Ha csupán néhány szó állna rendelkezésünkre, hogy leírjuk a Sátántangó világának hangulatát, keresve sem találhatnánk megfelelőbbet ezeknél: „Esik még?” „Esik.” és „Hát ez?” „Tökrészeg.” Még autentikusabbá válik a regény egyik szereplője, Halics által félfüllel figyelt fenti párbeszéd, ha tágítjuk a fókuszt, és a kocsmai jelenetet a maga abszurditásában érzékeljük: „Rá – talán – a mennyország egy csöndes szöglete vár, de mit remélhet Halics, eldurvult, bűnös lelkét vajon mi fogja sújtani? Halicsné a gondviselésben bízott, és reménykedett a tisztítótűzben. Meglóbálta a bibliát. (…) E súlyos szavak nem rendítették meg Halicsot, kelletlen grimasszal azonban átvette a könyvet, mert »jobb a békesség«. Aztán elismerően bólintott, amikor megbecsülte a súlyát, s felnyitotta az első oldalon. De Halicsné felcsattant, s kivette a kezéből. »Ne a Teremtést olvasd, te szerencsétlen!« – S gyakorlottan felütötte az Apokalipszisnál.”
A Sátántangó – Krasznahorkai László első regénye – 1985-ben jelent meg, és azonnal az irodalmi közélet érdeklődésének fókuszába került. A kritikusok olyan irodalmi elődöket emlegettek a művel kapcsolatban, mint Franz Kafka – a tőle vett idézett szerepel mottóként a könyvben –, Mihail Bulgakov, Gabriel García Márquez, Günter Grass és Samuel Beckett. Hiába azonban a világhírű párhuzamok, a regényt nem nagyon lehet maradéktalanul belegyömöszölni egyetlen irodalmi hagyományba sem.
A mindennapi apokalipszis bokáig sárban dagonyázó világában a kelet-európai groteszk éppúgy megjelenik, mint a posztmodern önreflexió, a bibliai allúziók vagy a mindent átható melankólia.
Ez utóbbit ellenpontozza látszólag a szöveg pusztulást, alkoholizmust, hazugságot és erőszakot keretbe foglaló „játékossága”: tartalomjegyzék helyett „Táncrendet” találunk a kötet végén, a két részre, és részenként hat-hat fejezetre osztott regény a tangó ütemét követve járja el a történetet. Csakhogy ez a tánc önmagába fordul, nincs kezdő és végpontja, akár egy örökké tartó danse macabre.
Egy isten és (a legtöbb) ember által elhagyott telepen éli folyamatos utolsó napjait az a néhány szerencsétlen nyomorult, akik a reményvesztettség okozta bánatot és dühöt csak alkohollal és várakozással enyhíthetik. Önmaguktól képtelenek kiszakadni az egyre mélyülő sárból, már csak Irimiás és Petrina ígéretében bízhatnak: megváltóik egy mintagazdaság tervével, a telep felvirágoztatásával kecsegtetik őket.
Messiás helyett ugyanakkor csak hamis próféták érkeznek, a két férfi valójában csaló, nincs szándékukban segítséget nyújtani a szerencsétleneknek. Paradox módon mégis a hazugság mozdítja ki a telep lakóit tehetetlenségükből: Irimiás ámításának engedve a városba kerülnek, hogy reménytelenségük az idegen térben teljesedhessék ki.
– Az embereknek nem prófétákra van szükségük, hanem hamis prófétákra – mondta egy interjúban Krasznahorkai László.
– A próféták az igazat mondanák, a hamis próféták meg azt, amit az emberek hallani akarnak tőlük. Az igazság megijeszti az embereket – tette hozzá. A Sátántangó nyomorultjainak különös tragédiája, hogy az ő hamis prófétáik még csak nem is azt mondják, amit a telep lakói hallani akarnak. Irimiás a szemükben valódi messiásként a lét magasabb szintjén áll, igazsága így totális, kinyilatkoztatásait nemhogy megkérdőjelezni, de megérteni sincs szükségük. Úgy állnak a férfi előtt, mint a középkori falusi gyülekezet a latin nyelven mondott misén.
„Irimiás súlyos szavai komoran zúgtak az ivóban, mintha félrevert harangok szólnának szüntelenül, amiből a bajt magát megtudni nem, csak a rémületet lehet egyelőre kihallani.” A harangok már a regény első jelenetétől kezdve zúgnak, a hang forrására azonban senki sem talál rá, a végítélet előtti tájban nincs se templom, se harangtorony, a rémület kongása a telep alaphangja.
„Ne lepődjenek meg, ha a szokottnál keményebben fogalmazok… de amondó volnék, hogy beszéljünk nyíltan. Mert a finomkodás, a bátortalanság, a kényeskedés csak növelik a bajt, higgyenek nekem!… És ha tényleg látják, mint ahogy az igazgató úr lehalkított hangon elmondta nekem, hogy »végzet ül a telepen«, akkor mért nem mernek csinálni valamit?!… Csak nem arra gondolnak, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok?!… Ez a gyalázatos, gyáva, könnyelmű gondolkodásmód súlyos következményekkel jár, már megbocsássanak, barátaim!… Hiszen ez a tehetetlenség bűnös tehetetlenség, ez a gyöngeség bűnös gyöngeség, ez a gyávaság, hölgyek és urak, bűnös gyávaság! Mert – és ezt jól jegyezzék meg! – nemcsak mások ellen követhetünk el valami helyrehozhatatlant, de önmagunkkal szemben is!… És ez még súlyosabb, barátaim, sőt, ha jobban meggondolják, mindenféle bűn önmagunkkal szemben elkövetett gyalázat!…”
A Krasznahorkai-művekben rendre felbukkanó szent együgyű – akár Az ellenállás melankóliájában Valuska János, akár a Herscht 07769-ben Florian Herscht – ősképe a Sátántangó Estikéje, a kislány, aki talán egyedül őrzi a tisztaság igazságát és szépségét. A telep lakói ostobának tartják, a bátyja gonosz tréfát űz vele, Estike pedig az embertelenségre adott válaszul feláldozza magát, elhagyja a kétségbeesett világot: „Kifésülte homlokából a haját, hüvelykujját a szájába vette, s lehunyta a szemét. Nem volt oka a nyugtalanságra. Tudta jól, hogy angyalai már elindultak érte.” Irimiás és Petrina szelíd ellenpontjaként akár meg is válthatná a telep bűnös lelkeit, halála azonban csupán újabb álszent érv lesz a csalók próféciájában.
Ebben a világban nincs esély a megváltásra: ördögi körben forogva járják a haláltáncot.
A telepiek elhagyják ugyan otthonaikat, de a város sem jelent változást, mert a kilátástalan helyzetük szempontjából csak eltolódnak a díszletek, a létezés nyomorúsága továbbra is velük marad. Ha pedig lehetetlen kiszállni az önmagába forduló apokalipszisből, akkor a regény sem érhet véget. Nincs is lezárása: a történet visszatér a kiindulóponthoz, és ekkor fájdalmasan hasít belénk a felismerés, hogy a szöveg mindvégig önmagát írta.
Nem könnyű elképzelni – főként a regény olvasása közben –, hogy a Sátántangó fullasztó légköre, az emberi értékekről való teljes lemondás hitelesen ábrázolható filmen, a Tarr Béla rendezte, 1994-ben bemutatott alkotás mégis rátalált a megfelelő képi világra és elbeszélésmódra. Hét és félórás játékideje és lassú, Krasznahorkai hosszú mondatainak tempójához illeszkedő jelenetei legendássá tették a filmváltozatot, amely alaposan próbára teszi a nézőt. Ha meg akarjuk érteni, a részévé kell válnunk, úgy kell olvasnunk, akár a regényt, ám ha így teszünk, ugyanarra a sorsra juthatunk, mint a szöveg esetében: talán sosem keveredünk ki a telep örök körforgásából.
A legjobb könyvek egy helyen – Fedezd fel az elmúlt évek díjnyertes köteteit a www.libri.hu/dijnyertes irodalom oldalon keresztül!
