Mintha csak valamiféle klasszikus szerző lenne, Umberto Ecóhoz vagy Paulo Coelhóhoz hasonló. Könyvei szép sorozatba rendeződnek, neve azonos tipográfiával szerepel mindegyiken, a Moly.hu-n 1322 (!) idézet szerepel már tőle. Többek között ilyenek: „Az a legnagyobb baj, hogy az ember egyetlen valódi ellensége: önmaga.” Vagy: „Hemingway szavai jutottak eszébe: Az okos embernek néha be kell rúgnia, hogy kibírja a hülyék közt.” Összehasonlításképp: Albert Camus oldalán is „csak” 1061-et találunk, az említett Ernest Hemingwayén pedig 1329-et, tehát mire ez a cikk megjelenik, a fiatal trónkövetelő jó eséllyel be is éri őt.

Merthogy az említett sztárszerzőkkel szemben Musso az elmúlt egy-két évtizedben lett ilyen népszerű. Még ötven sincs, 1974-ben született, regényei a kétezres évek elejétől jelennek meg. Ahogy az hasonló szerzőknél gyakori, Musso is a mennyiségben hisz: 2005-től kezdve nem telt el olyan év, hogy ne adott volna ki regényt. A fordítások persze másként követik őt, és mint az lenni szokott, a sikeren felbuzdulva sokszor rövid időn belül jön ki több népszerű kötete. A magyar fordítások tekintetében mindenképp ez a helyzet. Míg 2010-ben három Mussóval is előállt az Ulpius-ház, addig később a Park kezdte sorra kiadni a könyveit, 2019-től 2021-ig minden évben kettőt.

Musso volt 2009-re a második legkeresettebb francia szerző, egy 2011-es Edistat-felmérés szerint pedig 2008 után az ő könyveit vették a franciák a leginkább,

közvetlenül az Alkonyat-sorozattal ismertté vált Stephenie Meyer, illetve Harlan Coben után. Könyveit negyven nyelvre fordítják, és eddig több mint 32 millió példányban keltek el. Az új évtized már abszolút elsőséget hozott neki, 2017-ben a hetedik egybefüggő évben volt ő a leginkább keresett regényíró Franciaországban. Az olaszoktól pedig meg is kapta tavaly a thriller és noir műfajában teljes életműért járó Raymond-Chandler-díjat, olyanokat követve, mint John Le Carré, Margaret Atwood és Jo Nesbø.

De valóban ennyire kiugró minőségűek Musso kötetei is?

Ahogy az hasonló bestseller alkotók esetében lenni szokott, a kritika megosztott. Jól jelzi ezt, hogy a France 5 irodalmi műsorába, a La Grande Librairie-be 2019-ben hívták meg először. Ahol viszont a műsorvezető, François Busnel ezekkel a szavakkal vezette fel: „Ha a populáris irodalomról van szó, az elsők közt vagyok, akik megvédik. Abszolút szükség van rá ma, és én is az olyan népszerű szerzők olvasásán keresztül jutottam el az irodalomhoz, mint Dumas, Féval és Zévaco. Róluk is számtalan rosszat elmondtak pedig a kritikusok a saját korukban.”

És valóban, abszurd ma már elképzelni a Dumas-korabeli irodalmárt, amint védelmébe veszi A három testőr íróját: „igenis őt is érdemes azért olvasni.” Itt érdemes hozzátenni azt is, hogy a mai klasszikusok jó része nem élvezett korában ugyanakkora népszerűséget, sőt, sokszor partvonalra voltak szorítva. Ahogy nálunk is Herczeg Ferenc volt a Horthy-kor sztárírója, de ma előbb jutnak eszünkbe azok, akik akkoriban épp csak meg tudtak élni. És más kérdés az is, Mussót összevethetjük-e mondjuk Dumas-val.

Mindenesetre Az írók titkos élete (La Vie secrète des écrivains) már megnyerni látszik több kritikust is, nem függetlenül attól, hogy azt, ha az irodalom önmagával és a fikcióképzéssel foglalkozik, mindig is szerették szakmabeliek, laikus olvasók egyaránt. A 2013-as Goncourt-díj nyertese, Pierre Lemaitre is azt írta a Dictionnaire amoureux du polar című kötetében, hogy itt és

a Regényéletben (La vie est un roman) Musso bújócskázik irodalommal és olvasókkal egyaránt, valóság és fikció összetett viszonyát rajzolja fel.

Hasonlították már munkáit a thriller olyan nagymestereihez, mint Patricia Highsmith, és elhangzott már róla az is, hogy ő a feszültségkeltés nagymestere. Magyar rajongói a Moly.hu oldalon lebilincselő történeteket és hihetetlen csavarokat emlegetnek, olyanok mellé helyezve őt, mint Dan Brown, Wilbur Smith vagy Leslie L. Lawrence. Sokatmondó névsor, minden tekintetben.

A képen Guillaume Musso Regényélet című könyve.
Forrás: Park Könyvkiadó

Az És azután (korábbi fordításban: Szerelem életre-halálra) című kötettel kevésbé elégedett olvasó feltette a kérdést: „Musso lenne Coelho? Legalábbis ebben a könyvében átmegy Coelhóba, annyira, hogy már a sztori szövögetését is alárendeli annak, hogy nagyokat mondhasson. Pedig a könyv a kétharmadáig nagyon szép.” A legutóbbiaknál jóval kevésbé komplex regényéről Csejtei Orsi is azt írta még a Pesti Műsorban, 2007-ben:

„Régi dilemma, hogy vajon (hosszú távon!) a kereslet határozza-e meg a kínálatot, vagy a kínálat a keresletet. Azaz, vajon Guillaume Musso bestsellere akkor is sikerlista-vezető lehetne-e több európai országban, ha az átlagolvasó – elsősorban nő – nem szappanoperákon és romantikus regényújságokon szocializálódna, s ha a kiadók és a filmproducerek – akik a fülszöveg tanúsága szerint versengenek az alig 30 esztendős, ifjú regényíró műveiért – nem csupán az eladott példányszámot tekintenék a siker kizárólagos zálogának.”

Ehhez képest a Regényélet már az Élet és Irodalomban is jó kritikát kapott (korábban nem is bukkanunk Musso-recenzióra a lapban),

idén márciusban Gyürky Katalin írt róla. „Az írói létről és az irodalomról szóló közhelyeket, valamint a valóság és a fikció határaival kapcsolatos kliséket bravúrosan bontja le és gondolja újra” – olvashattuk a cikkben. Ami kétségkívül fejlődést jelent egy olyan író esetében, akit korábban épp a klisék halmozásáért, a közhelyparádéért lehetett bírálni. És Musso továbbra is kifejezetten grafománnak bizonyul, pályája bőven vehet még kanyarokat.