Ha az aktuális korszellemet az önzés határozza meg, akkor Mészöly Ágnes regénye, a Márta evangéliuma első látásra rendkívül korszerűtlen könyvnek tűnik. Párhuzamosan futó történetei az önfeláldozás példázatai, amelyek egyik legizgalmasabb gesztusa, hogy a főhőst, illetve az elbeszélőt is mellékszerepre kárhoztatja az altruizmust kihasználni igyekvő külvilág.
A regény Mártái csak a másokért végzett munkában testesülnek meg, és így létük az alávetettségben nyer értelmet. Csakhogy idővel rádöbbenünk, hogy az önfeladás nem kizárást, hanem megnyitást jelent: a mindenkori Márta magára veszi a világ terheit, hogy a napi rutin, a legkevésbé sem magasztos kötelező feladatok ne álljanak a megváltás útjába.
„– Vagy azt hiszitek, elegendő, ha szó szerint követitek az ő utasításait, de nem figyeltek reá a lelketek minden rezdülésével? Hogy elég, ha úgy szeretitek őt, mint az életeteket? Hát nem figyelmeztetek a tanításaira, hogy aki őt akarja követni, annak jobban kell szeretni őt mindennél?”
A feddés Jézus tanítványait célozza, a regény bibliai idősíkjának eseményeit meghatározó Márta szavai azonban a konkrét szituáció kereteit szétfeszítő jelentéssel gazdagodnak, amint a Mesterként szólított Krisztus megértését a szöveg olvasására vetítjük. Mintha a (fő)szereplő a jelenetből kiszólva hívná fel a figyelmünket arra, hogy miként kerekedjünk felül az olvasói elvárásainkon, hogy befogadhassuk a regény apokrif evangéliumát.
A korábban ifjúsági regények és krimik szerzőjeként – Szabadlábon; Rókabérc, haláltúra; Fekete nyár; A kupolák titka – megismert Mészöly Ágnes tavaly megjelent műve komoly feladat elé állít bennünket, hiszen két olyan, az önfeláldozás mentén lazán összeszőtt történetet beszél el párhuzamosan, amelyeket kétezer év választ el egymástól.
A bibliai rész szakrális, felülstilizált nyelvét így a napjainkban játszódó fejezetek gyakran szándékosan roncsolt beszédmódja váltja, az ókori szereplők útját ráadásul egy külső narrátor követi, a kortárs Márta történetét ugyanakkor az ő dialógusértékű monológjából – a férjét megszólítva meséli el az eseményeket – ismerjük meg.
A regény ókori Mártája – a kanonizált evangéliumokhoz hasonlóan – Betániában él testvéreivel, Máriával és Lázárral. Mindhárman Jézus lelkes követői, ám amíg öccse és húga a Mester tanításait hallva az égre vetik tekintetüket, Márta a földről sem feledkezik el: az elhunyt szüleiktől örökölt gazdaság mindennapos gondjait veszi magára. És nem csak a jószággal törődik, de gondoskodik a többször náluk vendégeskedő Krisztus és a tanítványok szállásáról és ellátásáról is.
Hiába azonban a másokért végzett szorgos munka, nevét valószínűleg kevesen ismerik, nem úgy, mint Lázárét: a gyenge fizikumú, súlyos betegségébe végül belehalt fiatal meghatározó szerepet tölt be az Újszövetségben. Krisztus az ő feltámasztásával nyilvánítja ki isteni eredetét. Lázár így elevenné vált bizonyítékként jelzi előre a Megváltó sorsát, a Jézust elveszejteni vágyó főpapok szemében ezért is tűnik fel a bűn megszemélyesítőjeként. Életét mentve Lázár, nővéreivel együtt elmenekül Izrael földjéről, ezzel válik teljessé Márta másokért vállalt áldozata,
Napjaink Mártája két gyermeket nevel, és ápolónőként – valójában recepciósként – dolgozik sebész férje mellett egy magánklinikán. Kiderül, ő is orvosnak tanult, de nem fejezte be az egyetemet, hogy támogathassa a férfi karrierjét. Gyermekei, férje és a betegek mellett demens apjáról is gondoskodik, és ez a munka szép lassan kilúgozza az alakját még önmaga történetéből is, karakterét a saját értelmezésében is csak a másokkal való viszonyok rajzolják körül. Ebből az állapotból zökkenti ki a rejtélyes Dicső úr, és beosztottja, Péter érkezése: a vagyonos idős férfi ápolónői állást ajánl Mártának. Hosszas töprengés után a nő elvállalja a munkát, ami különös változásokat indít el benne.
Azzal, hogy az apokrif evangéliumot kortárs történetbe ágyazza, a regény óhatatlanul is párbeszédet kezd A Mester és Margaritával, amely nem csupán kulturális referenciaként működik, Mihail Bulgakov műve új értelmezési keretet biztosít Mészöly Ágnes munkájának.
Ha a realista díszletek között az abszurditásig fokozottan valószínűtlennek tűnő figurák megjelenését összevetjük, a sátáni Woland és a Péter által kísért Dicső úr szerepei nyugtalanító módon fedik egymást. Eredetük éppen ellenkező, beavatkozásuk az emberi világba azonban hasonló eredménnyel jár: kegyeltjük végül elnyeri a szabadságot.
Így vezeti el az önfeladás mindkét Mártát önmagához. És ezen a ponton, a szabadság megragadásakor forr egybe szétválaszthatatlanul a két idősík, örömhírré, vagyis evangéliummá avatva a másokért élő, és a másikban – az áldozaton keresztül – saját magára találó Márták történetét.
„– Mert a legjelesebbekre hárul a teher, hogy elvégezzék a legnehezebb dolgokat – felel csendesen Márta. – Aztán kézen fogja Júdást, s kivezeti Simon fényes udvarából, és együtt visszamennek Márta házába, ahol csak néhány mécses ég, de nem mennek be a belső szobába, csak leülnek a kút mellett, s szó nélkül nézik a végtelen eget.”