Spoilerezés-e elmondani, hogy Albert Camus Közönyében az elviselhetetlenül tűző nap vezet el egy gyilkosságig? Hát azt, hogy Édes Anna végül leszámol Viziékkel? Nem kérdés, az említett regények megjelenése idején a fejlemények meglephették az olvasókat. De elronthatta-e az első olvasás örömét akkor és most, ha a fogyasztók tudtak a fordulatokról? Vagy csak kriminél nem illik lelőni a poént? Mitől függ egyáltalán, hogy mi számít poénnak?
A spoilerezéstől való félelmet az elmúlt években sokkal jelentősebbnek érezhetjük, mint korábban. Legalábbis filmes szuperprodukciók, illetve sorozatok esetében, odaillő lehetne a felirat, amelyet Bárány Tibor említett két évvel ezelőtt a Magyar Narancsban: „Kérjük, ne beszélgessenek a Star Warsról, amíg a mozi épületében tartózkodnak. Mások most látják a filmet először, és nem szeretnék, ha valaki spoilerezné nekik az egészet. Köszönjük szépen az együttműködést!”
A plakát is képes spoilerezni egy filmet – írta a Promotions 2019-ben, a szerző pedig említést tett barátairól, akik nem néznek előzeteseket, mert szerintük elrontják az élményt. Nemrég pedig A hetedik sor közepe oldalon született olyan recenzió Jordaan Peele Nope című filmjéről, ami többnyire csak azon dühöngött, miért leplez le ilyen sok mindent az előzetes.
Más kérdés, létezik-e ez a jelenség a szépirodalom világában is. Nemrég Tóth Krisztina új regénye, A majom szeme kapcsán lángolt fel a vita, miután egy kritika többet árult el bizonyos hozzászólók szerint a kelleténél.
Másokat viszont az háborított fel, hogy nehogy már a spoiler-félelem jegyében irodalomkritikában se lehessen a teljes művet elemezni. Vagy lehet anélkül is, hogy bizonyos fordulatokra utalnánk? Bárány mellett Nyáry Krisztiánt, illetve Fejérvári Boldizsárt kérdeztük erről.
Fejérvári is azok közé tartozik, akik úgy gondolják, jobb vigyázni azzal, mit árulunk el előre, mert könnyen elronthatjuk az első befogadás élményét. Az egyetemi oktató-műfordító szerint klasszikus példa, ha egy krimi közepén bemondjuk, hogy ki követte el a bűntényt. Ami „nem szép dolog, még ha egy közismert klasszikusról vagy egy ezredforduló körüli, de a néző által első ízben látott filmről vagy sorozatról van is szó.”
Számít-e viszont egy szépirodalmi műnél is, ha egy cselekményrészletet idő előtt, külső forrásból tudunk meg?
Úgy gondolja, nagyon is. – Wolfgang Iser hívja fel a figyelmet arra, ahogy az irodalmi szöveg szakadatlan találgatásra készteti az olvasót. Egyes várakozásaink bejönnek, máskor – egy Agatha Christie-krimiben például szinte mindig – tévútra megyünk, mintegy lépre csal a szöveg. Nem kis részben ebből származik az olvasás közben átélt izgalom – fejti ki Fejérvári.
Bárány Tibor már szkeptikusabb, ami a fent említett esszéjéből is kiderül. Már a címben is spoilerhisztit emlegetett, példaként hozva, hogy egyes szuperprodukciók esetében még a színészek is az utolsó pillanatban kapják meg saját mondataikat.
– Amikor megírtam ezt a cikket, azt gondoltam, picit erőltetett az irodalomra vonatkoztatni. A filmeknél vagy sorozatoknál nem akarjuk engedni, hogy mások spoilerezzék, de az irodalomnál ez talán kevésbé van jelen. Még ha úgy is vettem észre, hogy a könyvek fülszövegei egyre semmitmondóbbak, és mintha egyre mániákusabban próbálnák eltörölni a spoilereket a kritikák. Azóta viszont teljesen igazolódott itt is, amit gondoltam – mondja megkeresésünkre.
A filozófus-kritikus szerint bár irodalomkritikát kevesebben olvasnak, de ezek az olvasók is egyre határozottabban nyomást gyakorolnak – ha nem is a kritikusokra, de a kritikaírás normáira.
Így egyre inkább érzik, például amikor kritikaírásról tartanak órát az egyetemen, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit. És néha kibukik a dolog, mint amikor Károlyi Csabát bírálják az említett Tóth Krisztina mű kritikája miatt. Bárány szerint elsősorban ez úgy jelentkezik manapság, hogy a kritikusok maguk tartanak attól írás közben: „úristen, ezt még elárulhatom? Nem fogják azt mondani, hogy spoilerezek?”
Nyáry Krisztián eközben elsősorban műfaji kérdésnek érzi a dolgot. Az irodalomtörténész szerint a szórakoztató zsánerbe tartozó műveknél, főszabályként a krimiknél fontos lehet, hogy az olvasó ne tudja meg előre, hogyan alakul a történet. Elvégre még a spoiler kifejezés elterjedése előtt is ismert volt: nincs annál nagyobb kiszúrás, mint amikor valaki krimit olvas, te meg odamész hozzá azzal, hogy „az inas tette”.
Viszont az irodalmi művek jelentős részénél Nyáry szerint nem önmagában a történet megismerése adja az olvasás értelmét, hanem ezer másik dolog. Különben nem olvasnánk újra semmit, illetve bele sem kezdenénk olyan művekbe, amelyek a valóságból merítkeznek, így egyes fordulataik ismertek.
A karakterek egymáshoz való viszonya, a történetek rétegzettsége, a narráció eszköztára és egy sor másik dolog fontos még abban, miért is olvasunk el egy könyvet.
– Akik a spoilerhisztin hőbörögnek, mint például én is, nyilvánvalóan nem gondolják, hogy helyes lenne lelőni egy olyan mű poénját, amely erre a poénra épül – teszi hozzá Bárány Tibor. Neki elmondása szerint azzal van gondja, amikor azt gondoljuk, hogy a műnek minden egyes eleme olyan poén, amit nem szabad lelőni.
Fejérvári úgy látja, „a legjelentéktelenebbnek tűnő részlet elárulása is eltérítheti az egyenes vonalú befogadás természetes útját.” – Óvatlanul a „természetes” jelzőt használtam, de sietek hozzátenni, hogy nem a (nemlétező) „naiv” befogadó minden előismerettől mentes olvasására gondolok, hanem mindössze arra, hogy egy regényt rendszerint az elején kezdve, a végén befejezve olvasunk ki. A „dörzsölt” olvasó is folyamatában éli meg a cselekmény kibontakozását, csak esetleg hamarabb felismer olyan jeleket, amelyek fontosságára később derül fény – fűzi ehhez hozzá.
Az említett Iserhez fordulva ezért lényegi különbséget lát az első, illetve minden további olvasás között. Újraolvasáskor ugyanis megvan korábbi önmagunkhoz képest az a „kétes előnyünk”, hogy „visszaemlékezhetünk” még meg nem történt dolgokra. – Jobban feltűnnek az apró jelek, az elejtett szavak, másfajta aha!-élményt élünk át, mint amikor kiderül, ki volt a gyilkos. Egy spoiler pedig – tűnjön bár ártalmatlannak – az első olvasás élményét ronthatja el: mintegy „másfelediket” csinál belőle – értékel a műfordító.
Nyáry is szóba hozta az újraolvasásokat, ő például nemrég vette újra elő, életében talán harmadjára, a Száz év magányt. Ami az elején egy rejtéllyel indul, José Arcadio Buendia a kivégzőosztag előtt állva gondol vissza a gyerekkorára. – Azért van ilyen mesterien megcsinálva, hogy te viszont ne a gyerekkorára gondolj, hanem arra, hogy vajon miért is kerül majd kivégzőosztag elé. De ha egyszer elolvastad, ezt már tudod. Ami viszont nem jelenti, hogy erről szólna önmagában a könyv, mert különben nem olvasná újra senki még egyszer.
Bárány Tibor egyébként a spoilervitát egy általánosabb jelenség egyik tünetének tartja. A művészetről való nyilvános beszéd szerinte egyre inkább kezd elmenni abba az irányba, hogy a legfontosabb a befogadó egyéni érzékenységének a védelme.
– A spoilerfétis vagy tilalomfétis is erről szól: jaj, csak nehogy valamilyen kár érje az olvasót vagy nézőt. Jaj, csak nehogy az történjen, hogy nem fogja tudni átélni azt az élményt, amit különben át tudott volna – teszi hozzá. Ezt a folyamatot pedig riasztónak tartja, mert ha így modellezzük a kultúrafogyasztást, akkor innentől mindig arra kell figyelnünk, hogy egymás érzékenységével mit kezdjünk.
– Ha a művektől akarjuk megvédeni az olvasót, annak egy tünete az is, amikor elvárjuk, hogy a streaming-szolgáltatók kiírják, ha ilyen-olyan tartalom van a mozgóképben. Közöljék például előzetesen, ha van benne erőszakos jelenet. Nehogy véletlenül olyan művet nézzünk, ami az olvasó-néző érzékenységét sértheti, mert nem píszí kifejezések vannak benne, vagy nem olyan a világképe. Ennek a visszája vagy másik oldala, amikor a többi művészetértelmezőtől akarjuk megvédeni az olvasót-nézőt – magyarázza.
Hogyan nézett ki mindez korábban? Száz éve is tartottak spoilertől az olvasók?
Nyáry Krisztián felidézi, a XX. század közepéig nagyon gyakori volt, hogy egy népszerű író regénye folytatásokban jelent meg. Ami nyilván jó volt a lapnak, mert mint egy sorozatnál, aki már elkezdte, utána nem akarta abbahagyni, és biztosan megvette a következő számot. Olyasmi pedig megesett, hogy ha ki akartak szúrni egymással a lapok, leírták, szerintük mi fog történni. De azért ez sem a magas irodalomra volt jellemző.
A krimi esetében pedig más az olvasói modalitás, teszi hozzá Nyáry. Amikor Edgar Allan Poe megteremtette a krimi műfaját, akkor megteremtette a krimiolvasót is. Tehát azt a fajta olvasói hozzáállást, hogy ahogy haladsz előre a történetben, kezdj el figyelni a részletekre, rakd össze magadban, hogy szerinted mi lehet a rejtély megoldásának kulcsa, és az utolsó pillanatban fogod megtudni. – Tulajdonképp Tóth Kriszta könyvét lehet picit krimiként is olvasni, de ez nem olyan alapvető motívuma a könyvnek, hogy ha megtudod, mi a kimenete, akkor félre is hajítod az egészet – mondja.
– A „spoilerhisztiben” az van benne, mintha azt gondolnánk, hogy a nyolcvanas években vagyunk, csütörtök este pedig egy egész ország nézi a sorozatot – értékel Bárány. Szerinte sokan ennek a mintájára gondolják el ma a kultúrafogyasztást, de ennek már semmi értelme. Ugyanis mindenki egy klikkelésre van ezerféle tartalomtól, amelyek között van, ami ötven éve jött ki, a másik tegnap. Épp ezért sem számít már annyit az időbeli tényező, és a félelmeket nem lehet csökkenteni azzal, hogy azt mondjuk, pár hétig nem árulunk el semmit a műről.
