Egy irodalmi paródiákat felvonultató kötet és két regény után kisprózákkal jelentkezett Bödőcs Tibor. A Prímszámok hóesésben című könyv hátsó borítója „miniatűröknek” nevezi ezeket a néhány mondatostól pár oldalasig terjedő szövegeket, amelyekből – megint a borítót idézem – „mozaikszerűen rajzolódik ki jelen világunk tragikomikus képe.” A mutatvány csupán látszólag könnyű: eddigi könyvei közül kétségkívül ez a rövid írásokat tartalmazó áll a legközelebb Bödőcs jól bevált és általa méltán sikerre vitt terepéhez, a stand-up comedyhez, amely tudvalevőleg színpadra termett, és élőszóban, az előadó habitusát, kvalitásait és személyiségét is fontos elemként szerepeltetve kelti a legnagyobb és legpontosabb hatást. Ahhoz, hogy írásban is működjék, és a szöveg képes legyen az olvasót megszólítani, kell szufla és spiritusz. Amiben ezúttal sincs hiány.
A stand-up comedyre egyesek talán újdonságként tekintenek, holott nem az. Nálunk Nagy Endre volt az első nagy klasszikusa az előző évszázad elején, hogy az olyan, későbbi halhatatlanokról ne is beszéljünk, mint például – a teljesség igénye nélkül – Kellér Dezső vagy Hofi Géza. A rendszerváltás után kicsit elcsöndesedni látszott a műfaj, mintha nem találta volna helyét a megváltozott világban, és nem bírta volna fölvenni a versenyt a televízióban futó kabaréjelenetekkel (angolosan szólva szkeccsekkel). Az ezredfordulót követően újraéledő stand-up comedy új nemzedéke pedig eleinte a hétköznapok fonákjainak és az emberi esetlenségnek az ábrázolásában találta meg hangját.
Bödőcs Tibor egyike azoknak, akik az egyszemélyes kabarét ismét a közéleti kérdések felől közelítették meg. Ezalatt nem mindig direkt politizálás értendő, hanem egyfajta közérzetiség is.
Ennek lenyomata ez a kötet, amely nem csupán azért olvastatja magát, mert fogyaszthatóan karcsú, hanem mert a rövid szövegek töredezett mivoltukban is érintkeznek egymással, reflektálnak egymásra, puzzledarabkái a nagyobb egésznek. A stílus és a hangütés időnként változik, ugyanakkor ezek az írások egy irányba tartanak és egyazon dolgot mutatják az olvasónak: azt, hogy egy töredezett világot – amelyben folyton kapaszkodókat keresünk, miközben úgy teszünk, mintha tudnánk mindent és értenénk mindenhez – nemcsak a különféle nézőpontokon keresztül lehet a legszemléletesebben ábrázolni, hanem a mozaikszerűség hangsúlyozásával is. Akkor is, ha a végeredmény eklektikus összképet mutat, és a darabkák nemhogy nem illeszkednek egymáshoz, de olykor taszítják is egymást.
Ekként nevezhetjük meg ezeknek a Bődöcs-miniatűröknek az előképei sorában többek között Örkény, Karinthy, Vian és Harmsz műveit, de akár Kafkát és az abszurdot is, továbbá a groteszket, a szürrealizmust és a punkot, vagy éppenséggel a mindenre azonnal reflektálni akaró, a világnak mégis egyfajta torz, kifacsart képét megjelenítő közösségi médiát.
Prímszámok hóesésben című könyvében Bödőcs nem csupán parodizál – időnként a paródiát is kicikizve – és nemcsak görbe tükröt állít, hanem a világ értelmezhetetlenségéről is tanúbizonyságot ad.
A tanítvány megtudja a Mestertől, hogy miért zavarja a szél, és miért érzi elviselhetetlennek az életet északon, a cella kulcsát azonban – igaz, Buddha útmutatása nyomán – végül saját maga találja meg a zárban. A francia sajtfilozófus és szabadgondolkodó, France Fromage dilemmája abból áll, hogy meg kell-e, vagy inkább lehet-e változtatni, illetve hogyan, mire és mikor változtassuk meg a sajtkészítést. De a nagy bölcsek sorában megismerhetjük többek között Ferdinand Nietzsche, Karx Marl vagy a vasutas vándorprédikátor, Kovács Gyula Imre életét is – utóbbi arról híres, hogy „nem tanított számos külföldi egyetemen, nem fordították le százhuszonhét nyelvre, soha nem kacérkodott a bolsevizmussal, ezért nem is kellett megtagadnia azt.” (Sajnos Julius Vinociusról a szerző is igen keveset tud, az ő művei töredékekben maradtak fenn, mégpedig: „… és akkor…”, „… sose… hanem…”, „… habár… is…”).
Megtudjuk azt is, hogy „Csehov egy olyan bokszmeccs, ahol a két öklöző arról panaszkodik, hogy nincsen kesztyűjük, meg egyébként is, régen jobb volt a lábtechnikájuk, Brechtnél pedig nemcsak egymást ütik a versenyzők, hanem a nézőket is.” Nátrányi Kázmérban, a wannabe íróban – akinek ha megszülettek volna azok a művei, amelyek nem születtek meg, most gazdag pályára nézhetne vissza – talán többen magukra ismerhetnek. A történelmi anzikszokban Bödőcs elmeséli az olvasónak, milyen volt, amikor „a nagy Uljanov” eltévedt egyszer a tajgán („ment, mendegélt, szemében, a forradalom lángja, szívében ezernyi párthatározat, lába alatt egy elmaradott agrárország”), vagy miként unta el a pártközpontot „az uralkodó, Mátyás”, és miért lépett be a róka a pártba, miután találkozott Csermanek elvtárssal az aligai üdülőben.
A számos groteszk darab közül talán az a legabszurdabb, amely abból született, hogy a szerző – legalábbis saját állítása szerint – érdekfeszítő adatok után kutakodott Puskin pofaszakálláról a Berlini Művészeti Akadémián, amikor a kezébe akadt Hitler és Sztálin pajzán szerelmi levelezése. Nem mellesleg Turisztán nemzeti itala az akciós sör, nemzeti viselete a bermudanadrág övtáskával és barna zokni szandállal, Századik Gizella magánszemély pedig írásbeli, alaposan megindokolt engedélyt kér a tüsszentésre.
A Szólni kéne című szöveg meg már nem is humoreszk, hanem helyenként iróniába hajló, ám alapvetően realista, a groteszket a valóság keserű alkotóelemeként bemutató egyperces novella az elesett kisemberről, akit sose az óra ébreszt („felhúzom az agyam”), és a vérnyomásgyógyszerei bevétele után azzal az elszántsággal megy dolgozni („a buszmegálló pont egy cigi”), hogy „ma már szólni kéne, két ember munkája ugyanazért a pénzért, hét éve nem emeltek, akkor is alig.” A slusszpoént nem spoilerezem el.
Bödőcs humorosan fanyar, okosan tragikomikus szövegei akkor is csattannak, amikor szerzőjük nem feltétlenül élcelődni akar, inkább megmutatni, hogy saját érdekünkben is jobban tesszük, ha legalább bizonyos dolgokon megpróbálunk röhögni egy nagyot. Ha már mindenen úgyse tudunk.
Kiemelt kép: Pillanatkép Bödőcs Tibor a Dióhéjban című videójából
