A történelemkönyveket lapozgatva gyakran olvashatunk véres trónviszályokról, amelyek időről időre birodalmakat borítottak lángba és szakítottak szét, és amelyek során az uralkodói család tagjai, illetve azok hívei egymást kaszabolták, nemegyszer a szó szoros értelmében legyilkolva egymást. Az efféle összecsapások mögött általában az állt, hogy valamelyik fél legalább annyira jogosnak érezte igényét a trónra, mint az, aki rajta ült, vagy a legközelebb volt hozzá – illetőleg amaz érezte veszélyeztetve pozícióját, ezért igyekezett bebiztosítani magát a lehetséges vagy tényleges trónkövetelők mielőbbi likvidálásával.
Szerencsére manapság efféle trónviszályok nincsenek, ami föltehetően nem csupán az emberi civilizáció szintlépésével függ össze, hanem azzal is, hogy a monarchiák már nem úgy működnek, mint régen, a mai uralkodóknak többnyire más a szerepük, mint elődjeiknek. Perpatvarok, viták, súrlódások és ellentétek azonban a közismert megállapítás szerint a legjobb családokban is előfordulnak. Nem kivételek ez alól a királyi családok sem, amelyek közül hosszú ideje a Windsor-házra esik a legnagyobb figyelem. A brit királyi család tagjai évtizedek óta megszokták és beleszülettek abba, hogy életüket a nyilvánosság előtt, a közvélemény és a média kitüntetett figyelmének kereszttüzében élik. Nem föltétlenül a saját jószántukból és elhatározásuk szerint.
Tény és való, akadtak nagy visszahangot kiváltó történések a Windsorok körül: tragikusak, megrendítőek, felháborodást keltők vagy éppenséggel derűsek és megmosolyogni valók egyaránt. Ám föltehetően nem gyakrabban, mint más, nem a reflektorfényben élő családoknál. És abban is biztosak lehetünk, hogy korábban és más uralkodóházaknál is történt számos olyan esemény, amely manapság címlapra kerülne – csak akkor még nem tartott ott a tömegkommunikáció, hogy minden rezdülésről hírt adjon. Ahogyan az a Windsorokkal az utóbbi évtizedekben viszont megtörtént.
A felfokozott érdeklődést nem csupán a sajtó folyamatos figyelme fémjelezte, hanem a királyi család életének epizódjait feldolgozó játék- és dokumentumfilmek, vagy akár a Netflixen futó szériák is: A korona című, valós eseményekre alapuló játékfilm-, vagy a Harry & Meghan című dokumentumfilm-sorozat. Na meg a számtalan életrajz, visszaemlékezés.
Utóbbiak közül itt a legújabb, Harry hercegé (akit egyébként hivatalosan Henrynek hívnak, a családtagjai is így szólítják, ám mindenki Harryként emlegeti). A fentiek fényében nem kell csodálkoznunk azon, hogy az ő önéletrajzi könyve már rögtön a januári, angliai megjelenésekor rekordokat döntött. Egyes források szerint az első napon 400 ezer példányt adtak el belőle, és az érdeklődés tekintetében sikere a Harry Potter-sorozatéval vetekszik, vagy túl is lépte azt.
Immáron kézbe vehetjük a magyar kiadást is. A cím (Tartalék) az első sugallattól eltérően nem a hercegnek a trónutódlásban betöltött helyére utal, hiszen Harry az érvényes szabályozásnak megfelelően „csupán” ötödik az öröklési rendben. Hanem arra, hogy – mint fogalmaz –, ő „az árnyék, a biztos háttér, a B terv”, akinek létezése akkor nyerne úgymond igazi értelmet, „ha Willyvel történne valamit”. Ez esetben nem csupán támaszt kellene nyújtania, hanem egyéb módon, például bizonyos szerveivel vagy csontvelő-átültetéssel, vértranszfúzióval is rendelkezésre kell állnia. „Mindezt teljesen egyértelművé tették már életutam elejétől fogva, később pedig rendszeres időközönként ismét tudomásomra hozták” – írja Harry, akinek ez az elrendeltett hely, valamint az, hogy mindenben óhatatlanul is a bátyjához, Vilmoshoz, a jelenlegi első számú trónörököshöz hasonlították, nagyban meghatározta személyiségének alakulását és attitűdjeit.
„Harry? Nos, igen. Ő a rossz fiú” – így szólt a megfellebbezhetetlennek tűnő kijelentés. A herceg nem emlékszik már, hogy a sajtó vagy valamelyik tanára aggatta-e rá. „Bárki is volt, maradandót alkotott, mert a kifejezés megragadt és elterjedt. Rám osztották tehát a megfelelő szerepet a Királyi Melodrámában. (…) Ez ellen az ár ellen úsztam, ezzel az ellenszéllel szemben repültem, és ez az elvárás vett körül, megváltoztatásában nem is reménykedhettem.” A Vilmossal szemben vissza-visszatérően érzékelt alulmaradása többek között az olyan apróságokban is megnyilvánult, hogy hiába vonzódott Harry Afrikához, a bátyja közölte vele, hogy ott nem jótékonykodhat, az az ő terepe, és neki mint örökösnek ebben elsőbbsége van.
De meghatározó trauma volt Harry számára édesanyja, a legendás és népszerű Diana hercegnő korai elvesztése is, akihez való kötődése évtizedek múltán is rendkívül erős maradt. Az önéletrajz talán legmegrendítőbb, rendre felbukkanó motívuma, hogy a herceg nem láthatta még egyszer, utoljára az édesanyját – ennek fájdalmát élte át például akkor is, amikor megkérdezték tőle, akarja-e látni a Nagyit, azaz II. Erzsébetet, annak elhunytát követően. De az is emlékezetes epizód a könyvből, amikor Harry arra utasítja Párizsban a sofőrt, hogy hajtson végig azon az alagúton kétszer is, ahol édesanyját a végzetes baleset érte, mégpedig olyan sebességgel, amilyennel sok évvel korábban Lady Di autója száguldott.
A kötet számos, hosszabb-rövidebb epizódja mind egy irányba mutat: hogyan próbálja egy királyi sarj a tradíciók, az elvárások és a kényszerű nyilvánosság jelentette korlátok között megőrizni a saját mivoltát, úgy, hogy megfeleljen mind a kívülről eredő külső, mind a személyiségéből fakadó belső elvárásoknak.
A meghasonlással fenyegető teher egyszerre érkezik a lesifotósok és újságírók képében megnyilvánuló közvélemény és a család irányából. Jellegzetes epizód például, amikor a még trónörökös Károly Harrynek a bulvárlapokban emlegetett feltételezett származásával viccelődik, miközben ő is tudja, hogy az anyai ág, a Spencerek között előfordult a vörös haj. (Amely egyébként szintén visszatérő motívum a herceg életében, afganisztáni katonai szolgálata idején például a Red Fox titkos kóddal jelölték.) Ez a kettősség adta feszültség határozta meg a Harry körüli történések jelentős részét, a belföldi és külföldi valós vagy annak titulált kalandokat, azt, ahogyan a herceg azokat megélte, illetve ahogyan azokra a külvilág – akár a családja, akár a közvélemény – reagált.
„A királyi család sarjait mindig arra nevelték, hogy tartsanak fenn egy ütközőzónát saját maguk és a teremtett világ többi egyede között. (…) A távolság jó dolog, biztonságot nyújt, és egyben a túlélés záloga.” Ezt az ütközőzónát lépte át Harry azzal, hogy megírta ezt a könyvet. Minden bizonnyal ő is tisztában volt vele, hogy memoárja bestseller lesz. Föltehetően mégse ez vezérelte. Sokkal inkább az, amit úgy szoktak emlegetni, hogy
az írás terápia: ki kell írni a traumákat, a fájdalmakat, a bánatot – de azt az örömöt és boldogságot is, amelyet Harry végül a Meghannel való kapcsolatában, a házasságában és az új családjában átélhetett, és erős hátteret adott számára ahhoz, hogy leszámoljon az addigi életével.
„Énem egyik része arra vágyott, hogy olyasmit csináljak, ami kívül esik az addig megszokott kereteken. (…) Le akartam lépni, el akartam tűnni – ahogyan Mami tette. És más hercegek is. (…) Sokat gyötrődtem, hogy megtaláljam a saját utamat és célomat a világban.” Ennek a lassan négy évtizedes útkeresésnek a dokumentuma ez a memoár, amely a személyességével és az őszinteségével ad sajátos hátteret és színeket azokhoz a dolgokhoz és történésekhez, amelyeket a sajtóból és a filmekből, avagy az elmúlt évtizedek történelméből ismerhetünk. És amely rávilágít arra, hogy a nyilvánosság és a társadalmi pozíció, valamint az emberi lélek és személyiség időnként döbbenetes harcban áll egymással. Valószínűsíthető, hogy a küzdelem Harry herceg számára sem ért véget ezzel a könyvvel.
Kiemelt kép: ISABEL INFANTES/AFP
