Spoilerezés-e elmondani, hogy Albert Camus Közönyében az elviselhetetlenül tűző nap vezet el egy gyilkosságig? Hát azt, hogy Édes Anna végül leszámol Viziékkel? Nem kérdés, az említett regények megjelenése idején a fejlemények meglephették az olvasókat. De elronthatta-e az első olvasás örömét akkor és most, ha a fogyasztók tudtak a fordulatokról? Vagy csak kriminél nem illik lelőni a poént? Mitől függ egyáltalán, hogy mi számít poénnak? 

A spoilerezéstől való félelmet az elmúlt években sokkal jelentősebbnek érezhetjük, mint korábban. Legalábbis filmes szuperprodukciók, illetve sorozatok esetében, odaillő lehetne a felirat, amelyet Bárány Tibor említett két évvel ezelőtt a Magyar Narancsban: „Kérjük, ne beszélgessenek a Star Warsról, amíg a mozi épületében tartózkodnak. Mások most látják a filmet először, és nem szeretnék, ha valaki spoilerezné nekik az egészet. Köszönjük szépen az együttműködést!”

A plakát is képes spoilerezni egy filmet – írta a Promotions 2019-ben, a szerző pedig említést tett barátairól, akik nem néznek előzeteseket, mert szerintük elrontják az élményt. Nemrég pedig A hetedik sor közepe oldalon született olyan recenzió Jordaan Peele Nope című filmjéről, ami többnyire csak azon dühöngött, miért leplez le ilyen sok mindent az előzetes.

Más kérdés, létezik-e ez a jelenség a szépirodalom világában is. Nemrég Tóth Krisztina új regénye, A majom szeme kapcsán lángolt fel a vita, miután egy kritika többet árult el bizonyos hozzászólók szerint a kelleténél.

Másokat viszont az háborított fel, hogy nehogy már a spoiler-félelem jegyében irodalomkritikában se lehessen a teljes művet elemezni. Vagy lehet anélkül is, hogy bizonyos fordulatokra utalnánk? Bárány mellett Nyáry Krisztiánt, illetve Fejérvári Boldizsárt kérdeztük erről.

A képen Tóth Krisztina A majom szeme című könyve.
Forrás: Károlyi Csaba, Facebook

Fejérvári is azok közé tartozik, akik úgy gondolják, jobb vigyázni azzal, mit árulunk el előre, mert könnyen elronthatjuk az első befogadás élményét. Az egyetemi oktató-műfordító szerint klasszikus példa, ha egy krimi közepén bemondjuk, hogy ki követte el a bűntényt. Ami „nem szép dolog, még ha egy közismert klasszikusról vagy egy ezredforduló körüli, de a néző által első ízben látott filmről vagy sorozatról van is szó.”

Számít-e viszont egy szépirodalmi műnél is, ha egy cselekményrészletet idő előtt, külső forrásból tudunk meg?

Úgy gondolja, nagyon is. – Wolfgang Iser hívja fel a figyelmet arra, ahogy az irodalmi szöveg szakadatlan találgatásra készteti az olvasót. Egyes várakozásaink bejönnek, máskor – egy Agatha Christie-krimiben például szinte mindig – tévútra megyünk, mintegy lépre csal a szöveg. Nem kis részben ebből származik az olvasás közben átélt izgalom – fejti ki Fejérvári.

Bárány Tibor már szkeptikusabb, ami a fent említett esszéjéből is kiderül. Már a címben is spoilerhisztit emlegetett, példaként hozva, hogy egyes szuperprodukciók esetében még a színészek is az utolsó pillanatban kapják meg saját mondataikat.

– Amikor megírtam ezt a cikket, azt gondoltam, picit erőltetett az irodalomra vonatkoztatni. A filmeknél vagy sorozatoknál nem akarjuk engedni, hogy mások spoilerezzék, de az irodalomnál ez talán kevésbé van jelen. Még ha úgy is vettem észre, hogy a könyvek fülszövegei egyre semmitmondóbbak, és mintha egyre mániákusabban próbálnák eltörölni a spoilereket a kritikák. Azóta viszont teljesen igazolódott itt is, amit gondoltam – mondja megkeresésünkre.

A filozófus-kritikus szerint bár irodalomkritikát kevesebben olvasnak, de ezek az olvasók is egyre határozottabban nyomást gyakorolnak – ha nem is a kritikusokra, de a kritikaírás normáira.

Így egyre inkább érzik, például amikor kritikaírásról tartanak órát az egyetemen, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. És néha kibukik a dolog, mint amikor Károlyi Csabát bírálják az említett Tóth Krisztina mű kritikája miatt. Bárány szerint elsősorban ez úgy jelentkezik manapság, hogy a kritikusok maguk tartanak attól írás közben: „úristen, ezt még elárulhatom? Nem fogják azt mondani, hogy spoilerezek?”

Képernyőkép Károlyi Csaba Facebook-bejegyzése alatt található kommentekről.
Forrás: Károlyi Csaba, Facebook

Nyáry Krisztián eközben elsősorban műfaji kérdésnek érzi a dolgot. Az irodalomtörténész szerint a szórakoztató zsánerbe tartozó műveknél, főszabályként a krimiknél fontos lehet, hogy az olvasó ne tudja meg előre, hogyan alakul a történet. Elvégre még a spoiler kifejezés elterjedése előtt is ismert volt: nincs annál nagyobb kiszúrás, mint amikor valaki krimit olvas, te meg odamész hozzá azzal, hogy „az inas tette”.

Viszont az irodalmi művek jelentős részénél Nyáry szerint nem önmagában a történet megismerése adja az olvasás értelmét, hanem ezer másik dolog. Különben nem olvasnánk újra semmit, illetve bele sem kezdenénk olyan művekbe, amelyek a valóságból merítkeznek, így egyes fordulataik ismertek.

A karakterek egymáshoz való viszonya, a történetek rétegzettsége, a narráció eszköztára és egy sor másik dolog fontos még abban, miért is olvasunk el egy könyvet.

– Akik a spoilerhisztin hőbörögnek, mint például én is, nyilvánvalóan nem gondolják, hogy helyes lenne lelőni egy olyan mű poénját, amely erre a poénra épül – teszi hozzá Bárány Tibor. Neki elmondása szerint azzal van gondja, amikor azt gondoljuk, hogy a műnek minden egyes eleme olyan poén, amit nem szabad lelőni.

Fejérvári úgy látja, „a legjelentéktelenebbnek tűnő részlet elárulása is eltérítheti az egyenes vonalú befogadás természetes útját.” – Óvatlanul a „természetes” jelzőt használtam, de sietek hozzátenni, hogy nem a (nemlétező) „naiv” befogadó minden előismerettől mentes olvasására gondolok, hanem mindössze arra, hogy egy regényt rendszerint az elején kezdve, a végén befejezve olvasunk ki. A „dörzsölt” olvasó is folyamatában éli meg a cselekmény kibontakozását, csak esetleg hamarabb felismer olyan jeleket, amelyek fontosságára később derül fény – fűzi ehhez hozzá.

Az említett Iserhez fordulva ezért lényegi különbséget lát az első, illetve minden további olvasás között. Újraolvasáskor ugyanis megvan korábbi önmagunkhoz képest az a „kétes előnyünk”, hogy „visszaemlékezhetünk” még meg nem történt dolgokra. – Jobban feltűnnek az apró jelek, az elejtett szavak, másfajta aha!-élményt élünk át, mint amikor kiderül, ki volt a gyilkos. Egy spoiler pedig – tűnjön bár ártalmatlannak – az első olvasás élményét ronthatja el: mintegy „másfelediket” csinál belőle – értékel a műfordító.

A képen Nyáry Krisztián.
Nyáry Krisztián / Forrás: 24.hu

Nyáry is szóba hozta az újraolvasásokat, ő például nemrég vette újra elő, életében talán harmadjára, a Száz év magányt. Ami az elején egy rejtéllyel indul, José Arcadio Buendia a kivégzőosztag előtt állva gondol vissza a gyerekkorára. – Azért van ilyen mesterien megcsinálva, hogy te viszont ne a gyerekkorára gondolj, hanem arra, hogy vajon miért is kerül majd kivégzőosztag elé. De ha egyszer elolvastad, ezt már tudod. Ami viszont nem jelenti, hogy erről szólna önmagában a könyv, mert különben nem olvasná újra senki még egyszer.

Bárány Tibor egyébként a spoilervitát egy általánosabb jelenség egyik tünetének tartja. A művészetről való nyilvános beszéd szerinte egyre inkább kezd elmenni abba az irányba, hogy a legfontosabb a befogadó egyéni érzékenységének a védelme.

– A spoilerfétis vagy tilalomfétis is erről szól: jaj, csak nehogy valamilyen kár érje az olvasót vagy nézőt. Jaj, csak nehogy az történjen, hogy nem fogja tudni átélni azt az élményt, amit különben át tudott volna – teszi hozzá. Ezt a folyamatot pedig riasztónak tartja, mert ha így modellezzük a kultúrafogyasztást, akkor innentől mindig arra kell figyelnünk, hogy egymás érzékenységével mit kezdjünk.

– Ha a művektől akarjuk megvédeni az olvasót, annak egy tünete az is, amikor elvárjuk, hogy a streaming-szolgáltatók kiírják, ha ilyen-olyan tartalom van a mozgóképben. Közöljék például előzetesen, ha van benne erőszakos jelenet. Nehogy véletlenül olyan művet nézzünk, ami az olvasó-néző érzékenységét sértheti, mert nem píszí kifejezések vannak benne, vagy nem olyan a világképe. Ennek a visszája vagy másik oldala, amikor a többi művészetértelmezőtől akarjuk megvédeni az olvasót-nézőt – magyarázza.

Hogyan nézett ki mindez korábban? Száz éve is tartottak spoilertől az olvasók?

Nyáry Krisztián felidézi, a XX. század közepéig nagyon gyakori volt, hogy egy népszerű író regénye folytatásokban jelent meg. Ami nyilván jó volt a lapnak, mert mint egy sorozatnál, aki már elkezdte, utána nem akarta abbahagyni, és biztosan megvette a következő számot. Olyasmi pedig megesett, hogy ha ki akartak szúrni egymással a lapok, leírták, szerintük mi fog történni. De azért ez sem a magas irodalomra volt jellemző.

Képernyőkép Károlyi Csaba Facebook-bejegyzése alatt található kommentekről.
Forrás: Károlyi Csaba, Facebook

A krimi esetében pedig más az olvasói modalitás, teszi hozzá Nyáry. Amikor Edgar Allan Poe megteremtette a krimi műfaját, akkor megteremtette a krimiolvasót is. Tehát azt a fajta olvasói hozzáállást, hogy ahogy haladsz előre a történetben, kezdj el figyelni a részletekre, rakd össze magadban, hogy szerinted mi lehet a rejtély megoldásának kulcsa, és az utolsó pillanatban fogod megtudni. – Tulajdonképp Tóth Kriszta könyvét lehet picit krimiként is olvasni, de ez nem olyan alapvető motívuma a könyvnek, hogy ha megtudod, mi a kimenete, akkor félre is hajítod az egészet – mondja.

– A „spoilerhisztiben” az van benne, mintha azt gondolnánk, hogy a nyolcvanas években vagyunk, csütörtök este pedig egy egész ország nézi a sorozatot – értékel Bárány. Szerinte sokan ennek a mintájára gondolják el ma a kultúrafogyasztást, de ennek már semmi értelme. Ugyanis mindenki egy klikkelésre van ezerféle tartalomtól, amelyek között van, ami ötven éve jött ki, a másik tegnap. Épp ezért sem számít már annyit az időbeli tényező, és a félelmeket nem lehet csökkenteni azzal, hogy azt mondjuk, pár hétig nem árulunk el semmit a műről.