A metafizika sok tekintetben nehezen értelmezhető és nem könnyen behatárolható fogalmat takar, éspedig azért, mert a hozzá kapcsolódó hagyományos felfogás szerint elsősorban az értelem és a tapasztalás síkja fölötti világot vizsgálja és igyekszik föltérképezni. Értelmezése azért sem egyszerű, mert mindazt, amit a tapasztalaton túl föltár, (jobb híján) az általunk ismert és használt fogalomrendszerben és nyelven írja le.
Szokás filozófiaként is tekinteni rá, és vizsgálódásainak tárgyát a filozófia fogalmi körébe sorolni, ám ez bizonyos értelemben félrevezető lehet, a filozófia ugyanis sok esetben – de természetesen nem föltétlenül és nem is kizárólagosan – az ember helyét keresi a világban, az ember szerepét és tulajdonságait próbálja megtalálni és leírni, illetve magát az embert és a környezetét hivatott definiálni, ilyen módon pedig (durván leegyszerűsítve) az élet értelmére és a lét mibenlétére keres bizonyos, időnként elvontabb, időnként kézzel foghatóbb válaszokat.
A metafizika azonban pont ezeken a dolgokon lép túl azáltal, hogy nem az ember által megtapasztható és leírható, ábrázolható, értelmezhető valóság adja vizsgálatának tárgyát, hanem mindaz, ami azokon túl előfordulhat. Ilyenformán metafizikai valóságról beszélni voltaképpen fából vaskarika, hacsak nem abból a feltévesből indulunk ki, hogy többféle valóság létezik, akár több eltérő dimenzióban, mi viszont a szűkös, háromdimenziós érzékelésünkkel és felfogásunkkal annak csupán egyik megnyilvánulását, ha úgy tetszik, egy szeletét vagyunk képesek befogadni. Mindaz pedig, ami már ezen a törmeléken kívülre és túlra esik, a metafizikai vizsgálódás tárgya.
A metafizika egyik kulcsszava a statikusság: nem a dolgok dinamizmusát és egymásutániságát figyeli, és ebből kiindulva nem a dialektika a módszere, hanem időnként egymást kizáró kategóriákat állít fel, mozgás helyett pedig sokkal inkább változásról beszél, és alapvetően a létezés és a dolgok valódi természetéről állít fel téziseket, az érzékszervekkel fölfogható valóság és a tapasztalás jelentette határokon kívül. Eredetét az antik világban szokás gyökereztetni. Az egyik leghíresebb mű e tárgyban Arisztotelész Metafizikája.
Azonos című könyvének első oldalán ugyanakkor Puzsér Róbert arra hívja fel a figyelmet, hogy a metafizika fogalmi használata bizonyos értelemben félreértés következménye: „Arisztotelész Metafizikája nem azért kapta ezt a címet, mert a fizikán túlit tárgyalja, hanem mert a Fizika című írásánál később született. A félreértés azonban életre kelt – folytatja Puzsér –, és jelentést nyert ez az objektív idealizmus. Én is ezt a félreértést követem.”
Talán sokak számára keltett meglepetést, hogy a mindeddig elsősorban közéleti és médiaszemélyiségként ismert Puzsér Róbert egy efféle munkával jelentkezett, amely ráadásul nem csupán tartalmát és tárgyát tekintve nagyszabású. Szerzője tizenkét esztendőn keresztül írta, meglepetésről azonban már csak azért sem ildomos beszélni, mert Puzsérnak volt már korábban egy hasonló munkája, a Metafizikát tizenöt évvel megelőző Forrás, amely egyébként nyolc éven keresztül készült, és amely a valóság különféle megnyilvánulásait szemlézi, egyfajta ökumenikus jelleggel, és amibe a keleti és a nyugati spiritualizmus legjelentősebb építőkockái és irányzatai egyaránt beleférnek. Puzsér esszészövegeire abban a könyvben Magyar Dávid fotói reflektáltak.
A mostani műben, a Metafizikában is különös fontossággal bírnak az illusztrációk, a tarot nagy arkánumának lapjai. A könyv huszonkét fejezetből áll, vagyis ugyanannyiból, ahány lapból a nagy arkánum. Egy interjúban Puzsér elmondta, hogy a fejezetcímként használt fogalmak és a tarot nagy arkánumának archetípusai analógiás párokat alkotnak. A képanyaghoz egyébként tizenhét különböző tarot-pakli lapjait használta fel a szerző, volt olyan pakli, amit teljes egészében, és volt, amiből csak néhányat, a fejezet hossza határozta meg az analógiás párokhoz felhasznált kártyalapok számát. A paklik között van archaikus és modern, hermetikus és deviáns, vagy éppenséggel olyan, amely Bosch figuráit és színeit eleveníti meg.
A Metafizika ilyenformán nem csupán a szöveget tekintve figyelemreméltó munka, a könyv külcsínre sem hétköznapi. Nincs sem tartalomjegyzéke, sem oldalszáma, ami azt sugallja és egyben azt a szándékot fejezi ki, hogy a kötetet bárhol föl lehet ütni, és nem föltétlenül kell – sőt, talán nem is lehet – folyamatosan olvasni, sokkal inkább belelapozva, bele-beleolvasva, akár úgy is, mintha időnként anélkül szeretnénk válaszokat kapni, hogy a kérdéseket konkrétan föltennénk.
Ez a fajta felütés persze akár a tarot-pakliból való laphúzásra is emlékeztethet, de ez legföljebb olvasói szándék lehet, szerzői semmiképpen nem, a fent említett interjúban ugyanis Puzsér azt is leszögezi, hogy elutasítja a kártyavetést, mivel „tiszteletlenségnek, a szent könyv meggyalázásának” érzi. A kártyalapok erőtere ugyanakkor e kötet szimpla lapozgatása közben is megnyilvánulhat. Az oldalpárok közül a baloldalin szerepel a kép, a jobboldalin a szöveg, mind fényes, fekete lapokra nyomva, utóbbinak fehér betűi pedig a szimbolikáját tekintve is fontos üzenetet hordozó sakktáblára is utalhatnak.
És hogy mi is az a huszonkét fejezet, amelyek címsora egyfajta tematikát képezve kiadja és hűen kifejezi a könyv lényegét? Ábécérendben: Akarat; Boldogság; Család; Drog; Egység; Félelem; Gravitáció; Halál; Isten; Játék; Krisztus; Lélek; Mérték; Nemiség; Otthon; Pénz; Rák; Szellem; Tudat; Utazás; Vallás; Zene. Látható, hogy csupa olyan fogalom, amelyek évezredek óta foglalkoztatják az embert, és akkor is jelen vannak a gondolkodásunkban, amikor nem akarunk róluk tudomást venni, vagy azt szeretnénk, hogy a mindennapok egyformaságában ne kelljen tudomást vennünk róluk. Némelyik közülük újnak és modernnek tűnik, holott már az antik időben is foglalkoztatták eleinket, sőt egész filozófiai rendszerek születtek köréjük. Ennek fényében meghökkentőnek tűnhet a kötetcím, miszerint az emberi világ és gondolkodás filozófiai tartalomrendszerét metafizikai síkon kívánjuk elhelyezni.
A látszólagos ellentét akkor oldódik fel, amikor a tarot-kártyalapok nyújtotta vizuális és spirituális élmény mellett, mentén, avagy azon túl elkezdünk olvasni is: mégpedig antikrisztusi világról, genetikai és életmódbeli hibákról, metropoliszról és géppé szerveződő emberről, anyagforgatagról és emberi színjátékról, Isten testéről, szelleméről és lényegéről, transzcendenciáról és pánikról, a kultúra áldozati csarnokáról és egzisztenciális boldogságról. A sort hosszan lehetne folytatni.
Puzsér Róbert új könyve egyesek számára kétségkívül meghökkentő és meglepetést keltő lehet. Az első nyomás mind egy szálig elfogyott, a második az eladási listák élére került.
Ebben természetesen a szerző ismertsége és a közéletben való jelenléte is szerepet játszhat. Ugyanakkor az is világos, hogy a könyv olyan kérdésekkel és témákkal foglalkozik, amelyek valamennyiünkben fölvetődnek és jelen vannak, mégpedig az emberiség történelmi távlatait tekintve már hosszú ideje. Bár elképzelhető, hogy némelyek szemében Puzsér túl sokat markolt, az talán nem lehet vita tárgya, hogy a tizenkét éven keresztül íródott Metafizika mindenféle értelemben, akár a szerző személyétől elvonatkoztatva is figyelemreméltó alkotás.
Kiemelt kép: Polyák Attila, We Love Budapest
