Ahol összeér: 21 év 21 dalszövege – III. rész

Az emlékezetes magyar dalszövegekből szemezgető cikktrilógiánk első és második részében olyan műveket mutattunk be az ezredforduló és a tízes évek elejéről, amik azóta nem csak a kollektív emlékezetünk részei, de alkalomadtán már érettségi feladatsoroké is. Arról ráadásul, hogy a 2010-es évek magyar könnyűzenéje az elmúlt 30 év legváltozatosabb és legszínvonalasabb produkcióit termelte ki, gyakorlatilag közmegegyezés van. | HARMADIK RÉSZ, 2014-2021

Valami azonban évszámtól függetlenül igaz: jó popdalt írni művészet és komoly szellemi teljesítmény. Igazi kihívás, ami ideális esetben nem kizárólag zenei megvalósításában, de szövegét tekintve is kimagasló, elgondolkodtató. Három-négy percbe sűrített, dallammal és harmóniákkal kísért kinyilatkoztatások rúzsos ecsettel festett szívekről, rút kiskacsákból lett hattyúkról és négy fal közé szorult pókokról. Cikksorozatunk záródarabjában az elmúlt 7 év hazai könnyűzenéjének legizgalmasabb dalszövegei közül válogatunk, továbbra is sorrendiség és a teljesség igénye nélkül.

Ha az előző rész keretét az MR2 Petőfi Rádió újjászületése adta, akkor a 2014 utáni időszak történetét a csatorna újbóli, váratlan arculatváltásánál kell kezdenünk.

2016 májusában, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Magyar Rádió vezetősége merőben másképpen képzeli el a Petőfi jövőjét, a csatorna addigi főszerkesztője, Horváth Gergely a távozás mellett döntött. Az évek során védjeggyé váló, ízlésformáló zenei szerkesztést egy jóval nagyobb közönséget megcélzó irány és sajnos ugyanekkora mértékű elszürkülés követett.

Ahhoz, hogy jobban megérthessük az utóbbi évek popzenéjét és az azokban hallható sorok üzeneteit, fontos felismernünk a tartalomfogyasztási szokásaink sosem látott tempójú változásait is, amiben – mint mindig – ezúttal is a technológia játszotta a legfontosabb szerepet. Itt most ne csak a sorra megjelenő felületekre, az őket azonnal a tenyerünkbe varázsoló telefonos alkalmazásokra, vagy a fokozatosan elérhetővé váló szolgáltatásokra gondoljunk, hanem például a megfizethető, korlátlan mobilinternet elterjedésére is. Értelmetlen kérdéssé vált az, hogy „mikor”, „mit”, „min”, hiszen az elmúlt néhány év lehetővé tette a „bármikor”, „bármit”, „bármin” fogalmát.

A még megmaradt, klasszikus médiumoknak egyszer és mindenkorra egyértelművé vált, hogy már rég nem (csak) egymással versengenek a figyelmünkért, hanem minden mással, ami az online térben elérhető, gyakran ugyanannyira profi kivitelben, azonnal, akkor, amikor csak akarjuk.

És hogy ez miért fontos? Azért, mert a most következő dalokkal már nem a rádiókban, klipjeikkel nem a tévék képernyőin, előadóikkal pedig nem nyomtatott magazinokban találkozhattunk először.

Szeder-Szabó Krisztina (vagy egyszerűen csak Szeder) a sanzonok világában találta meg először saját hangját. És bár kezdetben – francia tanulmányai révén – a dalszövegek is ezen a nyelven születtek, szép lassan világossá vált, hogy a rétegelt, kibontandó gondolatok közvetítésére mégiscsak az anyanyelv a leghatékonyabb eszköz.  A javarészt közösségi finanszírozásból készült, 2014-es Hab a tetején című debütáláson,majd főleg a három évvel később megjelent, „igazi” nagylemez hosszúságú albumon (Táncolj velem élet) már egy minden szempontból önálló dalszerző-énekes-szövegírót hallunk.

Egy fiatal lányt, aki ugyanolyan bátorsággal nyúl a zenei stílusok határnélküliségéhez, mint amennyire bátran és nyitottan szól popdalokban ritkán hallható témákról. A Maszkurával közösen készült Száraz rúzs két nagyon hasonlóan gondolkodó ember tökéletes duettje, amit ebben a formában (valamint a stílus iránti megkérdőjelezhetetlen rajongással és tisztelettel) talán egyetlen fiatal magyar zenész sem tudna ilyen élvezetesen, felesleges manírok és pózok nélkül előadni.

„Száraz rúzsos ecsettel
Festem a szívem
A véremmel letesztelem
Milyen a színe
Túl sokáig lüktetett vakon
Összetört alattad a pamlagon
Rúzsfoltok a képemen
Vágyak bilincsben
Festett szívem részegen
Tántorog itt bent
Túl korán búcsúzott vajon?
Visszajátszanám egy szalagon
Innék még belőled
Kitárnám előtted
De sajnos nem enged
A józanész
Odalökném néked
Bájolnám bőrödet
De most már visszatart
A szenvedés
Ezerszer és ezeregyszer
Azt hitte te vagy a gyógyszer
Túl hűséges szemekkel
Sötét napszemüveggel
Túl sokáig lüktetett vakon
Összetört alattad a pamlagon
Azt hittem mégis magammal vihetném…
Meztelen úton szaladunk, mondd hová sietnénk?
A percek kivetkőznek, remegnek mint falevél
Összegyűrt ingem rég vasalt szívvel zenél
Úgy lüktet vakon, vajon kiért dobog?
Dadog a szerelem, botlik az élet, kopog
Míg cifra vágyai múltján réved,
Az órák csendes, szenvedő utakra térnek
Innék még belőled
Kitárnám előtted
De sajnos nem enged
A józanész
Odalökném néked
Bájolnám bőrödet
De most már visszatart
A szenvedés
Ezerszer és ezeregyszer
Azt hitte te vagy a gyógyszer
Túl hűséges szemekkel
Sötét napszemüveggel
Túl sokáig lüktetett vakon
Összetört alattad a pamlagon”

„A boldogságért könnyekkel kell fizetni”. Édith Piaf, a sanzonok királynőjének drámával, elhivatottsággal és az élet kompromisszummentes, szüntelen „akarásával” egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy a dalokban megjelenő érzelmeket először megélni kell és csak aztán előadni. Szeder soraiból (bár zenei értelemben egyre szélesebb spektrumon mozog) egyértelműen ugyanez a hozzáállás köszön vissza. Piaf viharokkal teli életének háború utáni szakaszát egy szerelmi történetbe ágyazva ismerhetjük meg Michell Marly regényében.

Piaf nyilvánvalóan nem volt ezzel egyedül, hiszen viharok mindannyiunk életében előfordulnak. Különösen a felnőtté válás éveiben. Aztán, hogy ezek tényleg akkora jelentőségűek, mint amekkoráknak életünk ezen szakaszában érezhetjük, leginkább az idő a későbbi megmondója.

A magyar viszonyok között szocializálódó kamaszok és fiatal felnőttek éppen ezért sokszor a közösen megélt, generációs élmények esszenciáit keresik kortársaik dalszövegeiben.

Itt jön képbe Szabó Benedek és zenekara, a Galaxisok. A bajai születésű énekes-dalszerző az alapítás óta eltelt 8 év alatt jutott el a tábortűz melletti bölcsész kinyilatkoztatásoktól, a zeneileg is komplexebbé váló (ám továbbra is jó értelemben vett popzenei kereteken belül maradó), álomszerű, rétegelt és szerencsére a humorral sem fukarkodó gondolatokig. Pedig a lényeg azóta sem változott: érzelmi fogódzkodókat kínálni és találni olyan szövegek segítségével, amik sokszor legalább annyira szólnak rólunk, mint személy szerint azok előadójáról. A 2020 januárjában megjelent Címnélküli ötödik lemez egyik kulcsdala, a Szép volt fiúk ráadásul csak ideig-óráig finomkodik, hogy aztán a megfelelő pillanatban kiderüljön mit is gondol a költő valójában. Nem csak a többiekről, hanem önmagáról is, már-már kilépve a saját szerepéből.

„Csak egy pillanatra engedtem el a kormányt
És a többiek máris elhúztak mellettem
Csak egy századmásodpercre hagytam el magam
És mindenki menőbb és szebb és vékonyabb lett
És nem tudom, mi van
Most egy sarokban állok és nem szólok senkihez
Zavarban vagyok, fogalmam sincs, mi lesz
Nem szoktam hozzá, hogy második legyek
Nem szoktam hozzá, hogy megsemmisítsenek
Csak egy pillanatra léptem le a gázról
De most úgy tűnik, hogy ez is végzetes volt igazából
Gratulálok a végső győzteseknek
Szép volt, fiúk! (Dögöljetek meg.)
A kiskacsáról kiderült, hogy hattyú
A kövér srác a nők bálványa lett
És elnéző mosollyal nézi, hogy leszek
Egyre elviselhetetlenebb és jelentéktelenebb
Most egy sarokban állok és nem szólok senkihez
Zavarban vagyok, fogalmam sincs, mi lesz
Nem szoktam hozzá, hogy második legyek
Nem szoktam hozzá, hogy megsemmisítsenek
Csak egy pillanatra léptem le a gázról
De most úgy tűnik, hogy ez is végzetes volt igazából
Gratulálok a végső győzteseknek
Szép volt, fiúk! (Dögöljetek meg.)”

Persze, butaság volna azt állítani, hogy a fenti szöveg egyetemesen érvényes, korra való tekintet nélkül. Ilyenformán nem időtálló.

Viszont tökéletesen ragadja meg azon nagyvárosi fiatal férfiak és nők jelenlegi alapélményét, akik harmincas éveikbe lépve hirtelen ráeszmélnek, hogy az életük addig leginkább egy hosszú autópálya felvezetőre hasonlított.

A nyílt sztrádán viszont könyörtelenül levillognak és szempillantás alatt előznek a nálunk gyorsabbak. Az Y nemzedék általános jellemrajzát, erényeit és félelmeit Tari Annamária behatóan vizsgálta meg.

Az ugyanezt a generációt képviselő Elefánt tagjai – hasonlóan az előző cikkünkben említett Akkezdet Phiaihoz – már nem kizárólag rajongóik emlékezetébe csempészték be dalszövegeiket, hanem bizony az irodalomórák tananyagába is. A szombathelyi gyökerű, de a székhelyet gyorsan a fővárosba helyező zenekar 2014-ben megjelent Bordahajtogató című dala ugyanis egyes középiskolákban már verselemzés tárgya, benne az azóta szállóigévé vált sorral: “A helyes dolgoktól boldog, de unalmas leszel”. Kevés értékesebb visszaigazolás adódhat egy gondolatait papírra vető, majd azokat dalban kifejező, kortárs szerző számára. Sőt, a dalszövegekért felelős Szendrői Csaba egy interjúban megemlítette, hogy ha mindenképpen választania kellene, már csak azért is ez volna a kedvenc saját szövege, mert teljesen váratlanul, egy pécsi épület falára felfújva látta azt viszont.

„A Napot megeszem, a Holdat a zsebembe rakom,
A cigim gyúrom egy rokkant vasbeton teraszon,
A kalapom pont a kobakomra fújja fel a szél,

Csupa galamb, csupa morzsát szóró mama a tér.

Az ajkad nézem, a rúzsod az olyan valami,
Hogy előbúj a tavasz, tudod az a tavalyi,
Amikor én meg a nő meg, hogy hogyan szeretem,
Simogatástól sebes lehetne a tenyerem.

Alakulunk te baba, tudod ilyen ez a hely,
A helyes dolgoktól boldog, de unalmas leszel,
A naplemente az giccses, de mindig gyönyörű,
S a gyönyörű valahogy kicsit mindig szomorú.

A kezed tedd szét, hogy érezd milyen ha a madár,
Oly magasan, hogy a csőrébe férjen be a táj,
Te a virágot, én meg csak a tövist szeretem,
Nekem ne mondd, hogy bocsánat,
Ilyen a szerelem!”

Itt bizony van mit boncolgatni. Az egyszerre bájos, filmjelenetszerű „morzsát szóró mamáktól” a másik végletet jelentő, „simogatástól sebes tenyerekig” száguld a Szendrői vezette érzelmi hullámvasút. Aki jobban elmélyedne ebben az egyszerre habkönnyű és mégis, inkább szívbemarkoló, keserédes világban, bátran ajánljuk az énekes idén megjelent, bemutatkozó verseskötetét. Az irodalomtanárok már biztosan ezzel érkeznek az órákra.

Lábas Viki, Törőcsik Kristóf és Füstös Bálint számára bevallottan mágikus hely a Margitsziget. Vagyunk ezzel így még páran. A Margaret Island akusztikus folk-popját tényleg receptre kellene felírni, a nagyvárosi nyüzsgésből kiszakadni vágyó, természetben eltöltendő órák aláfestőjeként. A szakma hasonlóan pozitívan fogadta a fővárosi – trióként induló, napjainkra viszont szextetté bővülő – zenekart: számos tehetségkutató versenyen elért siker, Fonogram- és Artisjus-díj, no meg persze aranylemezek tarkítják az eddigi mérleget. 

A kezdeti, angol nyelvű szövegekről egy „távoli mentor” javaslatára és biztatására váltottak anyanyelvükre, hiszen – akárcsak a korábbiakban bemutatott Szeder esetében – mégiscsak így lehet a legközvetlenebbül, veszteségmentesen eljutni a hazai közönséghez. Különösen megfontolandó egy ilyen javaslat, ha az a „távoli mentor” egy bizonyos Bródy János. A magyar beatkorszak máig aktív legendája, minden idők egyik legfontosabb hazai dalszövegírója több saját szöveggel segítette az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő formációt. A csend a 2018-ban megjelent harmadik, egyszerűen csak III-ra keresztelt albumon kapott helyet.

„Csend, a csendre vágyom én,
hogy hallható legyen,
ki vigaszt küld felém.
Valaki hív, valaki vár,
valaki hang nélkül beszél
Csend, a csendet kérem én,
ha bántó már a zaj,
és túl sötét a fény.
Valaki hív, valaki vár,
valaki hang nélkül beszél.
Jöjj, a holnaptól ne félj,
bár fenyeget még az éj,
de közel a hajnal.
Jöjj, a holnaptól ne félj,
majd csitul a szenvedély,
és győz a józan ész,
ha közel a hajnal.
Hát engedd, hogy halljam a szót,
a békéltetőt, a vigasztalót,
és engedd, hogy érezzem én,
hogy van még kiút, és van még remény.”

A lágy dallamok tökéletes harmóniában vannak a Bródy védjegyének számító nyugodt, de tárgyilagos, bölcs, de rendre fürkésző és örökösen reményt keltő gondolatoknak, amikben sosem a félelmek vagy az aggályok az igazán hangsúlyosak. A számmisztika kedvelői számára: a mester idén töltötte be 75. életévét, így az elmúlt 40 esztendőben megjelent 10 szólóalbuma dalszövegeit (épp 75 darabot) összegyűjtött formában is olvashatjuk, Saját hangon.

A gitárpop zenekaroknak mindig is jót tett egy karizmatikus énekesnő, így Lábas Vikiékhez hasonlóan, a székesfehérvári Blahaluisiana is ebbe a klubba tartozik, élükön Schoblocher Barbarával. A fénykorát élő MR2 Petőfi holdudvarából előlépő formáció, az előzőekben bemutatott produkciók közül talán a legtöbbet merített a hatvanas-hetvenes évek gitárzenei hagyományaiból, így dalaik a korábbi generációk tagjainak is meglepően könnyen befogadhatóak.

Az újonnan érkezők bátran tegyenek egy próbát a Máshol várnak című dallal, amelynek klipjében Somló Tamás és Kovács Kati is feltűnik. A nem sokkal előtte megjelent (ugyancsak emlékezetes kisfilmmel megtámogatott) Ahol összeér, szövegét tekintve is erős asszociációkkal bombázza a hallgatót, még ellenállhatatlanabbá téve az egyébként is fülbemászó, lépegető ritmusú dalt. Nem valószínű, hogy a zenekar most zajló országos turnéjának programjából épp ezt hagynák ki.

„Milyen szépen kalimpálhatunk
Párhuzamos tengerekből összeért a hátunk
Azt hinnéd majd, nem emlékezem
Figyeld ahogyan esővizet gyűjt a két kezem
Éjszakánk a nappal
Ott, hol összeér
Két vállam nyakaddal
Ott, hol összeér
Feküdjünk, mint jó oroszlánok
Tőled eltelve én már csak vizet halászok
Azt hinnéd majd elfeljtelek
Hallgasd ahogyan fülkagylómban zúg a tengered
Éjszakánk a nappal
Ott, hol összeér
Két vállam nyakaddal
Ott, hol összeér
Ott születünk folyton, most is épp,
Magam csak oda fojtom, csak beléd
Ott születünk folyton, most is épp
Magam csak oda fojtom, csak beléd
Éjszakánk a nappal
Ott, hol összeér
Két vállam nyakaddal
Ott, hol összeér
Ott születünk folyton, most is épp
Magam csak oda fojtom, csak beléd
Ott születünk folyton, most is épp
Magam csak oda fojtom, csak beléd”

Október 8-án ünnepeltük a Dalszerzők Napját, aminek elsődleges célja, hogy köszönetet mondjunk azoknak a dallamkovácsoknak, akiknek művei életünk fontos, kitörölhetetlen elemeivé váltak. Az Artisjus idei kampányának ráadásul Schoblocher Barbara volt az egyik nagykövete. Arról pedig, hogy kik, miként és milyen körülmények között formálták a magyar könnyűzene történetét, Ignácz Ádám írt kimerítő és hiánypótló tanulmánykötetet.

Úgy fest, cikksorozatunk befejező részében az énekesnők kerültek fölénybe. Nincs is min meglepődni, hiszen a közelmúltban több dalszerző-énekesnő tűnt fel a színen, izgalmasabbnál izgalmasabb produkciókkal.

OHNODY, azaz Hegyi Dóra azonban közülük is kiemelkedik. Pedig szakmai értelemben akár későn érő típusnak is tekinthetünk rá. Hangját kezdetben különböző zenekarok (pl. Halott Pénz) vendégelőadójaként hallhattuk. 2017-es bemutatkozó kislemezét az egy évvel később napvilágot látott, akkor még angol nyelven megszólaló anyaga, a Nude EP követte. És ha már angol: az ilyen szép, erőlködés és akcentus mentes kiejtés önmagában szép teljesítmény egy magyar előadótól és értelemszerűen komoly pluszpont a nemzetközi porondon.  Gyönyörűen, érzékkel hangszerelt, jóféle alternatív popzene ez, aminek kifejezetten jót tesz, hogy nem ragaszkodik görcsösen a hagyományos dalformákhoz.

Az áttörést a Hideg című kislemez hozta meg számára, ami első nagylemezének, a tavaly kiadott Egy Igaz Szerelem egyik kulcsdala. Az akkordbontogatós gitár mellett a háttérben finoman, könnyed függönyként lebegő orgonaszerű alap tökéletes aláfestése Dóra drámai, törékeny, mégis hihetetlenül magabiztos hangjának. Finom, lélekmelengető felvétel, amelynek könnyed kapcsolódási pontokkal operáló sorai a legváratlanabb pillanatokban vésődnek tudatunkban, olyan felejthetetlen képekkel, mint a „libabőr vonatozik gerincem sínein a nyakamig, ahol ajkadba ütközve véget ér”.

„De nehéz súly,
szívemet folyton
húzza, nyúzza
Kértelek ,,hogyha szólsz,
úgy szólj, hogy értselek!”
Mit tehetek,
ha a nyelv, amit beszélsz
a testemet becézi szüntelen?
Szemed a mellkasomon,
szád dadogva ejti a nevemet
Hideg levegőt fúj be
az ablak alatt a téli szél
Libabőr vonatozik
gerincem sínein a nyakamig,
ahol ajkadba ütközve véget ér
Ajtókat zárok előtted,
kezed a kilincset kutatja,
matatja szünös-szüntelen
Mint vak világtalant vezetem
magamat a vesztembe
Mit tehetek,
ha az eszem azt súgja-búgja
nélküled semmi sem lehetek?
Használj, ha úgy alakult,
hogy elloptad tőlem a lelkemet
Hideg levegőt fúj be
az ablak alatt a téli szél
Libabőr vonatozik
gerincem sínein a nyakamig,
ahol ajkadba ütközve véget ér
Még itt maradok,
ha nem zavarok, mondod
Homlokomon hangomba fulladva
lüktet az ér, de hideg levegőt fúj be
az ablak alatt a téli szél”

És hogy milyen összetevők tehetik igazivá a szerelmet? Meg sem próbálkozunk a válaszadással. Azért sem, mert Matthew Dicks már megtette helyettünk. Így ha az egyébként zseniális, listákba szedett történetei akár csak egyszer inspirációul szolgálhatnak húzós párkapcsolati mizériák megoldásában, már megérte levenni az idén megjelent kötetet a polcról.

Egy kifejezetten friss produkció idei kislemezével zárjuk az elmúlt 21 év legizgalmasabb hazai dalszövegeiből szemezgető cikktrilógiánkat. A 2018-ban alakult Carson Coma – a Blahaluisianahoz hasonlóan – szintén a beatkorszakot határozza meg elsődleges hivatkozási pontjának. Rövid leltár: elegánsan, vékonyan sikító elektromos gitárok, hangsúlyos, bohókás billentyűk, színes garbó-zakó kombinációk és bajuszok, amit egyelőre Fekete Giorgio énekes-gitáros vállalt csak be, igaz, neki remekül áll.

Védjegyszerűen pozitív, üde megszólalásuk, no meg a magukat (életkoruk miatt) sem túlságosan komolyan vevő tagok a szomorkodós, súlyos szövegekben utazó zenekarok hiánypótló ellenpólusaiként jelennek meg, egyre nagyobb szeletet kivágva a Z generációs magyar alternatív pop tortájából. Arról nem is beszélve, hogy több – korábban említett – produkcióhoz hasonlóan, ők is elkezdtek nyitni a magyar szövegek felé. És milyen jól teszik! A márciusban megjelent Pók roppant szellemes, könnyen áttetsző hálóba szövi napjaink egyik fontos, sokszor, sok helyütt felbukkanó társadalmi kérdését. 

„Épp a plafonon a szemed,
Keresed, keresed a bűnbakot,
Levezetnéd rajta már a nyolcórányi műszakot,

Aztán meglátod a pókot, ez aztán a szerencse,
Hátra dőlsz, hagyod, hogy a gyűlölet a nyelvedet vezesse:
„Ádám és Éva,
nem Ádám és Béla”

Miért jössz ezzel folyton,
Miért maradjon otthon?

„Otthon a négy fal között.”

Nem látod a pókot a pókháló mögött,
Miért zavar az, hogy létezem,
Miért hagyjam magam otthon?

„Otthon a négy fal között.”
Várj, azt hiszem nem értem, hogy mivan,
A nyolc láb benne van a pakliban,
Ez a társas mégis páratlan.

Pont ugyanúgy vagyunk mások,
Pont ugyanolyan srácok,
pont ugyanolyan lányok,
és pont ugyanolyan párok.

Nem látod a pókot a pókháló mögött,
Miért zavar az, hogy létezem,
Miért hagyjam magam otthon?

„Otthon a négy fal között.”

Nem látod a pókot a pókháló mögött,
Miért zavar az, hogy létezem?
Nem hagyom magam otthon,
„Otthon a négy fal között.”

A teljes élményhez tessék megnézni a Stanley Kubrick-szerű lázálmokat nem kevés humorral keverő videoklipet is. És ha már Kubrick: a brit rendezőlegenda neve Lichter Péter legújabb regényének címében is visszaköszön, amiben egy olyan szerkezetről olvashatunk, amely képes az emberi gondolatokat közvetlenül filmszalagra másolni.

Kiemelt kép forrás: Margaret Island, Facebook

---

Még több cikk a témában