A 2018-ban indult sorozat (prózafolyam) második részébe vágok bele. Azonnal. Az elsőről akkoriban nem írtam, és az okát is ideírom egyenesen: az olvasás nehezen ment.

Mert állok a Tolnai Ottó szövegekben, legyen az vers – amiként a kései versgyűjteményről megemlékeztem, vagy legyen az próza, valahogy időt és tényleges melót kell abba belerakni, hogy viszonyt alakítsak ki a szöveggel, idétlenkedhetnék a verskötet címével: „Nem könnyű”.
Mert kissé olyan az élmény, tehát Tolnai Ottót olvasni olyan, mintha egy asztaltársasághoz ülnék le, ahol keresnem kell valami kapaszkodót, hogy a beszélgetésbe bevonódjak – de nem azért, mert nem engednek megszólalni, és nem azért, mert nem érdekel, miről is beszélnek: egyszerűen csak érzek valami olyan privát relációt, amibe én nem tartozom bele.

Na, így vagyok a Tolnai szövegekkel, hogy naiv vallomás legyen itt tőlem: elesettnek érzem magam és kiszolgáltatottnak, mert a Dr. Brennert persze tudom, de a Viatoriszék, a Kakas Dénes, a Somogyi, vagy mittudomén, a Dudus néni, aztán egyből rá Mladic, Sztálin, Kádár, aztán Balázs Béla, Bartók, Kodály, Déry, Walter Benjamin, Einstein – oké, ezek megint megvannak, de épp nem róluk, hanem rajtuk át van valami elmondva, vagy inkább csak belesodródnak a történetekbe. Álljunk meg azonnal: itt minden és mindenki belesodródik. Ahogyan Palics sem Palics, hanem Dubrovnik, Pannonhalma, Budapest, Párizs, etc. A terek is idecsúsznak, mindenből jelenidő van csinálva, minden egyszerre, együtt, egy helyen. EGYHELYEN.

És ezt kell hagynom nekem is, hogy így, ezzel a belesodródással kell élnem – és azt veszem egyszerre észre, hogy már újra a könyvet lapozom, most már nem lineárisan olvasok, hanem történetekbe kapok bele, mosolygok vagy könnyezem, bennem mozduló szövegek lesznek. Ha élhetek idétlen metaforámmal, talán azt lehetne elképzelni, hogy inkább a pultnál könyökölök (vagy hogy a nagyprózánkhoz csatlakozzak: az OMEGA nevű szórakozóhelyen éppen egy szomszédos bokszban ülök), és belehallgatok napról napra, hétről hétre a kávézások anekdotáiba, ügyelek arra, hogy minden délelőtt időben érkezzek, aztán egyszerre észreveszem, hogy a történetek, Cziprián sztorijai az enyémekké válnak – a mesélő, a mese hőse, mellékszereplője és hallgatója is én vagyok, igen: egyszerre lehetek mindegyik.