Az volt az eredeti tervem, hogy az Egressy Zoltán új regényéről szóló ajánlót olyan, vagy legalábbis ahhoz hasonló nyelvezettel írom meg, mint amilyennel a könyv elbeszélő-főszereplője, Jolka is beszél. Aztán rá kellett jönnöm arra, hogy ezt a tónust csak eredeti mivoltában lehet működtetni, másolni vagy utánozni meglehetősen nehéz. Elvégre, ha lehetséges is volna olyan szavakat és kifejezéseket kiagyalni, hogy „hétrossebb”, „elkurvintotta magát”, „meghűsültem”, „bajságba vagyok”, „megpártoltam”, vagy „kojtorogni”, mindez akkor hiteles, és akkor telik meg élettel, ha belesimul az autentikus környezetébe. Mégpedig azzal a magától értetődő természetességgel, híján mindenféle mesterkéltségnek, ahogyan ezeket az egyediségükben jellegzetes nyelvi fordulatokat Egressy Zoltán is beleépítette a regénye szövegébe.
Regényről beszélünk, ugyanakkor a fejezetek egy része eredetileg novellaként jelent meg különféle irodalmi lapokban. Ez azonban korántsem valamiféle töredezettséget, netán esetlegességet jelent. Sokkal inkább a történetmesélés felszabadultságát, a narráció kereteinek feszegetését – leginkább pedig azonosulást az elbeszélés módjának azon kötetlenségével, amely alapvetően az élőbeszéd sajátja szokott lenni.
Jolka egy lassan a 100. életévéhez közelítő falusi asszony, az ő élete elevenedik meg Egressy Zoltán új kötetének lapjain. Születések, esküvők, temetések, rokonok és szomszédok: az élet évtizedeken átívelő helyzetei és eseményei.
Számtalan olyan történés, amelyet a történelem sem tudott kizökkenteni a menetéből. Jöhettek akár német, akár szovjet (Jolka szavaival: ruszki) katonák, történhetett időnként bármi rémisztő, örömteli, vagy szokatlan, a dolgok végül mentek a maguk medrében ugyanúgy tovább. Mindez azonban nem valamiféle közönyről vagy apátiáról árulkodik.
Jolka az életének jelentős részét a falujában töltötte, ahonnét csak elvétve tette ki a lábát, ám az általa elbeszélt, egymást nem föltétlen időrendben követő, és olykor-olykor motívumaiban ismétlődő történeteknek pont az a szépségük, egyben tanulságuk és közös nevezőjük, hogy szereplőik a megszokottban és a hétköznapiban is megtalálták a különlegeset, az eredetit, a továbbadásra és elmesélésre érdemeset. (Nem mellesleg az Egressy Zoltán tollára kínálkozót.)
Jolka álmában rendszeresen találkozik Bélával, a néhai férjével (aki nem „vót a világ szép embere”, de „a jósága mindent megért”); mint ahogy a múltbéli események fölidézése során az apjával is vissza-visszatérőn összeakad, aki nem engedte el őt a bálokba, ám azt se támogatta, hogy apácának álljon, mivel szerinte a lánya „igen szeret nevetgetni, meg szórakozni, ebbül nem lenne jó apáca”.
Hasonlóképpen elevenednek meg a régi történetek nyomán teljes életnagyságukban a testvérek, a rokonok, a szomszédok és a falu többi lakója is. Meg a szovjet repülőtiszt, aki udvarolt Jolkának, ezért a háza fölött tett néhány kört a sugárhajtású repülőgéppel. Nem beszélve a papokról, akik között is olyan is akadt, akinek gyereke született, meg olyan is, akinek Jolka tetszett nagyon. Az asszony viszont leginkább azért vonzódott hozzájuk, mert világéletében foglalkoztatta őt a transzcendens.
„Mindenkinek van rossz szelleme, meg jó szelleme – magyarázza egy helyütt. – Ha én is olyan gonoszul halok meg, mint sokan, akkor nekem is visszagyün majd a rossz szellemem. Mer az megjelenhet ám könnyen. Aki Isten nevében hal meg, annak nem gyün vissza a rossz szelleme. De aki gonoszul hal meg, az elkárhozik örökre. Annak visszagyün. Aki fölakassza magát, elveszi magátul az életét, vagy gyilkol, meg lop, ilyenek. Nincs annak Istene.”
Jolka rendszeresen találkozik szellemekkel, és az udvarában újra meg újra megjelenő bakmacskáról azt feltételezi, hogy az maga az ördög lehet.
Mindezt azonban csöndes és józan belenyugvással fogadja. Hallgatja a Dankó Rádiót, amelyben nagyon szép muzsikák mennek, köztük a néhai Béla kedvenc nótái. És nézi a tévét, nemcsak a miseközvetítéseket, hanem a múltkor ment az a „vetélkedés”, és hát „vót egy pocakos nő, jó nagy valagú, az eszetlenkedett, aztán kiesett”. A rádióban különben a minap egy százéves asszonyt köszöntöttek. „Isten mentsen, hogy azt én megéljem” – mondja Jolka.
Mert hát ennek a több mint kilencven megélt életévnek mégiscsak az a nagy tanulsága, hogy „kurva élet ez a világ”. Ennek ellenére Jolka, legalábbis saját számítása szerint, egész életében háromszor ha káromkodott. Regényes életének lapjairól – Egressy Zoltán míves interpretálásában – árad a csöndes és tapasztalatoktól bölcs derű.