Nekünk nem volt diótörőnk. Apám és nagyapám kalapáccsal törték a diót, én is ehhez szoktam hozzá. Vagy egyszerűen rátenyerelek. A megfelelő ponton erőhatást kifejtve úgy is összeroppan. A diótörésben nem a feltörés az igazi kihívás. Hanem az, hogy az ember ne falja fel azonnal a belsejét.
Diótörő szerszámot viszont láttam, a leginkább fogóra emlékeztető változatát. A diót egyetlen mozdulattal összeroppantja. Ez viszont korántsem az az eszköz, amelyről a Diótörő és feldolgozásai szólnak. Kíváncsiságból rákerestem, gyártanak-e és árulnak-e manapság is olyat, de nem találtam mást, csak a Diótörőhöz készült játék- és dekorációs figurákat. Pedig volt idő, amikor hatalmas keletjük volt az efféléknek. Éppenséggel előbb a mese, aztán a balettdarab sikere nyomán.
A 17. századi Szászországban jelentek meg azok a fából készült figurák, amelyeket marokra lehetett fogni, és a masszív talapzatukkal föl lehetett törni a diót. Ez még nem a gyártósoron készült, tucattermékek kora. A figurákat míves munkával, kézzel faragták ki, és nem csak ősszel, diószezonban voltak használatban, mivel a diótörés csupán az egyik feladatuk volt. Ennél fontosabbnak számított, hogy elűzzék és távol tartsák a rossz szellemeket.
Nem tudni, mikor és miért kezdték el a karácsonyhoz kötni ezeket az eszközöket, elvégre azokban a napokban a diót pont nem feltörni szokás, hanem akár kipingálva, akár a maga nyers szépségében feltenni a karácsonyfára (a faállítás- és díszítés hagyománya ugyancsak német eredetű). Az is lehet, hogy onnét ered a kötődés, hogy a szépen faragott és festett fafigurák jól mutattak a karácsonyfa körül, sőt a miniatűr jászolhoz is föl lehetett használni őket.
Mindenesetre E. T. A. Hoffmann 1816-ban született Diótörő és Egérkirály című meséje hamisítatlan karácsonyi történet.
Mesének nevezzük, noha a szerző nem biztos, hogy annak szánta. Polgári neve egyébként Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann, de mindenki a monogramokkal egyszerűsített szerzői nevén emlegeti, amiből az A az Amadeust jelöli, amelyet Hoffmann a Mozart iránti rajongása okán vett föl. (Ilyenformán az osztrák zeneszerző és zseni is köthető a Diótörőhöz.)
Hoffmann a romantika jellegzetes figurája. Jogi diplomát szerzett és polgári életet élt, ugyanakkor zenélt, festett és írt. Ő maga így állította föl a sorrendet, manapság azonban leginkább irodalmi művei révén emlegetjük. Talán Az arany virágcserép című kisregénye a legismertebb. Meg a Diótörő és Egérkirály, amely jellegzetes Hoffmann-elbeszélés, mai szóval és profánul mondva fantasyelemekkel gazdagítva. Hoffmann történeteiben rendre keveredik a valóság és az azon túli világ. Szerb Antal szerint ő volt az, aki meglátta a hétköznapban a csodát és a csodában a hétköznapot. Hoffmann – egyik kötete címében is – fantáziadaraboknak nevezte a mesék és az álmok világában játszódó irodalmi munkáit, amelyek annyi zeneiséget tartalmaznak, hogy Offenbach Hoffmann meséi címmel operát írt belőlük.
A Diótörő és Egérkirály szerte Európában tetten érhető hatása alatt természetesen nem csupán arra gondolunk, hogy megugrott a kereslet a diótörő figurák iránt – amelyek egyébként, ahogy a mesében is, pompás karácsonyi ajándéknak bizonyultak. Hoffmann eredetijét Alexandre Dumas dolgozta föl először, aki 1845-ben Egy diótörő története címmel nemcsak lefordította a német szöveget, hanem finomított sötét tónusain, és még meseszerűbbé tette.
A legolvasottabb francia írónak, a történelmi romantika nagymesterének az átirata lett az alapja a balettdarabnak, amely aztán meghozta a mű igazi hírnevét.
A Dumas-féle változat annyira megtetszett a szentpétervári Marinszkij Színház igazgatójának, Ivan Vszevolozsszkijnak, hogy felkérte a teátrum francia koreográfusát, Marius Petipát, hogy csináljon belőle balettdarabot. Az akkor már ugyancsak messze földön ismert zeneszerző, Pjotr Iljics Csajkovszkij ugyanakkor tartott attól, hogy a táncokon és a látványvilágon lesz a hangsúly, nem pedig az ő zenéjén. Ennek ellenére két változatot is komponált: 1892 március 7-én bemutatták a Diótörő szvitet, amely már tartalmazta a balett zenéjének fő motívumait, majd december 18-án – karácsonyra időzítve – a teljes művet. Ez volt Csajkovszkij utolsó színpadi munkája, premierje egybeesett a zeneszerző Jolánta című operájáéval.
Az onnantól folyamatosan repertoáron tartott darab felújítására már a szovjet időkben, 1919-ben került sor, Alekszandr Gorszkij nevéhez fűződik. 1934-ban került színpadra a ma is leginkább játszott változat, amely Vaszilij Vajnonen, a Bolsoj koreográfusa elképzelésén alapul. Igaz, a tengerentúli áttörésre még húsz évet várni kellett, az Egyesült Államokban 1954-ben, New Yorkban mutatták be a Diótörőt.
Időközben, 1927. december 21-én sor került a magyarországi premierre is.
Brada Ede az eredeti Petipa-változatot vitte színpadra, amely leginkább táncbetétek sorozatából áll. Nálunk 1950-ben kezdték a Diótörőt Vajnonen koreográfiája szerint játszani, a mester személyesen jött Budapestre betanítani a táncosokat. A cukormázas polgári idillben játszódó darab a Szovjetunióban is színpadképes maradt, ezért kerülhetett sor a Magyar Népköztársaságban is a bemutatójára.
Természetesen a Diótörő se kerülhette el a megfilmesítést. Ebben nagy szerepe volt a balett amerikai áttörésének. A filmeknek köszönhető az a hagyomány, hogy Amerikában – de a világ más pontjain is – a karácsonyhoz kötődő szokás megnézni a színházban a Diótörőt. A filmesek – a színházi közvetítések rögzítése mellett – nem csupán feldolgozták, de tovább is gondolták az eredeti művet, akár úgy is, hogy annak végül csak egyes motívumait hagyták meg.
Az egyik legérdekesebb az 1979-es japán–amerikai Diótörő-fantázia című, úgynevezett stop-motion technikával készített animációs film, amelyben más mesék motívumai is föllelhetők. Egy 2001-es rajzfilm nyomán a Diótörő a Barbie-birodalomba is bekerült, 2018-ban pedig a Disney az eredeti mese kvázi folytatását készítette el az élőszereplős A Diótörő és a négy birodalom című filmmel.
A Hoffmann-meséhez pedig egybehangzó vélekedések szerint az 1986-os Diótörő: A mozi című film áll a legközelebb.
A nem hagyományos feldolgozások sorába illeszkedik a Kemény dió című balettdarab, amelyet 1991. január 12-én mutattak be Brüsszelben, az amerikai Mark Morris koreográfiájával, és az 1960-as évek pszichedelikus világába helyezi a Diótörő inspirálta történetet. Erről az előadásról is készült film. Részben idetartozik, hogy a Beatles 1967-es A Day In The Life című dalának rögzítésekor a felvétel előtt John Lennon nem a szokásos „1, 2, 3” számolással jelezte a kezdést, hanem azzal, hogy „sugar plum fairy, sugar plum fairy”. Azaz Cukorszilva tündér, aki Csajkovszkij-darab egy fontos figurája, az ő tánca, illetve annak zenéje a balett egyik legemlékezetesebb része. A cukorszilvaként ismert kandírozott gyümölcs egyébként a 19. század vége felé, a Csajkovszkij-balett idején lett a tömegtermelés révén népszerű, a színházakban is árusított édesség.
Azzal kezdtem, hogy sose volt diótörőnk. Mire a végére értem, rá kellett jönnöm, hogy de igenis volt, és van is. Ahogyan mindnyájunknak. Hoffmann meséje számos kiváló közreműködő révén vált halhatatlanná, és abban is biztosak lehetünk, hogy még sok feldolgozást fog megérni.
Kiemelt kép forrása: The Kennedy Center, kennedy-center.org
