A közeljövőben Japán – egy néven nem nevezett katasztrófa következménye képpen – szinte élhetetlenné válik: a fák megbetegednek, a vadállatok többsége kihal, szélsőséges időjárási viszonyok uralkodnak. Mindez nem is áll olyan távol mindennapjaink valóságától, hogy felkapjuk rá a fejünket. Mi teszi mégis páratlanul izgalmas és elgondolkodtató olvasmánnyá Yoko Tawada Tokió utolsó gyermekei című regényét?
Tawada egy furcsa, disztópikus világba helyezi regényének főszereplőit, a száz évnél is idősebb Josirót és dédunokáját, Mumeit. A kataklizma legszembetűnőbb folyománya, hogy az ország idős emberei rendkívül sokáig és kiváló szellemi-fizikai állapotban élnek. Senki nem tudja, – vélekedik Josiró – hogy „Josiróék nemzedékének valóban örökké kell-e élnie, annyi bizonyos, hogy a halált ellopták tőlük.” A fiatalok ezzel szemben törékenyek és gyengék, arra sincs garancia, hogy a másnapot megérik, nemhogy a felnőttkort. Teljes mértékben az öregek gondoskodására szorulnak, ahogy Mumei fogalmaz: „ha egy gyerek meghal, (…) attól a felnőtt még életben maradhat, viszont ha a felnőtt hal meg, azt a gyerek nem éli túl.”
Az ökológiai krízis hallatlan társadalmi-politikai-gazdasági változásokat idéz elő, ezeket túlnyomórészt Josiró nézőpontjából ismerjük meg. Az idős férfi perspektívája lehetőséget ad a jelenbéli állapotok és a múlt összevetésére, de mivel Josirónak is korlátozottak a világról való ismeretei, – bizonyosan Tawada írói szándéka szerint – az olvasó sem talál mindenre magyarázatot.
Japán a katasztrófa hatására teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Nemcsak a külföldi légi közlekedést függesztették fel, de internet és telefon sincsen többé. Mióta a mezőgazdasági árucikkek importja megszűnt, bizonyos élelmiszerekhez szinte lehetetlen hozzájutni, a Tokióban beszerezhető termékek jelentős része pedig szennyezett.
Nem lehet tudni, kik hozzák ezeket a döntéseket, léteznek-e egyáltalán a képviselők vagy csak névvel ellátott fényképek. Ahogy azt sem, hogy milyen törvények vannak hatályban, így az emberek folyamatos önkorlátozásban élnek. A nyelv és a nyelvhasználat különösen szigorú kontroll alatt áll: kerülni kell a jövevényszavakat, tilos angolul tanulni és külföldi városok nevét hangosan kiejteni. Megváltozott a munkaszüneti napok dátuma és elnevezése, például az „idősek napja” helyett „hajrá idősek! nap”-ot ünnepelnek, a „sport nap”-ot pedig a „test napjá”-nak kezdték nevezni, tekintettel a fizikailag egyre inkább leépülő gyerekekre.
Josiró – író lévén – önkéntelenül is olyan szavakat mond Mumeinek, amik az abszurd tilalmak alá esnek, illetve sokszor reflektál saját és mások nyelvhasználatára. Gondolatait átszövik a gyümölcsmetaforák és -hasonlatok, ami különösen élvezetessé teszi a szöveg olvasását. A városi élet örömeit „a mindennapi élet nevű gyümölcs legízletesebb részei”-ként fogja fel, unokájáról, Tomoról úgy gondolkodik, mint egy olyan fáról, „amely folyamatosan az aggodalom gyümölcseit termette.”
Josiró és Mumei köteléke elszakíthatatlan, a „dédapó” mindent megtesz azért, hogy életben tartsa dédunokáját, és Mumei is végtelen szeretettel ragaszkodik Josiróhoz. A regény világára mégis inkább a diszfunkcionális kapcsolatok jellemzőek. Josiró és felesége, Marika már a házasságkötésükkor elhatározták, hogy idejük nagy részét külön töltik majd. Közös gyermekük, Amana hosszú évtizedek óta maga mögött hagyta Tokiót, Tomo nevű fiát Josiró nevelte fel, csakúgy, mint Tomo gyermekét, Mumeit. Érezzük, hogy a dolgoknak nem ez a rendje, a három generációt felnevelő férfira azonban senki nem néz furcsán. A Josiróék szomszédjában lakó nőről nem derül ki, milyen rokoni kapcsolatban áll a gondjaira bízott kislánnyal, az árvákat pedig egyenesen „önálló gyermekeknek” nevezik.
A Tokió utolsó gyermekeinek enigmatikus zárlata sok kérdést hagy az olvasóban, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent kötet azonban még négy elbeszélést tartalmaz, így lehetőségünk van arra, hogy tovább időzzünk a Tawada teremtette univerzumban.
A világ végére is című elbeszélés a magány és az egymásra találás témáit dolgozza fel. Higasida Kazuko próbálja betölteni a férje halála után maradt űrt: egy ikebana-tanfolyamon vesz részt, ahol a japán virágrendezés művészetét sajátítja el. Itt találkozik a gyönyörű és titokzatos Ten-csannal. A két nő éppen egy kávézóban üldögél, mikor földrengés tör ki. Kazuko és Ten-csan a menedékszálláson kartondobozokkal elkerített otthont építenek maguknak, napjaikat derűsen töltik. Az elbeszélés érzékenyen mutatja be azt a menekülés során kialakuló, különleges kapcsolódást, melynek megélését a természeti katasztrófa által kizökkentett idő teszi lehetővé.
A négy elbeszélés közül A halhatatlanság szigete áll a legszorosabb kapcsolatban a kötet élén álló regénnyel. A Tokió utolsó gyermekeinekkataklizmája itt a 2011-es fukusimai atomkatasztrófával azonosítható be, és a regényben megismert viszonyok – a meghalás képességétől megfosztott idősek, életképtelen fiatalok, szennyezett élelmiszerek és az ország teljes elszigeteltsége – jellemzik az elbeszélés világát. A halhatatlanság szigetét a sajátos elbeszélői pozíció teszi izgalmassá: a japán származású narrátor harminc éve Németországban él, így – Josiróval ellentétben – kívülről, objektíven tekint a hazájában uralkodó állapotokra, az információküldés lehetetlensége miatt azonban csak közvetett értesülései vannak. Tudomást szerez egy Fernão Mendez Pinto unokájának különös utazásai című könyvről, amelynek szerzője állítólag eljutott Japánba, és ebből próbál tájékozódni. A leírtak hitelességével kapcsolatban kétségei vannak, Pinto ugyanis a tizenhatodik században élt, a szerző nyilvánvalóan nem lehet az unokája. Az elbeszélés tehát azt sugallja, hogy az atomkatasztrófa hatásairól sem Japán lakossága, sem a külvilág nem rendelkezhet reális tudással és tapasztalatokkal.
A túlsó part című elbeszélés azt a pillanatot merevíti ki, mikor egy vadászgép fatális módon belezuhan a nemrégiben újraindított – vezető politikusok által biztonságosnak minősített – atomerőműbe. Belelátunk a pilóta tudatába, és képet kapunk az áldozatok mérhetetlen szenvedéséről. Aztán a temérdek szerencsétlen sorsú ember közül éppen egy komikus és szánalomra méltó figurára közelít rá az elbeszélés. Szede Ikuo, felsőházi képviselő a férfiasságát érintő testi tünetekre váratlan megoldást talált: a Kínára tett nyilvános, becsmérlő kijelentések jelentettek számára gyógyírt. Amikor a tragédia bekövetkezése után a politikus egy menekülteket szállító hajó fedélzetén utazik, jogos aggodalommal veszi tudomásul, hogy az utasokat Kína fogadja be.
A túlsó partban Tawada remek érzékkel vegyíti a tragikumot a fanyar iróniával, miközben a tudósok és politikusok felelősségének kérdését boncolgatja.
A kötet záródarabja, a műfaji határokat feszegető Állatok Bábele egy ember utáni világban játszódik. A pusztító özönvizet túlélő állatok ugyanazt a nyelvet beszélik, mégsem képesek megérteni egymást. Vezető helyett fordítót választanak maguk közül, aki a saját érdekeiről lemondva összehangolja a többiek elképzeléseit. Abban viszont, hogy milyen szempont szerint történjen a választás, már nem tudnak dűlőre jutni.
Tawada írásaiban a cselekményesség helyett az esszéisztikus jelleg kerül előtérbe. A nyugtalanító mondanivaló által keltett feszültséget oldja a szövegekben rendre megjelenő nyelvi játék, amit Ikematsu-Papp Gabriella fordítói leleményességének köszönhetően a magyar olvasók is maradéktalanul élvezhetnek.
