Az életrajziság nehezen mellőzhető szempont Grecsó Krisztián regényei és novellái esetében. Még úgy is, hogy nem lehet persze egy az egyben rávetíteni sem korábbi regényeit, sem mostani novelláskötetét az életére. Még azokat az írásokat sem, amelyeknél kifejezetten egyértelmű a személyes vonatkozás.
Ilyen mondjuk az Édes nevem, okos nevem című novella is, benne a zöngétlenedő vezetéknéven való borongással, illetve azzal: „első kötetem előtt el is bizonytalanodtam, bizonytalanítottak, hogy tán úgy akarok járni, mondták a jövendőbeli kiadóm ápolt szakállas emberei, mint Kukorelly, aki ezzel a borzalmas vezetéknévvel lett író, én meg, ha már így felhozták, zavaromban őt mormoltam magamban.”
Máskor az elbeszélő Rejtő Jenőt, Nagy Lászlót mormol magában. És van, hogy több évtizedet megyünk vissza, és egyenesen Révai József hecceli a kallódó, embertelenségbe könnyen rántható Gila Rókust. Majd máris előreugrunk az időben, és azt figyeljük, hogyan emlékeznek a munkástömeg által betámadott igazgatóra, mivé lettek közben a Rókushoz hasonló, kommunista időkben könnyen használható figurák.
Kik azok, akik az egykori vesztes típusok helyébe lépnek, kik öröklik meg szüleik, nagyszüleik traumáit?
Pillangóhatás ez valóban, ahogy az egyik novelláscsokor megjelölése mutatja. Ötven évvel ezelőtti események éreztetik hatásukat, egykori megalázó szerepektől próbálnak szabadulni azok, akiknek sokkal inkább kellene a saját életüket élniük. És milyen az, amikor valaki elindul az alföldi rónaságból a nagyvárosba, mi marad meg a leszármazottakban az egykori otthonból?
Mondjuk, a „valami népi”-ként emlegetett, Galga-menti, fehérben fehér hímzésből? Hogyan bánik az idő magával a tárggyal, miként foszlik ronggyá, és mi marad abból, amit egykor jelentett, amit egyáltalán tudunk róla? „Na, nem árulod el? Mi az a reng?” – olvassuk a könnyed kérdést, és mi is csak onnan tudjuk a választ, hogy előtte értesültünk a meleg rengben benn felejtett mosatlan tepsiről („tepsziről”).
A kötet novellái erősen összefüggnek, az egyes blokkokba tartozó szövegek olykor jobban, könnyebben felismerhető módon. Ahogy persze korábbi Grecsó-regényekhez is visszanyúlhatunk, amikor épp Juszti és Márti mamákról, szegedi és békéscsabai indulásokról, megörökölt sorsokról és fővárosbeli újrakezdésről olvasunk.
És mi tagadás, nehéz a szívünk, ahogy szembesülünk vele, miként ismétlődnek meg ugyanazok a hibák,
vagy hogyan rögzülnek bennünk sommás vélemények úgy, hogy semmit nem tudunk arról, valaki miért lett olyan, amilyen. Illetve: miféle mintákat, sérelmeket hozott valaki a régi világból, amelyeket mindenáron igyekszik levetkőzni, hogy ezzel persze teljesen új hibákat kövessen el.
Hosszabb elbeszélésekkel indul a kötet, a nyitó Kubikosok is talán a legerősebb, benne az említett Révaival és Gilával, régi és új világ csendes egymásba olvadásával. A kötet egyik legfeszültebb, idegborzolóbb jelenete is az, amikor a tanárt próbálják leckéztetni. Vérnek sem kell folynia ahhoz, hogy minden idegszálunk megfeszüljön, testközelben érezzük, milyen az, amikor a gyűlöletes frusztrációk megigazulnak, a megszokottnak érzékelt rend a feje tetejére áll, és az éjfekete indulatok magasba csapnak.
A Valami népi rövidebb elbeszélései akár egy-egy villamosút során is végigolvashatóak. Érdemes velük sorrendben haladni, hogy fokozatosan ismerjük meg az elsőre láthatatlan motivációkat, generációk váltakozásának szomorú-szép történetét. Talán többet megértünk majd saját történetünkből, szüleink és nagyszüleink céljaiból, csalódásaiból is.
Kiemelt kép forrása: Fortepan
