Ez a világ „az összes létező számítás szerint soha nem is jöhetett volna létre” – utalja a transzcendens szférába a földi létezés eredetét Richard Powers amerikai író legújabb, Rémület (Bewilderment) című regényében. A gesztus elsőre meglepőnek tűnhet, ismerve az előbb a fizikát irodalomra, majd a programozást regényírásra cserélő alkotó filozófiáját. Powers eddig befelé tekintett: az élet rejtélyét magában az életben kereste. Már csak azért is, mert az ember nála nem a teremtés bizonyítéka és középpontja, hanem csupán egy a rengeteg élőlény között, így a különféle vallási és ideológiai konstrukciók a létezés szempontjából elhanyagolhatók. Egyetlen különlegességünk akad csupán: mi vagyunk az az állatfaj, amelyik el tudja pusztítani a bolygót. És mindent meg is teszünk ennek érdekében.
Égig érő történet (The Overstory) című, 2018-ban (magyarul 2020-ban) megjelent regényében Powers a fák nyelvén szólal meg. – „Az ember nem az a csúcsfaj, aminek képzeli magát. Más élőlények – nagyobbak, kisebbek, lassabbak, gyorsabbak, öregebbek, fiatalabbak, erősebbek – mondják meg, merre hány centi, azok csinálják a levegőt és eszik a napfényt. Nélkülük nincs semmi.” – Kilenc történet, mint a fa gyökerei futnak egyetlen hatalmas, ég felé törő törzsbe, majd ágaznak el újra a lombkoronához érve. A szöveg monumentális organizmussá nő, és miközben a szereplők igyekeznek megakadályozni egy jóvátehetetlen környezeti pusztítást, a regény lassan elszakad az emberi narratívától, és a kivágásra ítélt fák szemszögéből tekint a világra.
A Rémületben az író úgy tágítja a végtelenségig a fókuszt, hogy a korábbinál sokkal szűkebb térben jóval kevesebb szereplőt mozgat. A regény voltaképpen egy apa-fia-dialógus története, kettejük párbeszédében azonban az univerzum rejtett titkai tárulnak fel:
távoli galaxisokban kutatnak az élet nyomai után, csak azért, hogy végül belül találják meg a választ a kérdésre, amelyet talán mindvégig rosszul tettek fel.
Theo Byrne asztrobiológus nemrég veszítette el a feleségét, gyászát azonban rendre felülírja a kilencéves fia, Robin iránti aggodalma. A kisfiút Asperger-szindrómával, kényszerbetegséggel és hiperaktivitással diagnosztizálták, és az édesanyja hiánya az elviselhetetlenségig fokozza számára a létezés fájdalmát. Egyre gyakoribb dühkitörései miatt eltanácsolnák az iskolából, hacsak Theo bele nem egyezik a gyógyszeres kezelésbe. Ő azonban hallani sem akar a kemikáliákról, mert már a különféle diagnózisokkal sincs kibékülve: „Robin második gyerekorvosa mindenáron egy »spektrumon« belül akarta elhelyezni a gyereket. Szerettem volna megmondani neki, hogy mindenki, aki ezen a nyavalyás bolygócskán él, rajta van a spektrumon. Hiszen ez a sokaság maga a spektrum.”
Az apa tiltakozása a rendszerrel szembeni ellenállás radikális formája, ez azonban nem őt minősíti, hanem a hatalmukat a megkérdőjelezhetetlen igazságból eredeztető figurákat: a gyerekorvostól az iskolaigazgatón és a szenátusi képviselőn át az amerikai elnökig. Úgy tűnik, ebben a valóságra sok szempontból emlékeztető világban az autoritás tökéletes önbizalmat és reflektálatlan önhittséget feltételez:
mindenki magát tekinti a létezés középpontjának, holott fogalmuk sem lehet a valódi középpontról. Nem úgy, mint Robinnak.
Amikor már úgy tűnik, nem marad más választás a gyógyszeres kezelésen kívül, hirtelen felbukkan az anya egykori kedvese és egy kísérleti fázisban lévő neurológiai eljárást kínál fel megoldásként Theónak, aki vonakodva bár, de elfogadja az ajánlatot. A kisfiú az édesanyja agyáról korábban rögzített működésmintákon keresztül találhat magára, vagyis fedezheti fel önmagában a saját anyját, megszabadulva ezzel az életét szűk korlátok közé szorító problémáitól. A kezelések hatására Robin nem egyszerűen jobban lesz, de szinte más emberré válik, az elméje szárnyal, a lelkiereje pedig kimeríthetetlennek tűnik. És ahogy az állatvédő aktivistaként dolgozó anyjának idegi jelei beépülnek a saját szervezetébe, a fiú egyre nagyobb elánnal veti bele magát a bolygó megmentéséért vívott harcba.
Egyetlen élőlénynek se kelljen szenvednie – áll a molinón, amelyet Robin és az apja feszítenek ki a Capitolium lépcsőjén, megüzenve a törvényhozóknak, hogy mi lenne a legfontosabb feladatuk. Jajkiáltásuk már az első pillanattól fogva süket fülekre talál, így kénytelenek elrugaszkodni a Földről, és az univerzum más részein keresni az (értelmes) életet. Theo a munkája során a világegyetemből érkező jelek alapján igyekszik (potenciálisan) élettel teli bolygókat modellezni, ezekre – részben tanításként, részben a szórakozás kedvéért – „kalauzolja el” a fiát időről-időre.
Utazásaiknak köszönhetően a létezés néha egészen szélsőséges formái foglalják keretbe a földi életet, a valószínűség és a lehetőség között bolyongva pedig a két főszereplő, és velük együtt mi is egészen másként tekintünk a környezetünkre. A világegyetem egyre táguló terében – a tudomány szigorú szabályait betartva – bármit magunk elé képzelhetünk, és mivel minden megvalósítható, akár a mi bolygónk is egy ilyen oktatási projekt díszlete lehet, és benne mi a szemléltetőeszközök. A Rémület logikáját követve tehát egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy Theo, Robin, a gyógyszerlobbi, a bolygót elpusztítani igyekvő amerikai elnök, a Föld minden más élőlénye, és a könyv, amit a kezünkben tartunk nem csupán egy asztrobiológiai projekció részei.
Powers radikális megoldással él az Égig érő történetben, amikor az emberi narratívát szép lassan a fák elbeszélésévé változtatja. Nehéz elképzelni, hogy innen merre lehet továbblépni, de az író megtalálta a módját: a Rémületben a létezés egészét fogja át, és avatja lehetőséggé.
Vagyis akár még jelen is lehetünk ezen a bolygón, de ezt semmi sem garantálja. És ezzel végleg kikerülünk a saját magunk által kijelölt középpontból. Az ember már nem csupán egy a sok élőlény közül, hanem egy a sok potenciálisan létező élőlény közül. Ami a környezetért vállalt felelősség kérdését is más megvilágításba helyezi: ha végre megértjük, hogy egy nagy rendszer részei vagyunk, nem annak irányítói, mégis hatalmunkban áll megóvni mindazt, ami körbevesz, akkor talán végre felhagyunk a pusztítással.
Robin is ebben bízik, de az ember csak ember marad – még ha csupán lehetőség is a tér-idő koordinátákba zárva –, a korlátoltság, kisszerűség és nagyravágyás mindig felülkerekedik az élet védelmén. Powers, humanista bölcsességről tanúbizonyságot téve, mégsem mond le az emberiségről. Megadja ezzel a lehetőséget mindannyiunk számára, hogy váratlanul és valószínűtlenül észhez térjünk. Ez a gesztus teszi a Rémületet igazán figyelemre méltóvá.
Kiemelt kép forrása: Pexels, Pixabay
