„Nem vették komolyan, mert nem tartozott semmi komoly klikkhez” – Krúdy Gyula munkássága

Krúdy Gyula 54 évet élt, és ez idő alatt megírt közel 60 regényt, valamint több ezer elbeszélést és újságcikket. Híres volt arról, hogy nagyon kemény napi penzumot írt elő magának: hiába élt meglehetősen bohém életet, a munkában nagyon fegyelmezett volt. Műveit a kritika és a közönség is értékelte, ám az 1920-as évekre szinte elfelejtették. A második világháború után viszont elfoglalta az őt megillető helyet irodalmunkban, és ma is a 20. század egyik legjelentősebb prózaírójaként tartjuk számon. 

Krúdy Gyulát fiatalon, mindössze 54 éves korában érte utol a halál, mégis hatalmas és művészi szempontból teljes életművet hagyott hátra az utókornak. Még kamaszként határozta el, hogy író, újságíró lesz. Szerkesztett diáklapot, tizennégy évesen pedig már első novelláját is papírra vetette. Az érettségit követően három hónapot dolgozott a Debreceni Ellenőr szerkesztőségében, majd a nagyváradi Szabadság laphoz szerződött. Szépírói ambíciói miatt azonban hamar maga mögött hagyta a várost, és Budapesten próbált szerencsét.

Eddigre már közel félezer művet és néhány kisregényt is megírt, de így is hosszú időbe telt, mire a múlt világáért rajongó fiatal író országos ismertségre tett szert. Megszállottan dolgozott, havi 7-8 novellája látott napvilágot, de züllött életmódja miatt minden pénzét elpazarolta. Első novelláskötete 1897-ben jelent meg Üres fészek címmel, még ugyanebben az esztendőben ismerkedett meg Spiegler Bellával, akit két évvel később apai engedéllyel feleségül is vett. Az asszony szintén írói babérokra tört: Satanella és Bogdán Bella álnéven írt tárcákat, novellákat.

Krúdy a városi kisemberek, szerencselovagok, karrieristák, céltalan figurák, régmúlt alakok, a dzsentrik édesbús életének krónikásaként az ezt követő egy évtized alatt több mint negyven könyvet írt.

Az 1910-es évek elején alkotta meg életművének központi figuráját, Szindbádot, aki Pesten, a Tabánban, Óbudán és vidéki kisvárosokban keresi a szerelmi kalandokat, amelyek olykor valóságosak, néha azonban nem többek, mint álomképek. „(…) Szindbád több száz éves, és ezzel a tovább ki nem dolgozott, csak éppen felemlegetett szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történt, tegnap történt, közelmúlt és távoli múlt összemosódna a tegnapban” – írta Szerb Antal Krúdy alteregójáról a Magyar irodalomtörténet című munkájában. Az Ezeregyéjszaka kalandos hajósának történetei és a saját lírai novellatípusa meghozták Krúdy számára a várva várt sikert. 1911-ben jelent meg a Szindbád ifjúsága, egy évvel később pedig a Szindbád utazásai, de ez az álomszerű karakter későbbi műveiben – Francia kastély (1912), Szindbád. A feltámadás (1916), Szindbád megtérése (1925) – is sorra feltűnik.

Hírnevét csak erősítette az 1913-as A vörös postakocsi című kötet, amelynek hősét, Rezeda Kázmért szintén Krúdy hasonmásaként szokták emlegetni. A könyv megírására A Hét főszerkesztője, Kiss József kérte fel Krúdyt, mondván úgysem lesz belőle semmi, ha a lumpen életmódját tovább folytatja. Krúdy megírta a regényt, amelyről Ady Endre így vélekedett: „(…) nemcsak a tegnapnak, az emlékezésnek szimbóluma, de a Krúdy-regény nagy társadalomtalanságáé. Azokról és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisztázhatatlan s állandóan a napidíjas és az úristen között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb reprezentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bitangolnak.” Ezt követően sorra jöttek az olyan kötetek, mint a Palotai álmok (1914), az Aranykéz utcai szép napok (1916), az Őszi utazások a vörös postakocsin (1917), az Asszonyságok díja (1919).

Krúdy Mikszáth Kálmán nyomdokain indult el, de hatott rá Jókai sajátos romantikája, Reviczky Gyula hangulatlírája, Turgenyev illúziómentes látásmódja is. Az izmusok korában lépett ő is színre, de magányos alkotó volt, aki nem tartozott egyetlen írócsoporthoz sem.

A későromantika, a realizmus, a naturalizmus, a szentimentalizmus, az impresszionizmus, szimbolizmus, szecesszió, szürrealizmus, új tárgyiasság stílusjegyei mind megjelennek írásaiban, de nem habozott használni a  modern pszichológiai irányzatok eredményeit vagy a freudista lélekelemzés módszereit sem. Krúdy kívülállónak számított, aki képtelen volt megérteni saját korát, a modernséggel szemben emberléptékűségre vágyott, az ábrándokból, emlékekből kirajzolódó régmúlt jelentett számára menedéket az oly nehezen elfogadható valósággal szemben. Stílusa egyszerre önfeledt, mégis cinikus és malíciával átitatott, érzékeny és keserű.

Krúdy ünnepelt író volt, jól keresett, azonban nyughatatlan lelke képtelenné tette a józan, rendezett életre, de nemcsak kicsapongó életmódja, hanem az első világháború is közrejátszott abban, hogy a tönk szélére került. A világégés Szindbádot is elsodorta, az apátiába zuhant emberek már nem voltak kíváncsiak a boldog békeidők történéseire. A kilátástalan anyagi helyzet teljesen új megoldásra sarkallta Krúdyt, 1919-ben megírta az Álmoskönyvet, amelynek alapötletét nagyanyjának, a legendás álomfejtőnek a történetei adták, de szépirodalmi kézikönyvéhez a generációról generációra öröklődő szellemi tudás mellett a pszichoanalízis atyjának, Sigmund Freudnak és hazai követőjének, Ferenczi Sándornak az álommagyarázatait is felhasználta. A siker ismét elérte az írót, aki ezután közkedvelt lapok hasábjain osztogatta tanácsait az olvasóknak.

Az 1919-es esztendő azonban más szempontból is fordulópontot jelentett Krúdy számára: a forradalom idején közírói szerepet vállalva Móriczcal és Gárdonyival szerkesztette a Néplapot. Tevékenységéért és az ekkor írt cikkei miatt egy évvel később már számos támadás érte, ráadásul ismét súlyos anyagi gondokkal küszködött. A helyzetet csak tovább súlyosbította egészségi állapotának a leromlása, amely miatt több hónapos szanatóriumi gondozásra szorult. Azonban ez sem tudta eltántorítani a munkától, ekkortájt vetette papírra a Hét bagoly (1922), a Valakit elvisz az ördög (1928) és a Boldogult ifjúkoromban (1929) című könyveket.

Munkásságát 1930-ban Baumgarten-díjjal ismerték el, az ezzel járó díjazás ugyan enyhített valamelyest a család anyagi gondjain, de valós megoldást nem jelentett a problémákra. Krúdy utolsó éveiben egyre nagyobb nyomorban élt, betegségekkel küzdött, de az igazi tragédiát az jelentette, hogy a szakma kivetette magából, sorra fordultak el tőle a kiadók. Legutolsó könyvét, Az élet álom (1931) című elbeszéléskötetét így saját kiadásból volt kénytelen megjelentetni, de ehhez is hitelt kellett felvennie. Élete végén visszanyúlt Szindbád alakjához, a Purgatórium című kisregényében (1933), amelynek főhőse ismét a ködalakú hajós, saját betegségéről, szanatóriumi gyötrelmeiről és a halál közelségéről vallott.

Hogy mégis miben rejlett Krúdy nagysága, azt Szerb Antal fogalmazta meg a legpontosabban: „Krúdy Gyula irodalomtörténetünk és kritikánk nagy adóssága. Nem vették komolyan, mert nem tartozott semmi komoly klikkhez, bohém emberalakjából hiányzott az az önreklámozás, ami ma az írói méltóság elengedhetetlen feltétele, írásaiban is kevesebb volt a pretenció, mint a megvalósított szándék, pénzt akart keresni, és ahelyett remekműveket írt.

A kor csak kedves, igénytelen laudator temporis actit (letűnt kor dicsérője – a szerk.) látott benne, kezdettől fogva kissé elavult volt, holott olyasmit valósított meg, ami iránt a nyugati nemzetek is csak legújabban kezdenek fogékonyak lenni, és ami mihozzánk még el sem érkezett.

A kiindulópont, ami Bródynál Jókai, Krúdynál Mikszáth. A felvidéki kisvárosok különös figurái, a dzsentri büszkeség és alkonya: a Mikszáth-tematika. Neki is leginkább a novella felel meg, melyet mint Mikszáth, egy anekdotikus különlegességre épít fel: egy kísérteties kutyára, arra a legendára, hogy a nagyapja jól táncolt, vagy valami hasonlóra. De Mikszáth megmaradt az anekdota síkján és zárt tökéletességre építette azt – Krúdynál az anekdota csak ürügy, és az igazi művész ott kezdődik, amikor az elbeszélő elveszti a fonalat.”

Nyitókép forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum, digitális archívum

---

Még több cikk és videó a témában