Nagyapám éjjelente rendszeresen ordibált álmában. Nagyanyám olyankor addig rázta, amíg az öreg föl nem ébredt, aztán fölkelt, és hosszú perceken keresztül zseblámpával bolyongott a házban, bevilágítva minden helyiségbe és sarokba, mintha keresne valamit. Feltehetően keresett is, mégpedig a démonjait, akiket szeretett volna elűzni. Soha nem sikerült neki.
A jelenet évtizedeken keresztül szinte minden egyes éjszaka megismétlődött, amit akár vakációk idején, akár más alkalmakkor a nagyszüleim falusi házában – egy jellegzetes Kádár-kockában – töltöttem. Gyerekfejjel nézve különösen ijesztő volt, még úgy is, hogy afféle önkéntelen, infantilis kompenzálással megpróbáltam nevetni nagyapám fura éjjeli sétáin. Közben persze bosszantott is a dolog, hiszen a nyikorgó parkettától és a zseblámpa ide-oda cikázó fényétől nem lehetett aludni. Nagyapám az egész házat fölverte.
Ma már nagyjából tisztában vagyok vele, hogy mi volt ennek az egésznek az oka.
Gimnazista koromban, amint a politika változásai lehetővé tették, nagyapám egy fullasztó nyári délutánon elbeszélte nekem azt, amit se azelőtt, se később másnak soha nem mesélt el: a négy év világháborút – amelynek egy részét megszállt területen, partizánoktól fenyegetve, másik részét a fronton töltötte el –, és az azt követő kétévi hadifogságot egy szovjet lágerban. Azokon az ijesztő éjszakákon álmában újra átélte az évtizedekkel korábbi történéseket. Így például azt, amikor tüzérként ott állt az ágyú mellett, és amikor egy kérdésre sokadjára se válaszolt a mellé beosztott bajtársa, oldalra pillantott, és látta, hogy a bajtárs szintén ott áll az ágyú mellett, a feje viszont néhány méterrel mögötte hever.
Nagyapám PTSD-ben, azaz poszttraumás stresszszindrómában szenvedett. Ennek ellenére azt az egyetlen alkalmat leszámítva soha nem beszélt senkinek a háborúban és a fogságban átélt szörnyűségekről. Ami csöndes szívóssággal végül megölte. Egy másik alkalommal, egy ugyancsak forró nyári délutánon annyira rosszul lett a kertben, hogy le kellett ülnie, és közben azt motyogta félreverő, kalimpáló szívének (meg persze saját magának), hogy szedje már össze magát. Nekem viszont megtiltotta, hogy a véletlenül látott rosszullétéről bárkinek beszéljek. Bizonyára több ilyen eset volt, csak a többinek nem voltam, vagy egyáltalán, senki nem volt tanúja. Mindazonáltal ezek okozhatták azt a vérrögképződést, ami végül agyembóliához vezetett nála, aminek következtében nagyapám utolsó éveit a megbénult testébe zárva volt kénytelen tölteni, mígnem föladta a küzdelmet a démonjaival szemben.
Hasonló, a történelem indukálta hatásokról számol be a Kanadában élő magyar származású orvos-író, dr. Máté Gábor a komponista-szövegíró fiával közösen írott új könyvében. A világhírű kutató előbb a világháború, majd az ’56-os forradalom időszakában a szülőhazájában élt át a későbbiekre is kiható traumákat – akár ő maga közvetlenül, akár a zsidóüldözést is elszenvedő édesanyja révén.
A Normális vagy című nagyszabású, átfogó és bizonyos tekintetben összegző munka magyar változata egyidőben jelent meg az eredeti angol nyelvű kiadással. Ahogy az angol cím is utal rá (The Myth of Modern), Máté Gábor és szerzőtársa leszámol mindazzal, amit normálisnak gondolunk, illetve a közbeszédben annak tartanak. Könyvük egyben rémisztő látlelet korunkról és világunkról, azon belül is elsősorban a nyugati társadalmakról, amelyek polgárait a múlt és a jelen traumái sújtanak, gyakran oly módon, hogy meg se bírják nevezni bajaik forrását, legföljebb azzal lehetnek tisztában – hiszen nap mint nap érzik és átélik –, hogy nem stimmel valami.
Ezzel többé-kevésbé valamennyien így vagyunk. Gyakran meg se tudjuk fogalmazni, hogy mi a baj, ellenben rendületlenül halljuk vagy soroljuk a panaszokat, érezzük a vibrálást, a feszültséget, látjuk a konfliktusokat, és szenvedünk a feldolgozhatatlan mennyiségben ránk zúduló információtól, ingerektől és elvárásoktól. Máté Gábor és fia számtalan olyan sarkalatos pontot és helyzetet sorolnak fel a művükben, amelyek nem csupán az egyes emberek életminőségére, valamint lelki és testi egészségére vannak jelentős negatív hatással, hanem a személyeken keresztül a társadalom általános állapotát is befolyásolják – ami aztán szintúgy hatással van az egyénre, létrehozva a róka fogta csuka klasszikus esetét.
Azzal, hogy a pszichikai közérzet, valamint az azt nagyban meghatározó mentális és környezeti, társadalmi viszonyok mennyiben változtatják meg konkrétan látható vagy kézzelfogható módon a fizikai és biológiai egészségünket, Máté doktor a korábbi műveiben is foglalkozott. Ebben a kötetben viszont számba veszi az egyes jelenségeket is, a gyerekkori traumáktól kezdve a kisebbségek és a nők hátrányos helyzetén át a függőségekig, valamint a nem megfelelően értelmezett vagy használt pszichiátriai kezelésekig.
Nem beszélve a mérgező környezetünkről. Hiszen azt is naponta tapasztaljuk, hogy reklámok és vásárlásra ösztönző pressziók rabjai vagyunk, a fogyasztás időnként öntudatlan rabszolgái, akik a valójában értéktelennek, vagy egyenesen fölöslegesnek és leterhelőnek bizonyuló javak megszerzésében remélik lelki és testi egyensúlyuk helyreállását. Mindeközben a politika direkt rá is játszik a frusztrációinkra, és a szavazatok reményében tovább táplálja a szorongásainkat, arra biztatva bennünket, hogy ellenségként tekintsünk egymásra, és minél több mindenkiben lássuk meg a potenciális legyőzendő ellenfelet.
Nem lenne teljes a kép, ha ennek a vaskos összegzésnek a végén nem találkoznánk valamiféle megoldás lehetőségével, vagy legalábbis az arról szóló javaslatokkal.
A szerzők igyekeznek is kielégíteni ebbéli vágyainkat, ám az ő kezükben sincs ott a Szent Grál. „Mint orvos és mint gyógyító legfeljebb annyit mondhatok teljes bizonyossággal – fogalmaz dr. Máté –, hogy ha társadalmunk helyre szeretné állítani magát, és szeretné megtalálni a teljes egészség felé vezető utat, ahhoz bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. És e feltételek megteremtéséhez nagyon fontos változásokra és módosításokra van szükség. Valamennyi e könyv kulcsfogalmaiból következik: biopszichoszociális gyógyítás, a betegség mint oktató, a kapcsolódás és önazonosság együttes fontossága és mindenekelőtt félelem nélküli önvizsgálat, ezúttal társadalmi szinten. Egyik sem elégséges önmagában, és amennyire én látom, mindegyikre nagy szükség van. Azt hiszem, jelentős társadalmi-politikai változások nélkül nem kerülhet rájuk sor, de könnyű megérteni, hogy miért fontosak, és képesek vagyunk rá, hogy e célok felé haladjunk.”
Ahogy mondani szokás: a feladat adott. A történelmi léptékkel nézve röpke aranykor – vagy az annak vélt illúzió – véget ért, korunk háborúval, járvánnyal, klimatikus változásokkal és számtalan ezekhez fűződő félelemmel terhelt. Ebből a kötetből világosan látszik, miért és hol járunk tévúton. A többi tényleg rajtunk múlik. Máté Gábor szerint képesek vagyunk az elmozdulásra. De hát nem is neki kell ezt visszaigazolnunk, hanem utódaink jövőjének biztosítása érdekében.
