Vagy harminc évvel ezelőtt, boldogult úrfikoromban egy író-olvasó találkozót követően odamentem egy elismert és jó nevű íróhoz, és szívdobogva megkérdeztem tőle, hogy miért ír. Amire ő láthatóan zavarba jött, és nem is tudott igazán mit felelni, helyette azzal a vélt tréfával ütötte el a választ, hogy olyan ez a kérdés, mintha Micimackó tette volna föl. Bevallom, ezen kicsit megsértődtem, mivel komolyan foglalkoztatott a dolog (igazából ma is foglalkoztat), és bár Micimackó a gyerekkori kedvencem, nem akartam reá mindenáron hasonlítani. Nem is nagyon értettem, hogy kerül a csacsi, öreg medve a képbe, de betudtam az író zavarának.
Néhány évvel később egy folyóirat tette föl ugyanezt, immáron körkérdésként pár tucat szerzőnek, akiktől a legkülönfélébb válaszok érkeztek be. Volt, aki hosszan értekezett, és volt, aki elintézte egy-két szóban. A lényeg, hogy ki-ki más és más indokot hozott föl arra, hogy miért is ír. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ez irányú kíváncsiságom ily módon maradéktalanul kielégülést nyert, viszont legalább megtapasztalhattam, hogy amennyire összetett dologról van szó, legalább annyira változatosról és sokrétűről is egyben.
Az utóbbi években az egyre gyakrabban alkalmazott irodalomterápia igyekszik az írás mibenlétére érzékletes válaszokat adni. Vagyis nemcsak az íráséra, hanem az olvasáséra is.
Természetesen nem újkeletű találmány annak vizsgálata, hogy az írás és olvasás miként hat az ember pszichéjére. Elvégre az irodalom az egyik legrégibb művészeti ág. Őseink nemcsak fölrajzolták a barlangok falára a reménybeli és a valóban megtörtént sikeres vadászatokat, hanem énekelve és táncolva, valamint prózában elmondva elő is adták azokat. Az irodalom tehát a kezdetektől fogva hatott elbeszélőre és befogadóra egyaránt.
Dr. Béres Judit hosszú ideje foglalkozik irodalomterápiával, mind elméletben, mind a gyakorlatot tekintve. Nemrég megjelent könyve is ezen a mezsgyén halad: az elméleti részhez szervesen kötődnek a gyakorlatok, amelyek során a szerző nemegyszer a kortárs magyar irodalomból merít példákat. Külön érdekesek azok az esetleírások, amelyek a járvány okozta lezárások idején sorra kerülő online irodalomterápiás foglalkozásokon szerzett tapasztalatokat mesélik el.
A pandémia időszaka amúgy is különlegesnek mondható abból a szempontból, hogy miközben évek vagy évtizedek óta az olvasás visszaszorulásáról beszélünk, a kényszerű otthonlét idején újra napi szinten is fontossá vált a könyv, sőt sokan az írással is megpróbálkoztak. Utóbbi tekintetében a szerző megkülönbözteti az önkifejezésre pozitív hatást gyakorló, a kompetenciákat javító kreatív, illetve a szabad érzelemkifejezést előtérbe helyező expresszív írást.
Béres Judit arról is számot ad, hogy mi mindenre alkalmas az irodalomterápia.
Egyrészt egyfajta empátiagyakorlatként kapcsolódni tanít, másrészt az elolvasott és a megírt szövegek révén segít a világra reflektálni, ezenkívül türelemre nevel és megtanít figyelni, mint ahogy hatékony eszköz az elszigetelődés és az elmagányosodás elleni küzdelemben is.
Nem beszélve arról, hogy az írásnak és az olvasásnak stresszoldó hatásai is lehet, katarzishoz juttat, és projekciós felületet biztosít. Az irodalomterápiás közegben fejlődnek az egyén problémamegoldó képességei, ráadásul egy ilyen módon munkálkodó csoport a kreatív én megmozgatásán túl multikulturális-demokratikus közeget is teremt. És még bőséggel meg lehetne említeni más dolgokat is, például az írás és az olvasás kínálta énidőt, amelyre a rohanó, folyamatosan ingerekkel sokkoló világunkban mindnyájunknak egyre nagyobb szüksége van.
Az utóbbi időben megbicsaklott a biztonságérzetünk és a világ megrendíthetetlenségébe vetett hitünk. A globális klímakatasztrófa fenyegetése, a világjárvány, illetve a közelünkben dúló háború azt üzeni számunkra, hogy a hétköznapjaink sokkal törékenyebbek, mint eddig hittük, és adott esetben akár elképesztően rövid idő alatt összeomolhat minden, amit korábban sziklaszilárdnak gondoltunk. De hát egyebek mellett épp
az irodalom ad képet arról, hogy az ember évezredek óta eleve mi mindenen szorong: a halál, a szabadság adta felelősség, az elszigeteltség, vagy éppenséggel a létezés értelmének kérdései miatt.
Béres Judit könyve ugyanakkor rámutat arra is, hogy milyen válaszokat ad minderre az irodalom, és hogyan dolgozhatók és oldhatók föl bizonyos egzisztenciális aggodalmaink az írás és az olvasás, illetve általában az irodalomterápia segítségével. A közérthetően és gördülékenyen megírt elméleti és gyakorlati részt a kötet végén szöveggyűjtemény egészíti ki, amelyben az irodalomterápiás példaként említett szövegek olvashatók.
