A horrornak valóban nincs hagyománya itthon, a weird viszont nem feltétlenül műfaj, inkább elbeszélői mód – állítja Veres Attila. Az író, forgatókönyvíró interjúnkban beszélt amerikai sikereiről, Stephen King stílusáról és filmes lehetőségekről is.
Mit gondolsz arról, amikor fura irodalomként írják le a műfajt, amiben mozogsz? A weird fordításaként elsőre a szó maga is furcsa, de jól jellemzi ezeket a szövegeket. Itthon viszont még nincs sok képviselője.
A weird nem feltétlenül műfaj, inkább elbeszélői mód, aminek lényege, hogy az ismerőst teljesen idegenné tegye, vagy épp a teljesen idegent mutassa meg ismerősként. Nem kizárólag zsánerszerzőkről beszélünk, és nem is feltétlenül kortársakról. Kafka például a weird egyik alapja, a mágikus realizmus mint szépirodalmi kategória is gyakran a weird alá esik. Ha az a kérdés, hogy van-e ennek a módnak hagyománya Magyarországon, akkor például Csáth Gézát külföldön is a weird kiemelkedő képviselőjének tartják, és bizonyos szépirodalminak tekintett szövegeket egészen biztosan lehetne a weird felől értelmezni. Ezzel együtt a definíciót csak az utóbbi években kezdtük el itthon is használni, és úgy érzem, mire meghonosodott volna, már valamennyire le is csengett.
Mennyire magyarázza ezt a besorolást, hogy van egyfajta minőségi csengése? Szemben a horrorral, amit ma is sokan a ponyvairodalomhoz kötnének.
A horrornak például valóban nincs hagyománya itthon. Utoljára a 90-es években volt Magyarországon valamekkora horror-boom, amikor számos kiadó igyekezett minél sokkolóbb köteteket kiadni, és ez talán a mai napig rányomja a bélyegét a műfaj irodalmi megítélésére. A boom a kétezres évekre véget ért, a horror irodalmilag tetszhalott műfaj maradt, és valóban a ponyva szinonimájává vált. Amikor az első könyvem, az Odakint sötétebb megjelent, aggódtunk, hogy ha horrorként hivatkozunk rá, akkor lehetetlen lesz hitelesen elhelyezni az olvasói és a kritikai közegben. A weird barátságosabban hangzott, és nem pozicionálta a könyvet lehetetlen helyzetbe, hogy ugyanis csak a ponyva felől lehessen olvasni. Szerencsére végül nem volt ilyen gond. Erős visszhangja lett a köteteknek, és mostanra a horror releváns műfajjá vált. Már felvállalhatjuk a horror jelzőt anélkül, hogy ezzel egyértelműen ponyvának minősítenék a könyvemet. Eközben persze nem biztos, hogy horrornak, vagy kizárólag horrornak tartom, amit csinálok, de nincs bajom azzal, hogy most ebben a fiókban tartanak.
Mostanában már akadnak olyan képviselői is, mint mondjuk Böszörményi Márton vagy Sepsi László. Azzal egyetértesz, hogy Magyarországon a weird még inkább a periférián mozog?
Magyarországon minden irodalmi alkotás a periférián mozog, így a weird is. Hogy mennyire beszélünk az irodalmi periférián való létezésről, azt nehéz megmondani. Sepsi László legutóbbi könyve is szépirodalmi kiadónál jelent meg, komolyan veszik, értekeznek róla. Akár weirdként, akár horrorként olvassuk a Termőtesteket, világosan látni, hogy mennyire másképp használja ezt a módot, mint például én. Moskát Anitát a fantasy felől szokás olvasni, de azért nagyon erősen benne van a horror is a dolgaiban. Sőt, a horror valamennyire mindenben ott rejlik, mert minden történet valahol a félelmeinkről szól, csak ezt a horror tudatosan tematizálja.
Sokan viszont az olcsó rémisztgetéssel azonosítják. A filmes jumpscare-eket látják csak meg a műfajból. Amikor megcsinálták az első magyar horrort, a Post Mortemet, az is inkább ezekből a sablonokból lett összerakva.
A zsánerfilmezésnek nagyon kevés hagyománya van itthon, a horror pedig a különösen lenézett zsánerek közé tartozott a közelmúltig. A 90-es és 2000-es években semmilyen komoly rendező nem akarta magát azzal égetni, hogy ő komolyan horrorfilmet szeretne készíteni. A filmeket finanszírozó közalapítvány számára a zsánerfilm egyébként sem volt támogatásra alkalmas, mert elvileg közönségfilm, tehát a producereknek kockáztatniuk kell, hiszen majd a közönség visszatermeli a film árát. Ha adott is be valaki horrorfilmtervet, bizonyára nem vették komolyan. A Post Mortem az első nagy költségvetésű horror az országban, azonban mivel a műfajnak nincs múltja, nagyon nehéz elsőre saját hangot, egyéni kifejezésmódot találni. A 90-es években egyébként már léteztek magyar horrorfilmek a Cruel World Team gyártásában, mint a Kárhozat, a Hasfalmetszők, a Metamorfózis. Gyakorlatilag amatőr filmek, amiket aztán nagyrészt VHS-en forgalmaztak.
Az Átjáróházban, amelynek forgatókönyvét te írtad, vannak azért ilyen elemek. Szokatlan, egyedi is az új magyar filmek között. Milyenek a visszajelzések?
Kevés visszajelzés van eddig. Kritikailag nem teljes bukás a film, több kritikus szerette, persze volt, aki nagyon nem. Nézőszám szempontjából keservesen teljesített a film, de a marketing nem volt túl erős, a bemutató időpontja pedig a lehető legrosszabb módon lett kiválasztva. Talán majd streamingen megtalálja a közönségét a film. Hogy az olyan filmeknek, mint az Átjáróház vagy a Post Mortem lesz-e folytatásuk, azt ebben a közegben szinte lehetetlen megmondani. Őszintén szólva nem látok rá sok esélyt, mert a kurzus most teljesen más filmeket keres.
Szerintem ezek érdekes zárványok maradnak, és ha majd valaki 10-15 év múlva újra megpróbálkozik egy horrorral vagy fantasyvel, akkor lehet írni arról, hogy voltak olyan korai próbálkozások, mint például a mi filmünk. Pedig ezek a fajta filmek akkor működnek, ha sokat csinálunk belőlük, a következő mindig kicsit jobb lesz, mint az előző volt. Az irodalom szerencsére valamivel szabadabb, mint a film, az alkotóknak nagyobb a mozgástere, vadabban és pontosabban lehet írni. Most is látni, hogy a fantasztikum nem csak a zsánerközegben izgatja a szerzőket, tehát szerintem a prózában történik elmozdulás a spekulatív fikció felé.
Mennyire érződik a műfajon, hogy a legtöbben talán Stephen King könyveit ismerik? Neked is az Az (It) az egyik kedvenced.
King nagy hatású szerző, itthon ugyanúgy, mint Amerikában. King könyveit sokan ismerik, de szinte lehetetlen úgy írni, ahogy ő ír, mert úgy mesél, hogy közben folyamatosan elrejti a szerzői hangját. Nincsenek olyan manírjai, mint mondjuk Lovecraftnak, akit éppen emiatt olyan csábító utánozni. Ha az ember sok Kinget olvas, akkor persze felismeri a visszatérő motívumokat, fogásokat, megoldásokat, de ezek annyira jól rejtettek, hogy nem lehet utánozni őket. Ha visszatekintenénk a 90-es években írt magyar horror-történetekre, biztos erősen érződne a King-hatás, már abban is, hogy a legtöbb sztori Amerikában játszódik. Most szerintem inkább a modern horror hatását érezni, valamint Lovecraftét.
Nálad van egy állandó hang, amiről úgy érzed, minden műveden érződik? Visszatérő jegyek?
Ezt nem nekem kell megválaszolni, hanem a könyveimet olvasó és esetleg értelmező közegnek. Nincsenek tudatosan használt visszatérő fordulataim. Minden sztori a saját hangján beszél. Nyilván én írom, így biztos vannak felismerhető ismétlődések. De nem célom, hogy valamit kényszeresen belerakjak a szövegbe, mintha bizonyítanom kellene, hogy tényleg én írtam. Nem szoktam azzal sem foglalkozni, hogy mit várnak el tőlem az olvasók. Amíg nekem tetszik, boldog vagyok vele.
Most meg is jelent az Egyesült Államokban egy köteted, a The Black Maybe. Ami angolul kijön, az mind fordítás, vagy írtál már angolul is?
Magyarul írtam ezeket a szövegeket, és mind megtalálható az Éjféli iskolák és A valóság helyreállítása című köteteim történetei között. Karafiáth Luca fordította aztán angolra, én pedig tovább dolgoztam rajtuk angolul. Nem kell, hogy egy az egyben olyanok legyenek, mint a magyar változat. A lényeg, hogy önmagukban jól működjenek. Nem írtam még egyébként angol nyelven novellát. Forgatókönyvet már többet is.
A külföldi megjelenés milyen fejleményeket hozott eddig? Több olvasói levél? Több publikációs lehetőség? Kevesebb idő bármire?
Ilyen szempontból nem sok mindent. Néha írnak nekem külföldiek, hogy szeretik a könyvet, aminek örülök. A könyv tisztességesen fogy. Jelölték Bram Stoker-díjra, ami rendkívül nagy dolog. A kategóriájában az első jelölt, ami eredetileg nem angolul íródott. Egy új novellám bekerül az egyik amerikai mainstream irodalmi magazin tematikus különszámába, ami az év folyamán jelenik meg.
Elért az amerikai kötet más nemzetiségű olvasókat? Jelentkeznek mondjuk mexikóiak, japánok is?
Abszolút. Sőt, mexikóiakkal találkoztam is itt Pesten, mert írtak, hogy nagy rajongói a könyvnek, és a városban járnak, nem innék-e velük egy sört. Berlinben jártam nemrég, bementem a könyvesboltba, a rendelt könyveknél pedig ott volt a The Black Maybe. Szóltam a pultosoknak, hogy ezt én írtam, és ha szeretné a vevő, szívesen dedikálom. Teljesen megőrültek, hogy úristen, a rendelő mekkora rajongója a könyveimnek. Sőt, a másik pultos hátrarohant az irodába, és visszajött a saját példányával. Vannak ilyen váratlan történetek. A spanyol nyelvű kiadás is érkezik hamarosan.
Nemcsak a horror műfajával próbálkozni szokatlan, de hogy az elképzelt szörnyek érkezését fiktív Csurka István-, Tankcsapda-, Dörner György- és Alföldi Róbert-idézetekkel színesítse a szerző, még inkább. Miközben fiatalabb olvasótábornál már az is kérdéses, tudják-e még egyáltalán, ki volt Torgyán József vagy Csurka István.
Az olvasók nagyon élvezték ezeket az idézeteket az Odakint sötétebb fejezeteinek elején. Fiatalok részéről sem jött ilyen reakció, hogy ne tudnák, kikről van szó. Az internet korában azonban nehéz nem tudni dolgokat. Minden válasz csak egy keresésre van.
Azt is mondtad már, Magyarországon semmi nem elég sokkoló ahhoz, hogy megváltozzunk – utalva ezzel az Odakint sötétebb történetére. Hogyan kellene megváltoznunk?
Ha tudnám, akkor politizálnék, nem pedig író lennék. Változtunk az elmúlt tizenöt évben, de szerintem nem jó irányba. Mindent nagyon könnyen, mindent azonnal akarunk, és közben félelemben élünk.
Ez globális jelenség? Vagy sajátosan magyar?
Ha megnézzük az elmúlt évek politikai kampányait, mind ezekre a tendenciáinkra hajtanak. Mit érdemlünk meg, mi jár nekünk, és mitől kell félnünk. Mindig áldozatok vagyunk, és megérdemeljük, hogy az elmúlt évezredek gondjáért-bajáért végre kapjunk valamit cserébe. Szeretjük azt érezni, nekünk igazán mindent meg lehet és meg is kell bocsátani. Ugyanakkor azt is kell éreznünk, hogy veszélyben vagyunk, és csak egyvalaki védhet meg minket. Ez nem segít minket abban, hogy a kezünkbe vegyük a sorsunk alakítását és változtassunk magunkon. Épp ellenkezőleg, a passzivitást és morális nihilt jutalmazza.
A Könyves Magazin szerzője is a mindennapokban találta meg a párhuzamot a műved és a valóság között: a Tranzisztort olvasta a villamoson, amelyben a szegények anyagcsere-funkcióikat bocsátják áruba, majd meglátta a plakátot: „Kell a pénz rezsire? Adj vérplazmát! Mi adjuk a legtöbbet!” Mennyire inspirál a hétköznapi magyar valóság? Előfordul, hogy meglátsz vagy hallasz valami hasonlót te is, és azt gondolod tovább?
A valóságról szólnak a történeteim. Nyilván azt mondjuk, hogy horror meg fantasztikus, de valójában minden sztorim Magyarországról szól. Bizonyos dolgokat fantasztikussá teszek, de a dolgok működési mechanizmusa, pszichológiája és közege a miénk. Amit megélek, mind lehet egy novella része, de szinte soha nem emelek át megélt helyzeteket fikcióba változtatás nélkül. Nálam első körben az a lényeg, hogy megragadjam a valóságot, és csak másodikban, hogy mi lesz benne a fantasztikus elem. A hagyományos magyar fantasztikumra egészen a közelmúltig jellemző volt a magyar közegtől való idegenkedés. Az írók inkább helyezték Amerikába, a világűrbe, valamilyen távoli, jövőbeli országba a cselekményt, mint hogy Magyarországról kelljen írniuk. Ez a tendencia mostanra megváltozóban van.
Azt is mondtad már, hogy a horrort szerinted könnyebb levinni a faluba, illetve a múltba.
Nagyvárosban is működik a sztori. Mindenhol működik. Csak mind a két közeget meg kell tudni ragadni és úgy megmutatni, hogy ne legyen karikatúra belőle.
Az elmúlt évtizedek viszont még inkább az urbanizációról szóltak. Egyre idegenebbé válik számunkra a falu világa.
A falusiaknak meg a város tűnik idegennek, szokatlannak. Mind a két irányba működik ez. Jól jelzi az ország megosztottságát, hogy a két közeg egymás számára idegen marad. Egy közösség vagyunk, és mégis idegenek. Az ország darabokra esett, kisebb zárványok jönnek létre. Persze vannak, akiknek megfelel, hogy ne is szülessen meg az egység.
A buborékosodás amúgy is jellemző korunkra. Hiába van internet, hiába lehetne sok mindenre rákeresni. Sokan azt akarják csak hallani, ami visszatükrözi az előfeltevéseiket.
A hülyeség hangja fel is erősödik az internet segítségével. Korábban ahhoz, hogy összeesküvéselmélet-hívő legyél, el kellett menned megvenni az UFO magazint. Most már házhoz jön a hülyeség. Emiatt lett vége szegény UFO magazinnak, bár a végére az is csak orosz álhíreket meg összeesküvés-elméleteket terjesztett.
Az ember pedig mindenre gyanakszik már, mindent hihetőnek gondol, végül inkább semmit nem hisz el.
Ez abszolút így van. A klasszikus orosz propaganda alapja volt már száz éve is: nem azt kell mondani egy tényállításról, hogy nem igaz. Inkább mellé kell rakni nyolc-tíz másik állítást, mint potenciális igazságokat. És akkor a zajban elvész az igazság. Nem egyvalamiről szól már a vita, hanem tíz különböző lehetőségről. Ami pedig fontos, már csak része lesz ennek a zajnak.
A forgatókönyvírás mennyire szorul vissza az életedben most, hogy egyre kevesebben jutnak lehetőséghez?
Kevésbé akadnak már tévé- és játékfilmes lehetőségek, tervet pedig egyáltalán nem viszek be a Filmintézetbe, mert felesleges. Pedig a forgatókönyvírás az, amiből eddig éltem. Az irodalom inkább hobbi volt mellette. De hogy mi lesz idén vagy jövőre, nem tudom megmondani.
Kaptál konkrét visszautasításokat te is?
Persze. Leginkább azokat kaptam. Most inkább külföld felé próbálok nyitni. A visszautasított terveket elengedtem, és nem írok belőlük irodalmi változatot, mert amit filmnek gondolok, azt filmként is szeretném látni. Hartung Attilával most készítünk a támogatási rendszeren kívül egy filmet, nemsokára remélhetőleg forog. És lassan íródik az új könyvem is.
Kiemelt kép: Agave Könyvek
