Beck Zoli ajánlója Tompa Andrea Haza című könyvéhez.

A 324. oldalon kérdezi ezt az írótól – a regényben szereplő írótól – Susan.

Ez a regény lehetne egy író élete, még egyszerűbben egy ember élete, egy emberé, aki elérte az ötvenet, visszafelé néz, mert úgy azért már a távolba lát, van mit nézni, van min gondolkodni, van mit újraértelmezni, és talán előre is figyel, de talán csak úgy, ahogyan autót vezet. Hogy ki kell azért nézni a szélvédőn, mert különben nem látja az utat, vagy ami még nagyobb baj, elüt valakit. De az is lehet, hogy ez a magyar (kelet-közép-európai) félmúlt regénye, amelyikben látható: ilyen volt a mi huszadik századunk, ilyen kicsi, ilyen semmirevaló, amelyben a korszakokat akár generációsan is húzhatjuk: belesodródik a regénybe anya, vagy apa, akinek a világát éppenséggel az állami hatóságok megfigyelés-jegyzékéből ismerjük meg, és vannak benne gyerekek, még inkább fiatal felnőttek, akik kísérletet tesznek valahogy annak a világnak a megértésére, amely eléjük kerül, és amelyet a múltjukként kellene felismerniük.

Vagy lehetne ez emigrációs regény:

az idegenség finoman, de mindig pontosan érzékelhető élményének könyve. Vagy lehetne ez a könyv az irodalmi műveltség könyve (Nabokov, Brodszkij, Homérosz, amikre így hirtelen), sőt, talán tiszta irodalmiság, amelynek a dilemmája az irodalmi nyelvhez kapcsolódik, hogy a létezést így, a nyelven keresztül, a nyelven át lehet érzékelni és megérteni: legyen az a nyelv mondjuk angol vagy orosz, legyen az köznyelvi vagy emelkedett: „Végül mégis megkapja a nyelvet.” Vagy egy osztálytalálkozó, aminek szükségszerű kellékei vonulnak fel, pontos és zavarbaejtő enteriőr, a Tanárnő és a lakása, a társak (nők és férfiak nevei), autóút, étterem. Kemény István osztálytalálkozója (az Egy nap élet című vers) jut eszembe hirtelen, „Egymás nyitott-könyv-életéből kihullott könyvjelzők / vagyunk”, annak a kétségbeesése van bennem akkor, amikor a lesötétítés-jelenethez ér a regény, ahol aztán véletlenszerűen dobálódnak a képek, mondhatnám, összekeveredett könyvjelzők a szalagparkettán. Igen, amikor Rita (remélem, a névre jól emlékszem), szóval egy osztálytárs, aki éppenséggel nincsen ott, lehajtott fejjel zokog a képernyőbe, akkor ér véget a könyv. Onnan a regény néhány oldala elvégzi azt a kötelező munkát, hogy ne maradjunk így, mi, olvasók, lehajtott fejjel – segít. Vagy talán éppen nem segít: nem segít benne maradni áldozatiságunk megélésében, nem hagyja, hogy ne éljünk tovább, nem hagyja, hogy ellépjünk az alkuinkkal való szembesülés elől. Vagy csak annyit mond:

bármi van, azért valahogy élni kell.

Mindenki survivor, az is, aki belehal (a Festő például), az is, aki elköltözik, az is, aki itt marad, mert egy életet mindenki kénytelen végigélni.

Arra gondolok most, hogy talán ez a könyv nem is egészében marad meg az emlékezetnek, hanem megannyi mondatban, pontos mondatokban, amelyeknek éppen attól van pontosságuk, hogy nem akarnak esszenciálisak lenni. Vagy csak képek, jelenetek maradnak, ebben a nyelvhez kötött, nyelvben létező, mégis egyszerre nyelvéből kiábrándult világban.