A bálnák éneke az (állat)világ egyik legkifinomultabb kommunikációs formája. Komplex üzenetküldő rendszerük fizikai alapja a tüdőlebenyek közötti szövetredő, illetve a gégezsák, egy hatalmas felfújható szerv, amelyben az izom-összehúzódásokkal megrezegtetett redő hangja zeng, és az így felerősített ének akár több ezer kilométerre is elhallatszik.

A dalok különlegessége, hogy a szabályszerűen ismétlődő szekvenciák meghatározott mintába szerveződnek: a bálnák saját nyelvtan szerint kommunikálnak. Az ének pontos funkciója egyelőre nem ismert, de tekintve, hogy csak a hím bálnák dalolnak, és ők is elsősorban a párzási időszakban, a nyögésből, suttogásból és sikolyból felépített áriák feltehetően a figyelemfelkeltést és a terület kijelölését célozzák.

Amikor magától értetődő természetességgel ruházunk fel emberi tulajdonsággal állatokat, talán bele sem gondolunk, hogy az így feltételezett hierarchiában mindig az ember kerekedik felül. Amíg mi valóban énekelünk, addig a bálnák csak hozzánk képest énekelnek, vagyis csak azért vannak dalaik, mert kulturális lényként megadjuk nekik a dalolás képességét, és ezen a csodálatos teljesítményen utóbb jól meg is hatódunk.

De vajon megérthetjük-e a cetek rejtélyes művészetét, és megszólalhatunk a nyelvükön? Tóth Krisztina Bálnadal című könyve erre is választ adhat.

A 2017 és 2020 között született verseket egybegyűjtő kötet határait az emberi füllel alig (vagy már egyáltalán nem) hallható frekvencián megszólaló dalok jelölik ki. „Hulló dió a szemhatáron, / sötét burokban gördülő nap. / Átkiabál a gyulladt torkú / álom a tarlón. Ugye, hallod?” A Tandori Dezsőnek ajánlott A mégegyszer-út az elmúlás örökkévalóságát állítja szembe az emlékezés korlátosságával: „Nyugi, nem múlt el, csak az élet. / Csak ez a földút, ez fogyott el.” A tarlón átkiáltó álom hangját nem hallhatjuk, mégis tudjuk, hogy ott zeng a fekete égbolt alatt.

„A bálna vándorol / sötét vizekbe tart / magában énekel / ha távol már a part // Grönlandon énekel / és kétszáz évig él / bőrén szigonynyomok / nem tudják mit beszél // miről is énekel / egyáltalán kinek / viszik a bálnadalt / a mélyhideg vizek (…) hajóról nézik őt / halbőrén mennyi heg / a bálna énekét / senki se fejti meg” A kötet címadó versét akár önmagára visszautaló, a művészet mibenlétét firtató alkotásként is olvashatjuk, a bálna énekét a költeménnyel, a hajóról letekintő embereket az olvasóközönséggel, a daloló cetet pedig igény szerint a költővel, vagy magával a költészettel behelyettesítve. Ez azonban még nem garantálja, hogy meg is értjük azt, amit „senki se fejt meg”.

A Bálnadal mindenesetre nem adja magát könnyen, a vers sosincs épp ott, ahol az olvasó utolérni igyekszik.

„Nem ott, ahol kanyarodik a műút, / ahol néha kisodródnak az autók, / főleg télen, de soha sincs halott, (…) nem az elhagyott, kiszáradt mezőkön, / ahol az eldobott csikk földet ér és / felparázslik, nem ott indul el, // az erdőszélen, a rohadt humuszban, / ahol valakit élve eltemettek: ott kezdődik a vers.” (Ahol) Már a kiindulópont is túl van az emberi territórium határain, így nem meglepő, hogy a véget csak a vers ismeri: „Kész lett a házuk. Örültek, hogy áll. / A bútorok még lapra összekötve, / de már ott várt a kandalló, előtte, / a fahasábok, a füles kosár. (…)

Tömték papírral. Füstölt, de nem égett. / Találgatták, hogy miért nem megy nekik. / Összevesztek és felhívták a céget, // de már senki sem vette fel. Pedig / a vers előre megmondta az egészet. / Ha megtalálják majd, tűzre vetik.” (Tűztér) A távolság, köztünk és a költészet között, belátható ugyan, és akár még át is hidalható, de csak akkor, ha a versre hagyatkozunk. Vagyis nem marad a költészeten kívül eszközünk a költészet megfejtésére: „Én is jártam a Holdon, felelem, / előrenéz, komolyan bólogat. // A kutyák a trafóháznál megállnak. / Tényleg, minden vers holdrakéta, ez a vers is. Kellett az összes csavar, / hogy lássuk, mi van ott messze, odaát.” (Holdrakéta)

Tenki Réka és iamyank a Szavak mélyről című jelenetben, ami Tóth Krisztina Bálnadal című verseskötetét idézte meg.
Tenki Réka és iamyank a Szavak mélyről című jelenetben, ami Tóth Krisztina Bálnadal című verseskötetét idézte meg. / Fotó: Miknyóczki Dóra

A kötet három ciklusra bomlik, a nyitó Völgyút szövegképileg a legszabadabb, a középső Kínai utazás tíz haikuból, a záró Terek pedig tizenöt szonettből áll. A szabadság ez esetben nem jelent szabadverset: a Bálnadal első ciklusát is a kötött formák határozzák meg. A szigorú verstani szabályok kijelölte keretek ugyanakkor legkevésbé sem korlátozó erejűek sőt, minél kisebb a mozgástér, annál szabadabbá válik a vers. Tóth Krisztina alkotásait, legyen szó prózáról vagy költészetről, eddig is a tökéletes formaművészet jellemezte, ez a kötet azonban talán e tekintetben is az életmű egyik legfontosabb darabja.

Nehéz elképzelni, hogy miként fér el ennyi kifinomultság és monumentalitás ilyen kis helyen. Mintha az óceánt egy befőttesüvegben tennénk fel a polcra, benne egy szelíden éneklő bálnával.

Ezért sem állhatunk meg az egyszerű önreflexiónál vagy metapoézisnél, ennél ugyanis jóval több rejlik a Bálnadalban. A vers mibenlétét kutatni a kiismerhetetlen énekekben egyet jelent a megszólalás lehetőségeit célzó kérdéssel: mit kezdhetünk a bálna dalaival? Miről dalolhat, akinek nem értjük az énekét? Talán éppen az időről és az elmúlásról, amelynek nyomai itt rejtőznek körülöttünk, és így a megszólalás tétje az ismeretlen jelek dekódolása lesz. Egy kétszáz évig élő grönlandi bálna emlékezete meghaladja ugyan a vékony kötet fizikai lehetőségeit, de a versekben felnyíló múltak a cetmatuzsálemet is keretbe foglalják.

A képen Tóth Krisztina Bálnadal című verseskötete.

„Lementem a vízig. Huszonhét / éve egész más volt a part. / Csónakház állt itt, balra egy stég, / szemetes minden és kihalt. / Hová lettek a ferde fák mind? / A holtág bűze megcsap. / Hová a lomb, hová levél? / Vagy ezt is csak képzelem csak?” A Letészem a lantot Arany János-i rezignációját újraalkotó vers – Kikapcsolom a gépet – az eltűnt időt a jelen megragadható fizikai elemeihez köti: „Áramló test, elszáradt évek / nem hulltak még színére. / Nedves hajunk indája lóg / az emlékezet szemébe. / Üres ház és gazos telek vár, / tiplik és repedések. / Minden, ami valaha tartott, / az elengedett végleg.”

Az elmúlás melankóliája nem egyszerűen hangulat, ez az óceánok úszó emlékezetének természetes létmódja: „a bálna szomorú / tömör mint önmaga / testével egy anyag / a bálna bánata” (Bálnadal) Nem véletlenül válik lényegivé a bánat, hiszen ha a közönség az ének megfejtésén fáradozik, márpedig ezt teszi, akkor az énekesnek nem sok esélye marad a túlélésre: „A véres vízben kampós kötelek. / A tetemet a fedélzetre vonják, / hullámzó zátony, csillámló homokzsák, / a résen kifordulnak a belek. // A szonár befogta az éneket. / Sok-sok halász jön, mind teszi a dolgát, késsel a fényes, tömör farokhoz lát, combig csizmában, vödrökkel temet.” (Háttér)

A Libri irodalmi díjak gálaműsora visszanézhető az RTL Most! felületén!


Még több cikk a témában: