A tenisszel kapcsolatos legkorábbi emlékem a nyolcvanas évek elejéről, a Balaton partjáról, a tanácsi üdülőből származik. A nyaralásunk gyakran egybeesett valamelyik nagy tenisztornával – leginkább a wimbledonival –, ami azzal járt, hogy a társalgóban, ahol az üdülő egyetlen tévékészüléke működött, mindig ült egy-két megszállott, akik órákon keresztül nézték a közvetítéseket. Ez napközben nem okozott gondot, olyankor a többség a strandon volt, ám ha a közvetítés estébe nyúlt (a teniszmeccsek időtartamát nem lehet előre kiszámítani), az konfliktushoz vezetett, mivel akkor már mások is szerettek volna tévét nézni, és nem föltétlenül a labda soha véget nem érőnek tűnő útját. Persze végül a többség döntött, a teniszrajongók kénytelenek voltak puffogva föltápászkodni a fotelekből és ott hagyni a társalgót (ha csak nem maradtak Derricket vagy Lindát nézni), be kellett érniük a rádió sporthíreivel a végeredményt és a továbbjutást illetően.
Pár évvel később kalandvágyból én is megpróbáltam teniszezni, noha a sportágról nem tudtam többet, mint amennyit a tévéközvetítésekből összeszedtem – addigra a hosszúra nyúló nyári napokba egy kis délutáni tenisztévézés időnként már nálam is belefért. Kezdtem unni az évek óta űzött vívást, és miután az egyik osztálytársam megemlítette, hogy elkezdett teniszezni, csatlakoztam hozzá. Hamar kiderült, hogy ez teljesen más, mint a tollaslabda, amelyet szerettem játszani, és talán jól is ment – a labda sokkal gyorsabb, az ütő nehezebb, többet kell szaladni, úgyhogy amikor az osztálytársam néhány alkalom után megemlítette az edzőnek, hogy az a másik fiú mégse fog járni, amaz helyeslőn bólogatott, mondván, ha eddig se nagyon találta el az ütővel a labdát, föltehetően ezután se fogja.
Richard Williams magyarul Én, Richard király címmel megjelent műve (amelyből nagy sikerű film is készült, a főszereplő Will Smith Oscar-díjat kapott az alakításáért) azonban nem csak a teniszről szól.
Akkor se, ha a világhírű teniszezők, Venus és Serena Williams édesapja írta ezt könyvet, amely egyszerre önéletrajz, személyes vallomás, életvezetési tanácsadó, teniszelmélet, sőt bizonyos értelemben regény: mégpedig egy nagyon is valós, hiteles és megindító regény, amely olyannyira lebilincselően van megírva, hogy hajlamosak vagyunk úgy olvasni, mintha egy fordulatos, izgalmas fikciós alkotás lenne. Holott ez nagyon is a valóság, amely időnként egészen meglepő, sőt megdöbbentő fordulatokat tartogatott.
Richard Williams nehéz körülmények között, apa nélkül nőtt föl a louisianai Shreveportban. Vagyis az amerikai Délen, ahol hiába teltek el évtizedek a rabszolgák felszabadítása óta, a feketék továbbra is számos hátrányt és megaláztatást voltak kénytelenek elszenvedni, a fehérek nem kis része nem is vette emberszámba őket. Az egyik érzékletes történet ezzel kapcsolatban az, amikor az ifjú Richard nem a hátsó ajtón keresztül lép be egy üzletbe és nem azon készül távozni, hanem a főbejáraton, amelyet csak a fehérek használhatnak, ezért kihívják a rendőrséget, amely el is viszi Richardot – holott ő egyszerűen azt szerette volna, hogy ugyanazok a jogok vonatkozzanak rá, mint a többi emberre.
Ráadásul ott volt a klán, az éjjelente fehér csuklyában portyázó terrorszervezet, akik nemcsak rettegésben tartották a fekete lakosságot, hanem „a hazaszeretet kiforgatott jelképe mögé bújva azt akarták, hogy Amerika kizárólag fehér emberek országa legyen”. Williams időnként bűnügyi regénybe vagy filmdrámába illő, megrázó jeleneteken keresztül beszéli el, hogyan halt meg három barátja is, és miként tűntek el, vagy találtak holtan feketéket, akiknek a gyilkosait inkább nem keresték a hatóságok.
Az ifjú Richard – ha időnként stiklik árán is – megpróbált talpon és életben, leginkább pedig embernek megmaradni, végül mégis jobbnak látta északra menni. Kiderült, hogy Chicagóban sem jobb, a szegregáció ott is érvényesül, sőt lelki értelemben még nehezebb a helyzet a feketék számára, akik folyamatosan szembesítve vannak azzal, hogy miből zárják ki őket. Chicagóban tapasztalta meg Williams azt is, hogy akik igazán nagy dolgokat értek el az életben, azok „nem tartják saját magukat különlegesnek”, és „bármilyen siker elérésének kulcsa a kemény munka”.
Kaliforniába költözött, ahol egy őrző-védő vállalkozást indított el, és tévénézés közben fordult a figyelme a tenisz felé.
Akkor már nős volt, három nevelt lánnyal, és miközben azt nézte, hogy vesz át egy román versenyző egy tornagyőzelemért egy jelentős díjat, azon gondolkodott, hogy az időközben – többek között Martin Luther King békés mozgalmának köszönhetően – a jogaikat egyre inkább érvényesíteni tudó feketék körében vajon miért nem népszerű a tenisz. El is határozta, hogy lesz két saját lánya, akikből világhírű játékosokat farag az addig jobbára fehérek dominálta sportágban. Ennek szellemében tanult meg előbb teniszezni, majd – belecsöppenve egy bandaháborúba – pályát szerezni a gyakorláshoz.
„Az ambiciózus emberek addig hajszolják magukat, amíg élre nem törnek. Motiváltak, emellett céljaik és kellő önbecsülésük is van.” Richard Williams akár saját magát is jellemezhetné így. A fentieket szem előtt tartva alkotta meg a Williams-féle életháromszöget, amelynek csúcsaiban a magabiztosság, a bátorság és az elköteleződés állnak, oldalai pedig a hitet foglalják magukba.
A célok megvalósítása iránti elkötelezettségének megfelelően fogalmazta meg a sikerhez vezető tíz alapelvét is, amelynek szellemében a lányait, Venust és Serenát fölnevelte, illetve győzelemre motiválta és vezette őket.
A módszereivel nem mindenki értett egyet – a könyv olvasói között is lehetnek olyanok, akik szerint „Richard király” túl keményen fogta a gyermekeit, amikor mindent egy célnak rendelt alá (Williams meg is jegyzi, hogy szerinte túlságosan engedékenyek a mai szülők). A „kiképzés” már Venus és Serena kicsi korában megkezdődött, amihez az apjuk 78 oldalas munkatervet írt, de közben gondoskodott arról is, hogy a lányok nevelése ne csupán a teniszre terjedjen ki – amivel kapcsolatban az első legfontosabb megtanulni valójuk az volt, hogy ez egy játék, amit elsősorban játszani kell –, hanem az élet számtalan más területére is, beleértve a munkát és a művelődést.
Richard Williams nemcsak bajnokot faragott a saját gyermekeiből, hanem új utakat is mutatott a tenisz számára. Nem mellesleg a világra eszmélésétől fogva küzdött a faji megkülönböztetés és az egyenlőtlenség ellen. Eredményeit az elszántsága, az igazságérzete és a kitartása mellett a hitének is köszönheti, amibe a munkába vetett hit épp úgy beleértendő, mint a szakrális (önéletrajzi művének néhány fejezete bibliai idézettel kezdődik). Az Én, Richard király nem csupán a sportág rajongóinak, de a teniszprofánoknak is élvezetes és tanulságos olvasmány lehet.
Kiemelt kép: Online USA
