„[E]gy rövidítés, az vagyok, mint a stb. vagy a jhvh., rád kerül egy pecsét, a személyidre, a karodra, vagy ha a karod már túl vékony, a combodra, esetleg a homlokodra, nos ezt sem szabad kihagyni a számításból, mindenesetre látható helyre, és ha szerencsés vagy, akkor ezt a két betűt égetik rád, D.O., nem egy puszta számsort, D.O., román kiejtése dëo, zárt ë és rövid o, a hivatalos iratokban szereplő cu D.O. Változat azt jelenti, »kényszerlakhellyel« telepítenek ki, és a már meghozott ítéletre utal, meghozzák az ítéletet, de per nincs, védekezni nem lehet, mert teljességgel értelmetlen, vétked a puszta létezésed, annak születsz, akinek, ez maga az ítélet, önmaga alól nem kaphat senki felmentést” – írja Visky András Kitelepítés című regényében.
Az író alig múlt egyéves, amikor református lelkész apját bebörtönözték, őt pedig édesanyjával és hat testvérével együtt a hírhedt Bărăgan régió egyik munkatáborába zárták: „nem megszületsz, hanem valahonnan kitelepítenek a Földre, nem magadtól költözöl, hanem kitelepítenek, Dëóval dolgozol, azaz kényszermunkát végzel, Dëo, ezt a büntetést szabták ki rád, de nem ezek a milicisták és sötét szekusok, és nem a lágerparancsnokság, még csak Drӑghici belügyminiszter elvtárs sem, kismiska ő ehhez, hanem valami felsőbb hatalom, amely számon tart téged és rendelkezik a szabadságod felett”.
Mintha az eredendő bűn kérdésében a román kommunista párt megengedőbbnek bizonyult volna a Bibliánál: náluk voltak kivételek. Aki fogóval tépte le a szerencsétlen áldozat lábkörmét, vagy belelőtte a menekülőt a Dunába, az megbízható elvtársként mentesült az e világi felelősségre vonás alól, túlvilág pedig, mióta Istent betiltották, nem létezett – mindenki más a rendszer potenciális ellensége lett, és el kellett számolnia a bűneivel. Börtönben vagy munkatáborban. A Visky család esetében ráadásul súlyosbító körülmények is felmerültek, ha a hitéleti tevékenység nem lett volna elég, az édesanya Magyarországról származott, és ebben a minőségében nyilvánvalóan az 1956-os forradalmi erők, sőt, egyenesen a CIA Romániába delegált ügynökeként dolgozott a kommunizmus megdöntésén.
Nehéz eldönteni, hogy a szenvedés ábrázolásában meddig tart az abszurd, és mikor válik egy szöveg szikár kegyetlenséggé
Az Örkény egyperceseinek mélyéről feltörő tragikus léttapasztalat groteszk megtestesülése még a világvégét is a komikussá avatja, Beckett plasztikus képe a sírok fölött lovaglóülésben szülő nőkről ugyanakkor nem csal mosolyt az arcunkra. Felületesen szemlélve akár azt is mondhatnánk, hogy ezen a skálán Visky András regénye valahol a kettő között helyezkedik el, ezzel azonban figyelmen kívül hagynánk a Kitelepítés elbeszélői nyelvének egyediségét és különleges gazdagságát.
Mintha a lágertörténetek embertelenségét a gyermekmesék naiv misztikumán és a mágikus realizmus felkavaró irracionalitásán szűrné át, és így jutna mind közelebb a történetet alapvetően meghatározó Biblia nyelvezetéhez. A számmal jelzett (és egymástól elválasztott) bekezdések vizualitásukban és akusztikájukban is a bibliai struktúrát idézik, és a szenvedés történetében sem nehéz észrevennünk az imitáció tiszteletadását.
S bár Visky András evangéliuma jórészt egy kényszermunkatáborban játszódik, mégis a szabadság és az élet felmagasztalásának könyveként olvashatjuk.
„[N]em vagyunk szegények, csak éppen nincs semmink, nincs például napi betevőnk, betevő falatunk, pedig az mindig volt, de ha nem is volt, előteremtettük, mondja Anyánk, akinek semmije sincs, annak bizony teremtenie kell, mint Istennek, tette hozzá”. A teremtés pedig számunkra, olvasóként először is nyelvi teremtést jelent, a láger világának megalkotását: „éjszakánként a képzeletem lejátssza előttem a hallott történeteket, nem tudok parancsolni neki, bennem van és tőlem függetlenül éli az életét, sötét színekben pompázik, csapong, ide-oda ugrál, elvész a részletekben, a teremtő képzeletet Isten átadta a Sátánnak, az enyémet biztosan, radarfülű, így hívnak a nagyobb testvéreim, olyan történetet is meghallok, amit soha senki nem mondott el, nem találom ki egyiket sem, esküszöm, ott vibrálnak a telep barakkjai között, csak hallgatni kell a levegő fenyegető hullámzásait”.
A gyermeki nézőpont nem kizárólagos ugyanakkor. Mintha alul- és felülnézetből, belülről és a visszatekintés objektivitásának mértéke szerint kívülről egyszerre látnánk az eseményeket. Az ártatlanság és a tapasztalatok feldolgozásából következő reflexió játéka folyamatos dinamizmust biztosít a szövegnek, a mozgás pedig egyben a felnövekedés szimbólumaként is érthető, hiszen ahogy az előbbi idézetből is egyértelmű, az elbeszélő úgy teremti maga köré a valóságot, hogy éppen az alkotás során tapasztalja meg, hogy miként tud alkotni. A fiú a lágerben tanul meg beszélni, és a beszéddel együtt a történetmesélés fortélyait is ott sajátítja el – meghallja a levegőben vibráló történeteket –, így őrzi meg magának a tábort és benne a családját.
A regény drámai csúcspontján a kíméletlen munkától a végelgyengülés határára sodródott, és a láger elővigyázatos közössége által a hullaházba szállított anyát is mintha a narráció, a történetek teremtő ereje hozná vissza az életbe: „csend lett, a gyertyák megvilágították Anyánk kicsi testét, nekem az jutott eszembe, hogy én is elférnék mellette kényelmesen ezen a hűvös fémtepsin, akkor Anyánk hirtelen nagy levegőt vett, majd remegő tüdővel kilélegezte, mintha sóhajtott volna, Pál testvér a mellére tapasztotta a fülét, mozog, mondta, ver a szíve!, Anyánk kinyitotta a szemét, ránk nézett, végre, verebecskék, végre értem jöttetek, mondta, mehetünk”.
A kommunista államgépezet útjai kifürkészhetetlenek: a huszonkét évre ítélt apa börtönbüntetése, valamint a határozatlan idejű kitelepítés legalább olyan váratlanul ér véget, mint ahogy elkezdődött.
A lágert elhagyva felgyorsul az idő a család körül, a tábor zárt világa azonban időtlen, örökké az egykori foglyokkal marad: „beleszülettem a fogságba a hetedik és utolsó gyermek eltökéltségével, foglyok tanítottak meg járni, nézni, beszélni, a jelekből olvasni és a némaságba menekülni”. Hiába válik eggyé szinte a fogsággal, és tér vissza a hatalom önkényes korlátozó rendszere a katonaság formájában, az elbeszélő a szabadságot még a bezártságban is megtalálhatja: „mindent szabad a szabadnak, ez a rejtélyes mondat jutott nekem a bevonulásom napján, hasznodra lehet, ha a szívedben forgatod, tette hozzá, mint mindig”.
Visky András regényének szabadsága zavarba ejtő. Minél több fal emelkedik a narrátor körül, annál tágasabbá válik számára a bezártság tere.
És ez nem dac, nem forradalmi hevület, vagy a szent bosszú eszköze, hanem természetes létezési mód: a teremtés szabadsága. A Kitelepítés ennek köszönhetően is megrendítő és felemelő könyv, a kortárs próza egyik legfontosabb alkotása.
Kiemelt kép: Jelenkor Kiadó