igen – helyeselt Bill. Magas színvonalon társalogtak. – Igyunk még – mondta Nick. – Azt hiszem, van még egy nyitott üveg a ládában – mondta Bill.”
– olvassuk a kötet egyik legerősebb darabjában, a Háromnapos szélvészben. És a „magas színvonalon folytatott társalgás” folytatódik a két, vízzel hígított viszkit ivó fiatalember, Bill és Nick között. Eleinte csak baseballról, horgászatról esik szó, hogy szinte észrevétlenül kibomoljon Nick véget ért szerelmének története. Hemingway alig néhány, látszólag hanyagul elhelyezett mondattal tárja fel előttünk a fiú tragédiáját, bánatát az elküldött lány miatt.
Hasonlóan briliáns írás A bokszoló, amelyben a tehervonatról a fékező által lehajított Nick a vasúti töltés mellett egy egykori híres bokszbajnokkal találkozik, akit a börtönben megismert fekete barátja, Bugs gyámolít. Sűrű, erős szöveg, amelynek néhány oldalán megismerjük az egykor híres ökölvívó házasságának történetét, a kapcsolat kisiklását, a férfi lecsúszását.
A mi időnkben eredetileg 1925-ben jelent meg, és azonnal Amerika legígéretesebb szerzői közé emelte Hemingwayt. A magyar kiadó az 1926-os, bővített gyűjteményt adta közre. Ígéretük szerint ezt követi majd két további novellagyűjtemény, így téve teljessé az író novelláinak magyar kiadását. A következő kötet a Férfiak nők nélkül lesz, az idei könyvfesztiválra.
Ha eddig nem így éreztünk volna, A mi időnkben tökéletes kötet ahhoz, hogy végérvényesen beleszeressünk Hemingway sajátos és jellegzetes írói világába.
És alkalmas arra is, hogy lássuk, miből nőttek ki a későbbi nagy regények – az előző cikkünkben tárgyalt Az öreg halász és a tenger,valamint a Búcsú a fegyverektől, illetve a sorozat két további kötete, az Akiért a harang szól és a Fiesta.
Utóbbi eredetileg 1926-ban látott napvilágot, és jól tetten érhető benne az írót jellemző stílus. A korai novellákhoz hasonlóan a Fiesta – A nap is felkel kevés szavú, dísztelen szöveg, amely így is képes két ember, Brett és Jake viharos, egyszerre szép és lehangoló, boldogtalanságra ítélt szerelmének bemutatására.
A két főszereplő az „elveszett generáció” tagjai (a Párizsban élő és ott honfitársait szárnya alá vevő amerikai írónő, Gertrude Stein nevezte így Hemingway nemzedékét), akik dekadens és némileg céltalan létük mellett minden emberhez hasonlóan a boldogságot, a harmóniát keresik. A könyvből egy külföldiekből álló társaságot kísérve megismerjük az 1920-as évek Párizsának vad éjszakai életét, majd Spanyolországba, a bikaviadalok földjére követjük a szereplőket.
„– Milyen szép, uramisten! – mondta Brett. A bika közvetlenül alattunk állt. – Figyeld meg, hogy milyen ügyesen használja a szarvát! – mondtam. – Úgy használja, hol a balt, hol a jobbot, mint az ökölvívók a bal s a jobb öklüket. – Komolyan? – Figyeld! – Túl gyorsan mozog. – Várj! – mondtam. – Mindjárt itt lesz a következő. (…)
Ez is nyomban támadásra indult az ökrök ellen, s a palánk mögül két ember futott feléje, nagyokat ordítva, hogy eltereljék a figyelmét. De a bika nem hederített rájuk, az emberek kiáltoztak. „Ha! Ha! Toro!”, a karjukkal integettek, a két ökör oldalra fordult, hogy felfogja a támadást, s a bika belevágtatott az egyikbe.
– Ne nézz oda! – mondtam Brettnek. Brett feszülten figyelt. – Jól van – mondtam. – Ha a gyomrod bírja. – Láttam – mondta. – A jobb szarvával támadt, és a ballal döfött. – Remekül csinálta.”
Sokan keresik a választ arra, miért lett Hemingway a 20. század egyik legjelentősebb írója, és miért tart ki hatása mind a mai napig. A siker egyik összetevője egész biztosan művei élményszerűségében, „életszagúságában” rejlik:
az író a legtöbb dolgot, amiről könyveiben tudósít, maga is megtapasztalta. Már fiatalon valósággal fejest ugrott az élet sűrűjébe, és kalandvágya, érdeklődése nagyjából élete végéig elkísérte.
Az Akiért a harang szól 1940-ben jelent meg, és jól érzékelhetően Hemingway későbbi írói korszakának terméke, mint a Fiesta. A regény pillanatok alatt bestseller lett, Pulitzer-díjra is jelölték, ám mivel végül abban az évben nem osztották ki a kitüntetést, nem kaphatta meg. (Pulitzert Hemingway csak bő tíz évvel később, Az öreg halász és a tenger című remekművéért vehetett át.)
Ez is, mint a szerző legtöbb műve, saját élményeken alapul. Hemingway 1937-ben Spanyolországba utazott, hogy tudósítson a polgárháborúról. A történet Robert Jordanről, a robbanószerek amerikai szakértőjéről szól. Jordan egy antifasiszta gerillacsapat önkéntese, és azt a feladatot kapja, hogy robbantson fel egy hidat, megakadályozva Franco csapatainak továbbhaladását. Osztagának parancsnoka elárulja, ennek ellenére a küldetés mégis sikerül, ám – legalábbis ez feltételezhető a regény nyitva hagyott befejezéséből – az amerikai nem éli túl az akciót.
Az Akiért a harang szól –, amelynek címét Hemingway az 1572 és 1631 között élt angol költő, John Donne egyik meditációjából kölcsönözte – önmagában is megrendítő és izgalmas háborús kalandregény,
annak minden kellékével, konfliktusokkal, szenvedéssel, szerelemmel (a szerző emlékezetesen és gyönyörűen ábrázolja Jordan érzelmeit a gerillacsapat korán árvaságra jutott, hányatott sorsú tagja, María iránt), ugyanakkor kissé kilóg az író életművéből. Jóval bőbeszédűbb, nyelvezete díszesebb – mégis félreismerhetetlenül Hemingway. A művet Sőtér István fordításában olvashatjuk.
