Evészavar, toxikus családi légkör, kontrollvesztés, megfelelés, bántalmazó kapcsolat – mi történik, ha ezeken a fogalmakon már tizenévesen el kell gondolkoznia valakinek, sőt, meg is kell küzdeni ezekkel a nehézségekkel? Mibe kapaszkodik, hogyan veszi fel a harcot és talál magára a Vékony jégen Linája? – erről beszélgettünk a könyv tizennyolc éves szerzőjével.
A főszereplő, Lina életének keretét a korcsolyázás jelenti. Ahogy mondani szokták, előbb tanult meg korcsolyázni, mint járni. Ez talán az egyetlen dolog, ami örömet hoz a tizenhat éves lány mindennapjaiba. Az edzője szigorú vele, ahogy otthon a nevelőapja is, nem csoda, hogy hamar kicsúszik a lába alól a talaj – és nem csak a jégpályán…
17 évesen megírni az első regényt talán nem olyan ritka, de hogy meg is jelenik könyvként, az igazi bravúr. Hogyan jutottál el az ötlettől a megvalósításig?
Valóban nem sokaknak adatik ez meg, ezért is vagyok végtelenül hálás a Menő Könyveknek, amiért én már ennyi idősen a saját könyvemet tarthatom a kezemben. Azóta írok, hogy megtanultam írni, mindig is a részem volt az írás, és ez a jövőben is így lesz. Sokáig vezettem naplót, és időről időre újból visszatérek hozzá, amikor valami jelentős esemény történik az életemben. De imádok olvasni is, Leiner Laura az egyik példaképem, a másik Colleen Hoover, akinek a stílusába szerelmes vagyok.
A legelső történet, amit kitaláltam, az általános iskolás tanáraimról szólt: boszorkányokként és varázslókként ábrázoltam őket, akik mindenféle mesebeli tettet hajtanak végre az órákon. Ez volt az első és egyben utolsó történet, amit engedtem, hogy a családtagjaim is elolvassanak. Utána kezdtem el „bezárkózni”, ami az írást illeti. Senkinek nem mesélek arról, milyen történetek játszódnak a fejemben, sem arról, hogy ezekből mit írok meg.
A Vékony jégen-en is teljes titokban dolgoztam, a szüleim is akkor olvashatták először, amikor elkészült a 200 oldalas kézirat. A kiadási folyamat pedig hosszú, több lépcsős út volt, közben rengeteget tanultam az írásról, a szerkesztésről, a szerkesztővel való közös munkáról. Ez a könyv úgy készült, hogy a post-iteken és a jegyzetfüzetekben összegyűlt ötletekkel és fejezetkezdeményekkel, meg egy komolyabb vázlattal a fejemben megkerestem a kiadóvezető-főszerkesztőt, Csapody Kingát, és előadtam neki a könyv tervét. Tetszett neki, és azt mondta, szívesen elkezdene dolgozni velem a regényen. Ehhez első lépésként szükség volt egy szülői beleegyezésre. Ekkor mondtam el anyának, hogy a Menő Könyveket érdekli a regényötletem, és megkérdeztem, hogy hozzájárulna-e ahhoz, hogy kiadják.
Neves pszichológusok is ajánlják az evészavarokkal küzdő tinik és szüleik figyelmébe a Vékony jégent. Mit gondolsz, mi ennek az oka, és miért éppen ez a téma érintett meg?
Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy szakemberek hitelesnek tartják az egyes jelenségek – evés-, és testképzavar, kontrollvesztés, családon belüli erőszak – bemutatását a regényben. Annak is nagyon örülök, hogy serdülőkorú gyerekek szüleinek is ajánlják a könyvemet, hiszen részben nekik is szól a regény. Ha Lina története csak egyetlen anyukának vagy apukának segíteni tud megérteni, min megy keresztül a gyereke, én már boldog vagyok. Ami a témaválasztást illeti: amikor én magam belecsúsztam az anorexiába, hamar egyértelművé vált a számomra, hogy szeretnék írni erről.
Egy író első könyvében szinte minden esetben rengeteg saját élmény keveredik a fikcióval. Mennyire vitted bele magadat az írásba? Fontosabb volt a személyesség, mint a távolságtartás?
Annyira belevittem magam az írásba, amennyire csak lehetett. Nem gondolkoztam azon, hogy valamit kihagyjak-e vagy sem, mert úgy voltam vele, ha igazán hitelesen akarom bemutatni, min megy keresztül valaki, aki ezzel a betegséggel küzd, akkor le kell írnom egy olyan ember gondolatait, aki ezzel a betegséggel küzd – vagyis a saját gondolataimat. Bármilyen ijesztő volt is a megnyílás (és ijesztő még mindig egy kicsit), nem bántam meg ezt a döntést. Úgy gondolom, a teljes őszinteség hiányában ez a könyv nem lehetne olyan, amilyen.
Kiknek mutattad meg először, miután elkészültél? Volt olyan rész, amit végül – akár családi kérésre – kihagytál a könyvből?
Miután elkészültem, már meg mertem mutatni több embernek is. Elsőként anyának – ő azt kapta tőlem a szülinapjára két évvel ezelőtt, hogy elolvashatta a kézirat első változatát. Utána elküldtem a pszichológia-, és az angoltanárnőmnek is, mert az ő véleményük rendkívül sokat számít nekem. A többi családtagom csak a megjelenés után olvasta el a könyvet. Anya nem beszélt le egyetlen rész megjelentetéséről sem, de nagyon megérintette, amikor olvasás közben lassan rájött, miről szól a történet, és hogy személyes élményeket dolgoz fel. Amikor kimentem hozzá a nappaliba, ahol belemerült a kéziratba a laptopján, azt láttam, hogy sír. Azt mondta, nagyon büszke rám, és fantasztikus a könyv, de nagyon nehéz olvasnia. Addig bele sem gondoltam, milyen érzés lesz majd azoknak szembesülni mindezzel, akik ismernek engem.
Több, manapság gyakran emlegetett témát is körbejártál a könyvben. Miért tartod ezeket ilyen fontosnak?
Az evészavar mellett a másik fő téma a családon belüli erőszak. Mindig foglalkoztatott a jelenség, a pszichológiája és a dinamikája, az ijesztő gyakorisága a társadalmunkban. Viktor karakterét eleinte nem terveztem ennyire erőszakosra, a kezdeti tervekben csupán egy szigorú családfő volt, de amikor írtam egy plusz jelenetet a könyvhöz, amiben elborul az agya, az hatással volt az egész regényre, mert éreztem, hogy benne több van, ő nem lehet „csak egyszer ilyen”. Úgyhogy átírtam a regényt, és ezáltal minden új megvilágítást kapott. Azért akartam írni ezekről a dolgokról, mert kevés ilyen könyvet találni ifjúsági irodalom kategóriában, és változtatni szerettem volna ezen. Szerencsére az evészavarokról akad egy-egy könyv, de a családon belüli erőszakról aligha, pedig, mint ahogy említettem, az előfordulása megdöbbentő mértékű.
Van valamiféle feldolgozásigény, „ezt ki kellett írnom magamból” indíttatás abban, hogy megszületett a Vékony jégen?
Történetekben látom a világot, ezért mindig igyekszem fejben sztorivá konvertálni az eseményeket. Az alapötlet még csak egy műkorcsolyázó lányról szólt, akinek van egy edzője. Ez a „gondolatfoszlány” egyébként egy családi korcsolyázás alkalmával fogalmazódott meg bennem. Innen indult ki a történet, és ahogy telt az idő, és velem is egyre több dolog történt, úgy kezdett a Vékony jégen cselekménye is újabb fordulatokat venni.
Az evészavar azután került bele, miután én is érintetté váltam, és jó érzés volt kiírni magamból mindazt, ami velem történt. Ahogy átruháztam Linára a gondolataimat, nem éreztem magam egyedül. Jólesett, hogy valaki hasonló dolgokon megy keresztül, mint én, még ha ez a valaki a saját képzeletem szüleménye is volt. De számomra a Vékony jégen sokkal több egy „ezt ki kellett írnom magamból” sztorinál. Ki kellett írnom magamból, de nem csak a betegség részét, hanem az egészet. A karaktereket, az egész világot, amiben a cselekmény játszódik. Meg akartam osztani másokkal.
Mik a terveid: következő könyv, továbbtanulás, hol szeretnél élni?
Rengeteg regényötlet kavarog a fejemben. Egyelőre csak vázlataim vannak, de a tervem az, hogy előbb-utóbb ezeket is könyvformába öntöm. Ami az iskolát illeti, idén fogok érettségizni, ősztől pedig a grazi Karl Franzens Universität pszichológia szakára szeretnék járni. A jövőmet is Ausztriában képzelem el, ami régi álmom, és szerencsésnek érzem magam, mert a tervezettnél egy évvel korábban megvalósulhatott: jelenleg is Grazban lakom, és magántanulóként igyekszem egyensúlyt teremteni a tételkidolgozás és a történetírás között.
Kiemelt kép: Mátyás Attila
