A mindenkori nézőt, legyen szó színházi előadás vagy film közönségéről, megrögzötten foglalkoztatja, vajon mi történik akkor, amikor a színész leveszi a jelmezt? Természetes emberi tulajdonságunk, hogy be akarunk lesni a kulisszák mögé, érteni és tudni akarjuk, hogyan születik a varázslat. Alan Rickman naplói bőséges bepillantást engednek a tiltott területre.
És a ’tiltott’ jelzőt értsük most egészen tágan: a naplók olvasása közben időről időre eszünkbe kell, hogy jusson, hogy ezeket a feljegyzéseket szerzőjük nem a nyilvánosság elé szánta. Szigorúan magánjellegű, ahogy többször fel is rója önmagának, az evés-ivás-utazás háromszögében fogant, főleg gyufacímkényi, máskor elmélyültebb, hosszabb szövegek ezek. Szövegek, amelyek egy karrier építkezéséről, csúcsairól és a gyors hanyatlásnak indult egészségi állapot nehéz pillanatairól tudósítanak – közel húsz év feljegyzései a halál közvetlen, fenyegető közelségéből zárva.
Kinek szól akkor ez a vaskos, közel hatszáz oldalas, könyvtárgynak is tekintélyes, szerep- és családi fotókkal, illetve az eredeti napló kézműves gondossággal készült, rajzolt-színezett oldalpárjairól készült reprodukciókkal teljessé váló opusz? Úgy érzem, a rajongók mellett a karrierjüket kezdő vagy éppen évtizedek óta gyakorló színészek hasznos, gondolkodtató olvasmánya is lehet: Rickman plasztikus képekben, fanyar iróniával megfogalmazott történetekben, a pályatársakról alkotott szabatos, nem ritkán bántó, máskor meg elfogultan rajongó meglátásai letehetetlen kötetté avatják bárki számára, akit vonz a színészet.
Rickman jól ír: fontos ezt leszögezni, mert ez korántsem evidencia egy színésszel kapcsolatban; ráadásul szinte mindenről és mindenkiről, ami vagy aki szembejön vele, gondol és le is jegyez valamit.
A naplóknak mintha ez is lenne az egyik funkciója: kimerevíteni egy-egy pillanatra, de legalább lelassítani azt az elképesztően sűrű és fárasztó életet, ami Alan Rickman osztályrészéül jutott. És az olvasó nem szabadul az érzéstől, hogy ezt nem ő választotta, hanem épp fordítva: megadóan elfogadta mindazt, amit rá szabott a sors.
„Egy kicsit azokhoz a törzsi emberekhez tudom hasonlítani magam, akik nem akarják, hogy lefényképezzék őket, mert akkor elrabolják a lelküket” – írja korán, és minél előrébb jutunk az évek sűrűjében, a félénk gátlásosság és kimért szemérmesség meghatározó élménnyé válik. A naplóíró Rickmant különösen közel hozza, hogy épp olyan, mint bármelyikünk.
Szinte gyermekien örül annak, ha hirtelen nagyobb összeghez jut, kitartó küzdelmet folytat a házukat felújító mesteremberekkel, a komoly próbatételt jelentő nagy munkák előtt és közben pedig egyre határozottabban kételkedik saját képességeiben. Fárasztják és idegesítik a hülyék, velük kapcsolatos diagnózisa életvezetési tanácsnak is beillik: „Meg kell próbálnom nem belefeledkezni mások problémáiba, mert csak az lesz az eredménye, hogy leszívják a saját energiáimat.”
A kötetben a celebspotting kötelező kűrjei is helyet kapnak természetesen: Rickman olykor megütközve csodálkozik rá, hogy kikkel cseveg, iszogat, vagy csak ül egy vacsoraasztalnál. Az 1993-2015 közötti időszakban a felívelő filmes és a felénk jóval kevésbé ismert színházi pályája sorsdöntő vagy épp kevésbé lényeges állomásai is éles kontúrokat kapnak. A naiv kívülálló pedig végre írott bizonyítékkal rendelkezik, hogy a művészet előállítása igazán gyötrelmes folyamat tud lenni még megfelelő csillagállás esetén is, de különösen akkor, ha a körülmények ellenében kell dolgozni. (Biztosan lesz Harry Potter-rajongó, aki kiábrándul Rickmannek a sorozatot illető unott megjegyzéseitől, de be kell vallanom, engem ezek a sorok inkább megnyugtattak a szerző ízlését illetően.)
Üdítő, amikor Rickman tömör bon mot-kba sűríti mondandója lényegét: „A jó színészet mindig akkora erővel sújt le a közönségre, mint egy jól becélzott bomba – az ember az adott pillanatban csak a robbanás vagy robbanások szelét érzékeli –, később aztán felmérheti a károkat, és elgondolkodhat azon, hogy készül az a bomba.” Fád, angol humora meg-megcsillan a gyakran monoton bejegyzések között: „Az élet biztosan nem másolja a művészetet – ha bárki ilyen pozitúrában szexelne, abban a másodpercben eltörne a csuklója.” Vagy máshol: „A leggyengébb láncszemben én voltam az egyik kérdés – kinek a hangjára lehet legjobban elaludni…” Visszatérő kedves topikja az újságírók és kritikusok ekézése – szellemes és/vagy keserű megjegyzései az angolszász showbiz világba is életes betekintést nyújtanak: „A hírek szerint a sajtó hétfőn érkezik… Remélem, mindent hoznak magukkal: agysejteket, érzékelő csápokat, szívet.”
A naplót forgatva gyorsan egyértelművé válik, hogy ezekkel Alan Rickman egytől egyig rendelkezett. Ha az olvasó ennyi időt tölt egy ismeretlen, addig kizárólag mozivásznon látott emberrel, óhatatlanul is felskiccel róla egy magánhasználatú portrét. Bennem egy zárkózott, extrovertált, sérülékeny, a világot szarkasztikus kiábrándultsággal és élénk kíváncsisággal követő, művészetek iránt érzékeny, világlátott személyiség képe rajzolódott ki. Akit a barát, pályatárs, a naplólapokon is rendre feltűnő
Emma Thompson a titokzatos, kiismerhetetlen, a világot nyugodt tekintettel figyelő szfinxhez hasonlít előszavában. Van benne valami.
Kiemelt kép forrása: Pinterest
