„– Már látom is a fülszöveget – folytatja. – Mit írhat egy nő egyáltalán, akinek két munkahelye, gyereke, háztartása, számolatlan elintéznivalója van. Erre keresi a választ könyvében a nagyszerű írónő. „– Író vagyok, nem írónő.”
Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz című kötetében egymást érik az önreferenciális utalások, mintha a négy, töredékekből felépülő történet ugyanarra a szerzői kérdésre keresné a választ: hogyan lehet nőként a női alkotásról írni? Ami egyben azt is kutatja, hogy vajon milyen esélyei lehetnek egy nőnek a megszólalásra: létezik-e autonóm női hang?
A téma az aktualitása és az ideológiai ballasztjai miatt egyszerre riasztóan súlyos és túlzottan érzékeny ahhoz, hogy egy szöveg függetleníteni tudja magát a közéleti diskurzustól. A női megszólalás politikuma azonban szerencsére csak a távoli horizonton tűnik fel a Vázlat valami máshoz esetében: a nagy összefüggések helyett az apró rezdülésekre fókuszál, azokból alkotja meg a saját életük feletti irányítás visszaszerzéséért küzdő nőket. Ennek köszönhetően a kötetben, a szerző korábbi munkáihoz – Boldogtalanság az Auróra-telepen, Mágneshegy – hasonlóan szájbarágás és demagógia helyett a mindennapok problémáinak fájóan valóságos megjelenítésével találkozunk.
Négy nő, négy eltérő élethelyzet, egy közös pont: a válság. Ami akár a pandémia is lehetne, hiszen a koronavírus okozta globális bezárkózás hangsúlyos része Mán-Várhegyi Réka kötetének, a krízis azonban ennél jóval koncentráltabb,
ezért – bármennyire különösen hangzik ez az elmúlt lassan három év ismeretében – nagyobb téttel is bír. A karantén, a távolságtartás és a maszk egy komoly áldozatokkal járó, de mégsem állandó válság tünetei, a női létezés férfi szempontoktól elszakadó elbeszélése ugyanakkor a mai napig probléma: „író vagyok, nem írónő”.
Magdi, az első történet elbeszélőjének „bűnei” már az első oldalon igazolják a fentieket. „Mint tudjuk, vannak bocsánatos és kevésbé bocsánatos bűnök (…), ha egy vonzónak és fiatalnak már nem mondható nőnek dührohamai vannak, az ugyanúgy kevésbé bocsánatos bűnnek számít, és nyilvánvalóan senki mást nem terhel ezért a felelősség, csakis ezt a szerencsétlen nőt (azaz engem), aki hisztériával terrorizálja embertársait ahelyett, hogy nyugton maradna és végezné a dolgát”.
A nő érzelmi kitöréseit az élethelyzetéből – egyedülálló anya, kiábrándult pedagógus – is eredeztethetnénk, a társadalmi elvárások azonban felülírják ezt a magyarázatot, a „hisztéria” sosem belülről jön, tehát sosem indokolt igazán, kizárólag a norma megsértéseként jelentkezhet. Magdi rohamai a margóra írják őt, tagja marad a közösségnek, de éppen megtűrtként létezése szinte jelentéktelen.
„Tehát az iskolában kezelni tudom a nehéz helyzeteket, ha ez nem így lenne, már rég tönkrement volna az életem, üröm az örömben, hogy tizenkét éve hallgatom anyámtól, rokonaimtól, barátaimtól, terapeutámtól, és sajnos már a fiamtól is, hogy ha ott uralkodni tudok magamon, akkor egyébként is képes lennék rá, csak nem akarom igazán”. A „hiszti” valódi oka az elbeszélő saját gyengesége, hiszen képtelen kordában tartani az érzelmeit, helyzetéért csak önmagát okolhatja, és így nem meglepő, hogy kitaszítottsága határozza meg a történetét.
Ágit nem a mellőzés, hanem paradox módon a túlzott nyilvánosság redukálja egyszerű sztereotípiává.
Influenszerként a „valódi”, filtermentes női létet igyekszik reklámozni, amikor a tökéletesség illúziója helyett a zsíros haj és a szőrös láb elfogadásával élhetik meg önmagukat a nők. „– Vizet prédikálok, és bort iszom. Évek óta minden blogposztom arról szól, hogy elfogadom a testemet, legyen bármilyen tökéletlen, borotválatlan, aránytalan, hurkás vagy ráncos. Mi az, hogy elfogadom? Ünnepelem! Aztán bedurrant a járvány, és a követőim megsokasodtak. (…) – Szóval az a baj, hogy minden hiába – próbálom összefoglalni.”
Hiába minden őszinte szándék, mire az üzenet eljut a felhasználókhoz, felszínessé és hamissá torzul, Ági pedig mintha saját magát zárná körbe az elveszett jelentésekkel. Mint a szemben lakó szomszédja, aki atombunkert épít a kertben, a nő is a legrosszabbra trenírozza magát, még ha eszközei éppen ennek ellenkezőjéről – a nyitottságról, az élet ünnepéről – árulkodnak is. Talán nem véletlenül kapta ez a fejezet a „Felkészülés a katasztrófára” címet. Ági végül mégsem költözik önmaga bunkerébe, a zárójelenetben felvillannak a kijáratot jelző fények, amelyek az influenszerség tízezreket vonzó szlogenjeinél lényegesen világosabban jelölhetik ki a filtermentes élet irányát.
Csakhogy ez a látszólagos szabadság ugyancsak illúziónak bizonyul idővel,
legalábbis a harmadik történet alapján. Györgyi politikus férje mellett jobbára a biztos alap vagy a megfelelő háttér szerepét játszhatja el, vagyis biodíszlet, akinek a mozgásterét a férfi érdekei jelölik ki. Egészen addig, míg egy horvátországi nyaralás alatt a politikusnak hirtelen nyoma vész. A nehezen megmagyarázható, és a történetben is kellően homályosan kezelt esemény a szabadulás lehetőségét jelenti Györgyi számára. A tündérmeseszerű fordulat után a nő valóban új életet kezd, ám mire vele együtt olvasóként mi is elfogadjuk sőt, már-már a magunkénak érezzük a szabadulás okozta katarzist, a szöveg kirántja a lábunk alól a talajt: nincs menekvés, a fikció(n belüli fikció) sem írhatja felül a női létezés eleve elrendeltségét.
Ilyen előzmények után érkezünk el a negyedik történethez, amelynek narrátora, Anikó a fent idézett író, aki a kisgyermeke, a munkái és a családi élet fenntartása mellett igyekszik alkotni. Ha kell, beköltözik a lakás egyetlen nyugalmas zugába, a kamrába, hogy csak a szövegre koncentrálhasson, ám a legfőbb akadályt nem a külső, hanem a belső terek jelentik számára. „Most már engem is zavar, hogy bármit kezdek el írni, megszólal egy szereplő, válaszol egy másik, és tessék, hol vannak, hát egy szobában ülnek, üldögélnek, néha fekszenek, esetleg felállnak, majd gyorsan visszaülnek (…) mégis miért nem viszem ki őket az utcára, miért nem tesznek egy sétát a ligetben, miért nem utaznak egyet legalább a földalattin? (…) Ha nem tudom kivinni őket az utcára, akkor egy váratlan vendéget, egy titokzatos idegent kellene beleírnom a regénybe”.
Kisvártatva Anikó életében bukkan fel a titokzatos idegen, aki rövid úton be is költözik a narrátor lakásába, és hamarosan a család életének szerves részévé válik. Ez az ironikus gesztus segíthet benne, hogy a négy történetet a nyilvánvaló tematikai kapcsolódásokon túl is egymáshoz fűzzük. Nehezen lehet eltekinteni ugyanis a lehetőségtől, hogy a negyedik elbeszélés az alkotási folyamat konstans önreflexiójában a kezünkben tartott könyv egy értelmezési lehetőségét rejti magában: „Töredezett minden, amit írok, ráadásul folyton összeér a saját életemmel” – mondja Anikó. Ezzel mintha a korábban feltett kérdésre is felelne: hogyan lehet nőként nőkről írni, létezik-e autonóm női hang?
A választ, ha adható egyáltalán, a kötet – a címben is jelzett – szerkezetében (is) kereshetjük: Vázlat valami másról.
Ezek szerint a negyvenes-ötvenes nők életét hitelesebben ragadják meg a fragmentumok, mint a regény nagyívű narratívája. A folyóiratokban korábban már megjelent részletekből összeálló kötet nem arról beszél, amit elvárnak tőle, hanem valami másról, és arról sem egésszé kerekített történetekben, hanem vázlatokban. Mert a margóra írt jelekkel, töredékekkel és szünetekkel megkerülhetők a nőkkel szemben támasztott (társadalmi és irodalmi) elvárások, és így talán valóban megszólalhatnak azok, akiknek eddig nem hallhattuk a saját hangját.