Paul Auster a kortárs amerikai irodalom élő klasszikusa, széles körben elismert és sokak által olvasott szerző. Műveire nem jellemző sem provokatív hang vagy tematika, sem blikfangos nyelvezet, vagy éppenséggel mindenáron való elrugaszkodni akarás a realizmustól, ugyanakkor, meglehet, éppen ez a fajta letisztultság az egyik meghatározó oka, egyben magyarázata népszerűségének. Hétköznapi témákról ír, fogyasztható, egyszerű, mégis erős és hiteles hangon. A mindennapokat ragadja meg, olvasmányos, könnyen befogadható műveiben olyan problémákat ábrázol, amelyekkel sokan és gyakran szembesülhetünk.
Egyesek szerint pont ez az életközeli, mélyre ásó, mind mondandójában, mind szimbólumhasználatában határozott és markáns hangütés testesíti meg a posztmodern regény legfőbb jellemzőit. Bár számtalan alkalommal úgy tűnik, hogy nem akar meghökkenteni, Auster számos meglepetés és fordulat elé állítja olvasóit. Ilyen vissza-visszatérő csavarok a műveiben például a nézőpontok váltogatása, vagy amikor az elbeszélő kiléte kérdőjeleződik meg. És persze nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Auster regényeiben jellegzetes értelmiségi frusztrációk és problémák tűnnek fel, ráadásul visszatérő helyszín New York, úgyhogy könyveinek hangulata nemegyszer párhuzamba állítható Woody Allen egyes filmjeivel is.
A listák korát éljük, sokan és szívesen készítenek és még többen olvasnak különféle „leg”’-ekről. Valószínűleg nem tévedünk sokat, ha azt állítjuk, hogy Paul Auster nem hiányozhat egyetlen, a kortárs amerikai, sőt világirodalmi „leg”-eket fölsorakoztató listáról sem. A középosztálybeli származású, lengyel és zsidó felmenőkkel rendelkező író
40 évesen, 1987-ben a New York-trilógiájával lett ismert és elismert, sokan mindmáig ezt a három, történetében különálló, mondandójában és megformáltságában összefüggő darabból álló, a bevált krimisémákat újraértelmező detektívregényt tartják Auster legjobb munkájának.
Annak ellenére, hogy trilógiaként emlegetjük, legalábbis méreteit tekintve nem afféle vaskos nagyregény: a három rész (Üvegváros, Kísértetek, A bezárt szoba) önmagában mind-mind rövid, de annál lebilincselőbb történet, amelyekben keveredik a valóság és a fikció, összemosódnak a figurák és a személyiségek, és miközben a bűntény utáni nyomozás szálai kibogozódnak, összegubancolódnak a történetvezetésé és a szereplőké, mintegy megelőlegezve és megalapozva a későbbi Auster-művek visszatérően egyéni vonásait. (Hogy mennyire új volt akkor ez a hang, azt jelzi az is, hogy az Üvegvárost másfél év alatt tizenhét kiadó utasította vissza, nem azért, mert nem tetszett nekik, hanem mert – legalábbis Auster szerint – nem értették, és homályosnak tartották.)
Az életpálya időben következő fontos darabja, az 1988-ban megjelent Holdpalota központi figurája a körülötte lezajlott tragédiák hatására, szeretteinek elvesztése után mindent saját erőből, segítségkérés nélkül próbál megoldani. Bizonyos vélekedések szerint ez a regény is számos önéletrajzi elemet tartalmaz, csakúgy, mint például az 1992-es Leviatán, amelynek egyik szálához Auster az első, kudarccal végződött házasságának történetét vette alapul, megint csak a személyiség megkettőzhetőségét vizsgálva, a sztorit részben egy szerelmi háromszögbe csomagolva. Utóbbi az alapmotívuma a 2009-es Láthatatlannak is, amelyben két író is szerepel – Auster előszeretettel ábrázol művei központi figurájaként irodalmárokat –, egyikük megírja a történetet, a másik utánajár annak, hogy barátja művéből mi az igazság.
Ezt a regényt időben megelőzte egy másik sikerkönyv, Az orákulum éjszakája (2003), amelynek megint csak író a főszereplője, aki saját disztópiájának áldozata lesz: ahogy halad előre könyve sztorijában, és ahogy főhősét egyre szorítóbb helyzetekbe hozza, úgy esik szét az ő élete is. Az életmű következő kiemelkedő darabja, a 2017-ben megjelent 4 3 2 1 című nagyregény pedig már nem csupán tartalmában és mondandójában, de terjedelmében is asztalt beszakító munka: Auster ugyanannak a figurának (megint csak egy írónak) az élettörténetét meséli el négy verzióban, megmutatva, hogy egy-egy apró dolog megváltoz(tat)ása miféle útelágazásokat és kanyarokat hozhat egy ember életében, és ennek megfelelően a szabad döntéseknek mekkora a súlyuk a sors akaratához mérten.
Auster sokoldalúsága nem csupán regényeinek többrétűségében és írójuk kísérletezőkedvében mutatkozik meg. Az ezredfordulós amerikai szépirodalom egyik legfontosabb alakja – inkább pályája kezdetén, a húszas éveiben – verseket is írt, igaz, ezekről úgy tartják némelyek, hogy csak megszállott Auster-fanoknak valók.
Öt verseskötetet követően próbálkozott meg először prózával, elsősorban megélhetési okokból: a hat hét alatt megírt, 1982-ben megjelent Trükkös játék mintha a New York-trilógia előfutára lenne. Sőt olyan, mintha Auster ezúttal nem a könyvekben, hanem a valós életében keverte volna össze a fikciót a realitással – ahogyan a trilógia egyik figurája, úgy Auster is álnéven, Paul Benjaminként írta meg ezt a noir krimit, amelynek nyelvében és a történet fordulataiban már felfedezhetők a későbbi, immár saját néven kiadott regények főbb jellegzetességei. Ugyanebben az évben látott napvilágot A magány feltalálása című esszé-memoár, amelyben Auster az apjának állít emléket, és az elhunyt apáról való tűnődés során egy eltitkolt, ugyanakkor a család életét nagyban meghatározó eseményre is fényt derít.
A fentieken kívül Auster több más esszékötetet és memoárt adott ki, továbbá forgatókönyveket írt (a Füst című filmben megjelenik Paul Benjamin író is, megint csak a valóság és a fikció elegyeként), franciából fordított, a New York-trilógia egyik darabját pedig Tükörváros címmel nagy sikerrel képregényre adaptálták.
Paul Auster legutóbbi regénye idén novemberben jelent meg a világ több pontján, így Magyarországon is. A Baumgartner címszereplője egy idős professzor, aki a történet fő szálát megjelenítő regényidőben A kerék misztériumai című művén dolgozik, és aki kilenc évvel korábban egy Cape Cod-i tengeri fürdőzés alkalmával bekövetkezett balesetben elveszítette imádott, a közéletben leginkább műfordítóként ismert feleségét.
Sy Baumgartner próbálja az életét normális kerékvágásba terelni – ebben fontos szerep jut egy Judith nevű nőnek, aki mellé egészen más módon és formában szegődik társul a magány, mint Synak –, miközben újra meg újra fölidéződnek benne a régmúlt, leginkább az elhunyt hitveshez, Annához kötődő emlékei. (Anna nem mellesleg szintén írt, igaz, csupán egyetlen verseskötete látott napvilágot, az is a halála után, Sy jóvoltából, ám így is fölbukkan valaki, aki ez alapján szeretne Anna Blume munkásságából disszertációt készíteni.) Auster tizennyolcadik regénye egyszerre szól emlékezésről és gyászmunkáról, de ahogyan azt már a többi művében is megszokhattunk, a könyv egymásra csúszó rétegei között van például némi thriller is, amely rejtélyes, az emlékezés menetét fölerősítő telefonhívások formájában nyilvánul meg. Részben önéletrajzi elemeket sejtet, hogy Baumgartner ugyancsak lengyel felmenőkkel rendelkezik, és Newarkben született, ahogyan Auster is, a mű fő kérdése pedig valahol abban ragadható meg, hogy vajon miért van az, hogy az emlékek egy része visszavonhatatlanul kitörlődik az emlékezetünkből, más pillanatokat viszont megdöbbentő élességgel tudunk felidézni évtizedek múltán is.
Az emlékezés nem csupán az elhunyt feleséghez kapcsolódik, hanem a családi és a személyes múlthoz is, ami kapcsán Baumgartner képzelete Kelet-Európára is kitekint, részint az ősök szellemi-erkölcsi hagyatéka, részben egy hajdani és most újra fölidézett kirándulás okán, amelyet egy konferenciameghívás ürügyén Synak az Osztrák-Magyar Monarchia legkeletibb részéről származó édesanyja emléke inspirált. A töredezett múlt rekonstruálásának fontos kellékei Anna és Sy feljegyzései, az egymással való levelezésük (volt a közös életükben egy időszak, amikor két évet kellett az óceán két különböző partján tölteniük), valamint a Bebe nevű fiatal lány, akinek disszertációjához Baumgartner előveszi azokat a verseket és más írásokat, amelyek kimaradtak néhai felesége általa összeállított, Lexikon című kötetéből – amikor annak idején Sy arra biztatta Annát, hogy ideje volna publikálni ezeket a műveket, amaz közömbös vállvonogatásokkal felelt –, hogy aztán Bebe közelgő érkezésével párhuzamosan megint élesen fölidéződjön benne a Cape Cod-i tragédia szörnyűséges lenyomata, annak minden lelkiismereti és a mára is érvényes kérdéseivel és aggodalmaival egyetemben.
A Baumgartner úgy tud ismét remekmű lenni, hogy miközben Paul Auster megőrizte eddigi, bevált elbeszélői hangját és továbbra is biztos kézzel használja gondosan kikalapált irodalmi eszköztárait, ezúttal az emlékezés töredezettségmentesítésének kérdését és lehetőségét veszi górcső alá, egyszerre bolyongva az emberi psziché és elme tekervényes-szövevényes vájataiban
