Van, hogy kell egy kis idő, távolság, rálátás, hogy rájöjjünk: kivételes kincset szorongatunk a kezeink között. Borbély Szilárd színházi felfedezése egyelőre mintha váratna magára, ugyanakkor vannak biztató jelek.
Épp egy évtizede Radnóti Zsuzsa dramaturg „várakozó listás” alkotónak nevezte Borbély Szilárdot, aki bár mindhárom műnemben jelentőset alkotott, a konzervatív ízlésű magyar színpadokra valahogy mégsem sikerült utat találnia.
Egy valódi újító ugyanis sosem maga hajlik meg a színház szabályai előtt, mondja, hanem több lépéssel azok előtt jár: a színpad embereinek kell felismerni és megtalálni azt a nyelvet, amin érvényesen közvetíthető az írott gondolat.
A kivételt erősítő szabályként tűnik fel a jó memóriájú néző előtt egy megrendítő, nagyszabású előadás az író városából, Debrecenből. Vidnyánszky Attila 2009-ben a költő Borbély családi tragédiáját, a szülei ellen elkövetett rablógyilkosságot feldolgozó Halotti pompa verseiből kiindulva, ám azoktól messzire rugaszkodva, az akkor még formálódó életmű más elemeit is beemelve készített emlékezetes produkciót. Vidnyánszky és sokfelől verbuvált színészei kiválóan értették, érezték, és túlcsorduló nagyvonalúsággal, a szürrealitástól sem visszariadó asszociációkat játékba hozva a végtelen felé tágították gyilkos és áldozat örök tematikáját.
Apropó, Debrecen: a kritika által bizonytalanul fogadott drámaírói bemutatkozás helyszíne is a cívis város volt, ahol 1998-ban Pinczés István stúdióelőadást készített A kamera.manból, 2015-ben Árkosi Árpád az Akár Akárkit dolgozta fel. A hagyomány nem törik meg: Borbély halálának tizedik évfordulója előtt tiszteleg majd a Nincstelenek színpadi adaptációja, amit 2024 januárjában Botos Bálint rendezésében tervez bemutatni a Csokonai Nemzeti Színház. Hogy ez utóbbi nem mindennapi kihívás elé állítja a színházcsinálókat, arra bizonyság a regény nyomán készült tavalyi, dunaújvárosi premier. Ott Horváth János Antal a szegénységet magát vitte színpadra ismerős kelléktárral, ám a regényvilág gondos felépítése közben mintha épp a lényeg szivárgott volna el.
Bizony, alighanem fordítva működik, működhet csak a dolog: a magát lírikusnak valló drámaíró nyelvét komolyan véve, de azt nem külsőségekkel illusztrálva, hanem azzal azonos súlyú és erejű színpadi megnyilvánulásokkal lehet csak reflektorfénybe állítani ezt a sötét és titokzatos helyet, amit Borbély Szilárd színházának nevezünk. Ehhez pedig vízió kell és látomás, a konkrétumok el- és feloldása, az általános felfedezése az egyes mögött.
Szerencsénk van, mert Horváth Csaba és a Forte Társulat 2022 telén a Szkéné Színházban bemutatott, a Színházi Kritikusok Céhe által az előző évad legjobb független színházi előadásai közé sorolt, továbbra is repertoáron lévő Akár Akárkije
magabiztosan birkózik meg a nem hétköznapi kihívással. Horváth előszeretettel, és ami ennél fontosabb, jó ízléssel nyúl olyan szerzőkhöz, akik kétségkívül saját írói univerzumot teremtettek, ám a színpad nem elsődleges terepük – gondoljunk csak Agota Kristof, Dosztojevszkij, Tar Sándor, sőt Ady műveiből készült bemutatóira. Ahhoz, hogy a papírra rögzített alapanyag a színpadon lélegző, pulzáló, vibráló, egyszóval: élő matériává változzon, feltétlenül kell Horváth és komoly gyakorlattal rendelkező alkotótársai kifogyhatatlan invenciója és kitartó felfedezőkedve.
A kíváncsiság az egyik kulcs, igen; az, ahogyan az írott szövegből kikívánkozik, kibomlik egy tőle független, mégis szigorúan azon alapuló rendszer, ami szavakból, képekből, hangokból, mozdulatokból, gesztusokból építkezik. Amit egykor a Forte és Horváth Csaba előadásai kapcsán előszeretettel címkéztünk fizikai színháznak, az ma már „csak” színház, és nagyszerű érzés látni, hogy művészek – és nézők – több generációja számára természetes ez a megszólalás.
Mindezek miatt is vélem úgy, hogy egy ponton be kellett következnie Borbély Szilárd és Horváth Csaba kései randevújának.
Az Akár Akárkit szerzője amoralitásként azonosítja, s a középkori színházi zsánert a mi istentelen világunkban újrahasznosító szöveg a morál mibenlétéről gondolkodik egyszerre konkrét és elvont szituációkon keresztül. Halottak a (fő)szereplői az epizodikus jelenetsornak, és itt nem csak az etűdök során rendre kimúló alkalmi protagonistákra gondolok, hanem a holtakat gondjukba nem vevő élőkre is.
Horváth Csaba színházának egyik védjegye a markáns képiség: a rendező a helyes irányt ezúttal narancssárgán világító útjelző bójákkal, útépítésnél használatos kordonokkal, fényes ragasztószalaggal, műanyag láncsorokkal és beszédes utcai plakátokkal jelöli ki, de a narrátor bölcsen cinikus szövegei és a ragyogóan előadott brechti songok is egyfelé mutatnak.
Talán meglepően hangzik elsőre, ám az előadás nagy erénye a fanyar, fájdalmas humor: ha még egyáltalán tudunk, merjünk bátran nevetni, magunkon, egymáson, a világon.
A Forte előadásában a távoli, általunk sötétnek bélyegzett középkor és a mi felvilágosultnak hitt, valójában kisszerű, fogyasztásra és kizsákmányolásra alapított világunk félelmetes vigyorral szorongatja egymás kezét, és úgy bámul a mozdulatot az örökkévalóság számára megörökítő kamerába.
Kiemelt kép forrása: Kultúra.hu
