Az első emberszabású élőlény a világűrben egy Ham nevű csimpánz volt. Az amerikaiak lőtték föl 1961. január 31-én, azt követően, hogy a szovjetek korábban felküldtek a kozmoszba egymás után három kutyát (közülük Lajka a máig leghíresebb). „Hamre azonban senki nem emlékszik – jegyzi meg fanyarul Tim Marshall –, mert a világűrbe küldött második emberszabású egyben az első ember is volt.” Nem beszélve arról, hogy az amerikaiak a projektnek a „Man In Space Soonest” elnevezést adták, ezáltal is kifejezve azon reményüket és céljukat, hogy minél előbb embert juttatnak a kozmoszba. Az elnevezés rövidítése MISS – mintha közben egyúttal azt is elismerték volna, hogy lemaradtak valamiről. Néhány hónappal később például Gagarinról.
Tim Marshallnak eddig három könyve jelent meg magyarul (A földrajz fogságában, a Falak és A földrajz hatalma), a negyedikben, A földrajz jövője címűben a neves brit újságíró és külügyi szakértő azt veszi górcső alá, hogy miként változtatja meg világunkat a hatalom és a politika jelenléte a világűrben. Első hallásra azt hihetnénk, ez valamiféle távoli, sci-fibe illő dolog. Ám korántsem az, sem térben, sem időben nem esik messze tőlünk, semmilyen értelemben.
Az űrverseny a második világháború óta jelen van az emberiség életében, fontos szerepet játszik a nagypolitika eszközeiben és a hegemonikus törekvésekben, tulajdonképpen a hidegháború egyfajta továbbélését, lenyomatát láthatjuk benne manapság is.
Ráadásul a világegyetem is sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Marshall ezzel kapcsolatban a brit csillagászt, Fred Hoyle-t idézi: „A világűr egyáltalán nincs távol. Csak egyórányi autóút lenne, ha az autónk függőlegesen felfelé tudna menni.” Nem beszélve arról, hogy az a jármű, amivel a kozmoszt elérhetjük, nevezetesen a rakéta, „végtelenül egyszerű eszköz, annyira egyszerű, hogy megvásárolhatjuk az üzletben, és a kertünkből elindíthatjuk egy-egy születésnap vagy a szilveszter megünnepléséhez.” Az érem másik oldala, hogy ezzel az egyszerűnek tartott eszközzel eddig mindössze három országnak sikerült embert juttatnia az űrbe.
Könyvének elején Tim Marshall az emberiségnek a történelem folyamán a világűrhöz való viszonyát tekinti át, ideértve a világegyetemmel és a kozmosz mibenlétével foglalkozó elképzeléseket, valamint a különféle világképeket, amelyekkel az egyes korok emberei – köztük legnagyobb elméi – magyarázni, értelmezni és megismerni próbálták az estéről estére reánk boruló csillagos eget. Amelyhez sajnos nekünk, napjaink emberének – a fényszennyezésnek „köszönhetően” – sajnos egyre kevesebb szerencsénk lehet: a földi fények kitakarják előlünk a világűrt és annak objektumait, úgyhogy azok egyre gyakrabban csupán ábrándos képzeletünkben, vagy például a költészetben jelennek meg számunkra.
De ez leginkább a mi szerencsétlenségünk, ezt leszámítva az embert mindig foglalkoztatta, mit rejt az égbolt sötétje, és hogyan lehet az emberiség és – Ciolkovszkijt idézve – az értelem bölcsőjét, a jó öreg Föld bolygót hátrahagyva a mindenség újabb és újabb szeletét meghódítani. Ez különösen igaz a második világháborút követő időszakra, mikor is az űrverseny az egyik legfontosabb világpolitikai tényezővé lépett elő, és a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháborús versenyfutás céljává és egyben eszközévé vált.
A versenyben egy ideig a szovjeteknek állt a zászló, majd 1969. július 21-én, Armstrong és Aldrin holdra lépésével az amerikaiak behozhatatlan előnyre tettek szerint. De miért is éreztek, illetve éreznek a földi hatalmak késztetést a világűr meghódítására?
A kijelentés túlzó és patetikus, elvégre az emberi civilizáció és technológia éppen csak kilépett a kozmoszba, közelebbről annak mindössze egy vékonyka szeletét, konkrétan a Föld környékét ismeri – jelenleg ott tartunk, hogy a Hold újbóli elérése is csak terv, a Mars-utazás és a vörös bolygó kolonizálása pedig legföljebb az Elon Muskhoz hasonló innovátorok képzeletében létezik. Legalábbis egyelőre. Tim Marshall ugyanakkor azt is leszögezi, hogy „asztropolitika korát éljük”, aminek a geopolitikához hasonlóan ugyancsak a földrajz az alapja, és az amerikai teoretikus, Everet Dolman meglátása szerint azért szeretnék a politikusok a világűr legalábbis ideeső részét uralni, mert tudják, hogy aki a Föld körüli kozmoszt ellenőrzi, az ellenőrizheti magát a bolygót is.
A földrajz jövője című könyvében Marshall megvizsgálja és egyben hiányérzetét fejezi ki a világűrben való jelenlét nemzetközi szabályozását illetően, amely (mint pl. a 2020-as Artemis-egyezmény) leginkább iránymutatásokat és elveket tartalmaz, kötelező előírásokat annál kevésbé a világűrben – némi képzavarral élve – lábaikat megvető földi hatalmak számára. Ez a hiátus az egyik oka például az űrszemét jelentette egyre nagyobb fenyegetésnek: az űrbe juttatott különféle tárgyak és eszközök maradványaiból mostanára százmilliós nagyságrendű törmelék kering a Föld körül, ami az űrben való közlekedésen túl többek között a kommunikációt is veszélyezteti, és aminek felszámolását az érvényes nemzetközi szabályozás nem teszi kötelezővé. De Marshall arra is rámutat, hogy az olyan területeken is hiányoznak a nemzetközi megállapodások, mint például a napkitörés veszélye: nem létezik olyan protokoll, amelynek globális életbelépése kezelne egy ilyen problémát, mint ahogy egyelőre az aszteroidabecsapódások elhárítása is kísérleti fázisban van, igaz, az eredmények biztatók.
Tim Marshall áttekinti a világűrbe embert juttató három ország, nevezetesen a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína űrmúltját, -jelenét és -jövőjét (a Szovjetunió jogutódja e tekintetben Oroszország), emellett kitekint a kisebb „űrhatalmakra” is, ideértve többek között az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Németországot (utóbbi volt az első ország, amely rakétákat lőtt föl az űrbe, a világháborút követően már az amerikaiaknak dolgozó Wernher von Braun V-2-ese 100 kilométeres magasságig emelkedett), továbbá Indiát, Észak-Koreát, Ausztráliát és Izraelt. Az űrfegyverkezéssel kapcsolatban Einsteint idézi, aki szerint „két dolog végtelen: az univerzum és az emberi butaság”.
Marshall arra is felhívja a figyelmet, hogy a világűr militarizálása máris megtörtént. És ez alatt nem föltétlenül a Reagan elnök által annak idején meghirdetett csillagháborús tervekre kell gondolni. A világűrben zajló háború egyelőre a földi háborúkról szól, ott viszont fontos szerepet játszik az űrtechnológia, tekintve, hogy például az ellenség és a támadható célpontok feltérképezése gyakran a világűrbe telepített eszközök segítségével történik. Ugyanakkor a kozmosz egyelőre nem vált hadászati tereppé, és a közeljövőben nem is biztos, hogy azzá fog válni, aminek egyik elsődleges oka az űreszközök jelenleg még nehézkes és lassú mozgása.
A mindenség meghódítása azonban nem csupán katonai célokat és eszközrendszereket jelent. A Föld csappanó nyersanyagkészletei arra késztetik az emberiséget, hogy a világűrben nyissunk újabb bányákat. Ennek első állomása lehet a Holdra való visszatérés: égi kísérőnk kiaknázása hosszú időre megoldaná bizonyos forrásproblémáinkat.
Könyvének végén ugyanakkor Marshall Stephen Hawkingot idézi, aki szerint az emberiség túlélésének egyetlen biztosítéka hosszú távon az, ha képesek leszünk elhagyni a Földet, és a világűr egy másik pontján telepedünk le. Ehhez kívánunk mindnyájunknak – a szerzővel együtt – jó napszelet és jó űrutazást.
Kiemelt kép: Az Apollo–11 holdra szálló egysége; forrás: Wikipédia
