Vajon hányan akarnak manapság a gyerekek közül űrhajósok lenni? Annak idején mi elég sokan. Odáig voltunk az űrkutatásért. Faltuk az erről, illetve a kozmosz mibenlétéről és titkairól szóló könyveket, legyenek akár ismeretterjesztő, akár szépirodalmi munkák – jelesül sci-fik, amelyek akkor még nem fantasyk voltak, hanem tudományos-fantasztikus művek, és jobbára egy szép, boldog, nem kis részben a világűrben játszódó jövőt képzeltek el az emberiség számára.
Készpénznek vettük, hogy a mi felnőttkorunkban hétköznapi történet lesz az űrutazás, elvégre volt valami kimondatlan konszenzus abban, hogy a világűr meghódítása és belakása nem is annyira távlati cél. Nem véletlen, hogy az óriási gömbmászóka lett az űrhajónk, a homokozó a Mars felszíne, a játszótéri bokrok pedig egy egzotikus, távoli bolygó buja növényzete.
Azt hiszem, ebbéli izgalmunk akkor hágott tetőfokára, amikor 1986-ban ismét megközelítette a Földet a híres Halley-üstökös. Bár legalábbis mifelénk szabad szemmel nem volt látható, heteken keresztül beszédtéma volt nem csupán a tévében, hanem közöttünk is. Akkor hallottam először, hogy a Halley legközelebb 2061-ben látogat el újra hozzánk. Ami más ok miatt is különleges: akkor lesz a centenáriuma az első emberi űrutazásnak.
Jurij Alekszejevics Gagarin idén március 9-én lenne 90 éves. A szüleim generációjának ő volt az egyik legnagyobb hőse, idol és szupersztár, mint kortársai közül számosan a hatvanas években. Népszerűsége saját hazájában felülmúlta a Beatlesét is, ami már csak azért is nagy dolog, mert a brit rockbanda félig-meddig tiltottnak számított a Szovjetunióban, és ami tilos, az általában vonzóbb.
Az első űrhajós arcmása a Vosztok-1 fedélzetén – sisakján a közvetlenül a start előtt odapingált CCCP felirattal – örökre bevésődött az emberiség kollektív emlékezetébe. Ahogyan sok más történelmi eseménynél, itt is számos körülmény összejátszása eredményezte végül azt, hogy Gagarin lépett ki először a világűrbe a Föld lakói közül. (És nem mondjuk Tyitov, a tartalék, csak hogy a legtriviálisabb példát említsem – az erről szóló döntés egyébként négy nappal a start előtt született.) Lev Danyilkin ezeket a körülményeket veszi végig, lépésről lépésre, forrásokkal alaposan alátámasztva a Gagarinról szóló könyvében.
Lev Danyilkin író és kritikus, számos életrajzi mű szerzője, többek között Leninről is összeállított egy díjazott biográfiát. Ő már – hozzám hasonlóan – a Gagarin utáni nemzedék: az első űrhajós tragikus halála után hat évvel született, ám generációs hagyományként megörökölte és részben tovább is adta a legendát, amelyet most ebben a munkájában igyekszik legalábbis elemeiben – bizonyos értelemben – cáfolni és lebontani, úgy, hogy közben Gagarin jelentőségéből és bátorságából természetesen semmit nem vesz el.
Azzal az adomával indít, miszerint az első amerikai űrrepülés előtt a NASA 18 millió dollárt költött a súlytalanság körülményei között is működő íróeszközök kifejlesztésére, majd miután megkérdezték erről a szovjet kollégáikat, azok tömören közölték, hogy ők ceruzát használnak.
Danyilkin bebizonyítja, hogy egyfelől a közhiedelemnek és a róla alkotott képnek megfelelően Gagarin valóban egy ilyen egyszerű ceruza, a nép gyermeke, aki az emberiség képviseletében először tette ki lábát a kozmoszba – közben meg mégsem szabad egyértelműen a ceruza megtestesülésének tekinteni, hiszen az ő történetében semmi nem véletlenül alakult úgy, ahogyan végül megesett.
Az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje a Szovjetunió aranykorának nevezhető. A második világháborúból meghatározó szuperhatalomként és megkerülhetetlen világpolitikai tényezőként kikerülő kommunista birodalom kikecmergett a sztálini terrorból, és noha a diktatúra enyhüléséről nem lehet egyértelműen beszélni, a Hruscsov nevével fémjelzett időszak olyan lélegzetvételt jelentett, amely lehetővé tette jobban kihasználni a Szovjetunió polgáraiban rejlő, valamint a földrajzi adottságok jelentette hatalmas potenciált. Danyilkin rávilágít arra is, hogy miért volt fontos a szovjetek számára az űrkutatás: míg az amerikaiak az Európába telepített támaszpontjaikról könnyen elérhették a Szovjetuniót, addig a szovjetek egy esetleges konfliktusban csak másfajta technológiával támadhatták volna közvetlenül az Egyesült Államokat. Ezzel természetesen az amerikaiak is tisztában voltak, ezért okozott náluk pánikot az első szovjet műholdak fellövése.
Ez a bizonyos másfajta technológia az űrtechnika volt. A modern rakétatechnika atyja, Ciolkovszkij úgy vélte, hogy a világűr meghódítása temérdek kenyeret és irdatlan hatalmat jelent. Danyilkin idézi a tudós egy másik kijelentését is, miszerint „a Föld az értelem bölcsője, de nem szabad örökké bölcsőben élni”. A szovjet űrkutatáshoz persze mások is nagyban hozzájárultak. Például Szergej Pavlovics Koroljov mérnök és rakétatervező, akinek ugyancsak fontos szerep jutott Gagarin élettörténetében. Nem beszélve a Vörös Hadseregről, amely abban az időben a világ legjelentősebb katonai ereje volt.
Lev Danyilkin rendkívül élvezetes stílusban mesél Gagarin életének számos epizódjáról, kezdve a német megszállás alatt átélt megrázó eseményektől. Bár érezhetően nem akar lélekbúvárkodni, és nem célja az első űrhajós személyiségének teljes körű feltérképezése, sok mindenre következhetünk az olyan szituációk és történések ábrázolásából, mint amilyen például Gagarin már-már kényszeres tréfálkozása, vagy a nőkkel kapcsolatos attitűdje. Kitér azokra a szimbólumként is értelmezhető tényekre, mint hogy Gagarin „mennybemenetele és visszatérése” (1961. április 12.) éppen az az évi ortodox húsvétra esett, ráadásul a landoláskor az űrhajós „egy szántóföldre zuhant – nos, igen, mint egy kihajtott mag, mint a visszatérő nap, mint a feltámadott Ozirisz, Adonisz, mint Krisztus”.
Részletesen mesél népszerűségéről, a szocialista országokba afféle popkulturális ikonként tett turnéiról, amelyek kapcsán Danyilkin megállapítja, hogy Gagarin „olyan finom műszer, melynek segítségével a Szovjetunió hatóságai óvatosan és lehetőség szerint gondosan manipulálták a saját és az idegen állampolgárok tudatát”.
A könyvben szó esik az űrhajósnak a Jevtusenkóhoz fűződő viszonyáról is: a költő „popsztár volt”, és „félhivatalos vonalat képviselt”, míg Gagarin „ízig-vérig komcsi, és a rendszer rabja”. Kapcsolatuk konfliktusba torkolt: noha az űrhajós kedvelte Jevtusenko verseit, a mából nézve meglehetősen szürreális módon felszólalt ellene a fiatal írók össz-szövetségi kongresszusán.
Ma már tudjuk, hogy a Szovjetunió elvesztette az űrversenyt (is) – Gagarin Föld körüli repülését követően az Egyesült Államok nagyobb rakétafokozatba kapcsolt, és teljesítette a Kennedy elnök által kitűzött célt: az évtized végére embert vitt a Holdra. Holott Danyilkin megállapítása szerint „a Hold volt a Szent Grál, Gagarin rögeszméje”.
Az életrajzíró úgy véli, hogy az első űrhajós tragikus, váratlan és ma sem teljesen tisztázott halála döntötte el a holdraszállás versenyfutását az amerikaiak számára. Noha a hatvanas évek második felére a Gagarin-kultusz valamelyest halványult, ő maga sem gondolta, hogy 1961. április 12. jelenti számára a csúcsot.
Sokkal inkább kezdetnek hitte és hitték, amelynek majd egyik további lépése lesz a holdraszállás. Gagarin ugyanis népi hősként és az egyszerű ceruza megtestesüléseként garantálta, hogy a Holdat nem gépek, hanem hús-vér emberek fogják birtokba venni.
Lev Danyilkin könyvének egyik nagy erénye az első űrhajós emberi arcának megmutatása. Az életrajz leszámol a szovjet korszakból fennmaradt legendákkal, és arra fókuszál, hogy hitelesen – nem mellesleg szórakoztatóan és olvasmányosan – ábrázolja a Szovjetunió és a szovjet űrkorszak legfényesebb éveit. Arról pedig nem Gagarin és az első emberi űrutazás létrejöttében munkálkodók tehetnek, hogy a kozmosz meghódítása egyre csak tolódik.
Kiemelt fotó: Wikipédia
