A művek erősebbek szerzőiknél. Kitartóbbak, elszántabbak, szívósabbak, időnként életrevalóbbak náluk. A legismertebb és legklasszikusabb példa arra, hogy egy – vagy akár több – irodalmi alkotás fennmaradhat írójának szándéka ellenére, minden bizonyára Franz Kafkáé. Amennyiben Max Brod nem áll ellen barátja akaratának, és annak kérése szerint halála után valóban megsemmisíti a műveit, ma a világ szegényebb lenne A per és A kastély történetével. (A közhiedelemmel ellentétben Kafkának jelentek meg életében novellái, köztük szegény Gregor Samsa mára világhírűvé vált szívszorító esete, Az átváltozás, igaz, akkor ezek kevés, sőt lényegében semmilyen visszhangot nem keltettek.) Mondhatni, a sors furcsa fintora, hogy Brodot lényegében mostanára csupán arról ismerjük, hogy megmentette Kafka munkáit, és megajándékozott bennünket egy jelentős íróval, holott életében sikeresebb és népszerűbb szerző volt korán elhunyt, tragikus sorsú barátjánál.
A példákat lehetne sorolni, egészen mostanáig, mikor is a világ számos pontján egyszerre jelent meg Gabriel García Márquez utolsó regénye. A tíz évvel ezelőtt elhunyt Nobel-díjas kolumbiai író nem csupán művei, de kedves és szeretetreméltó személyisége révén is méltán volt népszerű az olvasók körében, a meglepetésen túl tehát nem kevés örömöt is okozott a hír a mű kiadásáról. Márquez életében megjelent utolsó könyve egy kisregény volt (Bánatos kurváim emlékezete, 2004), azt megelőzően pedig az önéletrajzán dolgozott, ám abból csak az első kötet készült el, 2002-ben (Azért élek, hogy elmeséljem az életemet), amelyből megismerhetjük Gabo újságírói pályafutásának kezdeteit, valamint világhírűvé vált regényei alakjainak és helyszíneinek valós alapjait.
Márquez 1999-ben új regénybe kezdett, azonban egyre inkább elhatalmasodó betegsége, valamint ezzel összefüggésben az életminőségét is rontó, az alkotásra pedig különösen rossz hatással lévő memóriazavara megnehezítette, sőt egy idő után el is lehetetlenítette számára a munkát. Saját maga kudarcosnak és rossznak érezte az elkészült részeket, ezért azt kérte hozzátartozóitól, hogy ne adják ki, sőt egyenesen semmisítsék meg a szöveget.
A kézirat ez utóbbi szándék ellenére sokáig a texasi egyetem gyűjteményében pihent, mígnem az író fiai – nemrégiben, már édesanyjuk halála után – úgy döntöttek, hogy apjuk akaratával szemben mégis közzéteszik a művet. Természetesen tisztában voltak vele, el is mondták, hogy ez egyfajta árulás, ám úgy gondolták, az olvasók érdekei előbbre valók, és a világ megérdemli, hogy megismerje a nagy író utolsó munkáját.
Azok számára, akik követték Gabriel García Márquez pályáját, természetesen nem meglepetés a Találkozunk augusztusban című kisregény. Az író még életében közzé tett belőle részeket folyóiratokban, sőt egy alkalommal egy beszéd helyett fel is olvasta a mű egy korai változatának néhány passzusát. Ezt megelőzően, még 1999-ben pedig megjelent a hír egy szövegrészlet kíséretében egy spanyol napilapban, miszerint Gabo új regényen dolgozik, amely öt különböző, de egymással összefüggő történetből fog állni, és mindegyiknek a főszereplője egy Ana Magdalena Bach nevű, a negyvenes évei végén járó nő. Aztán az író felfüggesztette ezt a munkát, és inkább egy másik regényen munkálkodott, a Bánatos kurváim emlékezete címűn, amely végül életében utolsóként meg is jelent, Ana Magdalena történetét pedig félretette, a demencia homályán keresztül, utolsó éveiben pedig már inkább csak a hibáira és a fogyatékosságaira emlékezett.
Kétségtelen, hogy a Találkozunk augusztusban című kisregényen érződik befejezetlensége, noha megjelentetésekor a legteljesebbnek és a legvégsőbbnek tekintett változatot vették figyelembe. Mivel nagyjából párhuzamosan íródtak, az se véletlen, hogy bizonyos pontokon rokonságot mutat a Bánatos kurváim emlékezete című regénnyel, nem csupán abban az értelemben, hogy fontos, mi több, főszerep jut benne a szexualitásnak, hanem hangvételében, motívumaiban és szereplőinek megrajzolásában is. Természetesen különbségek is tetten érhetők, egyrészt a Márqueztől szokatlan dísztelenséget tekintve (amit betudhatunk a vázlatosságnak, befejezetlenségnek is), másrészt például abban, hogy a karakterek a Találkozunk augusztusban lapjaira inkább csak fölskiccelve vannak. Ami nem azt jelenti, hogy erős kontúrok híján ne lenne bennük élet, és ezek a pasztellszínek ne lehetnének elég élesek, ám Gabo emberismeretét és alaposságát tekintve biztosak lehetünk benne, hogy amennyiben a betegség nem köti gúzsba a kezeit, többet is megtudhattunk volna a szereplőkről és azok motivációiról.
Főként természetesen Ana Magdalenáról: a beszédes név mögül egy olyan asszony tűnik fel, aki minden augusztusban ugyanazon a napon elmegy egy szigetre meglátogatni az anyja sírját, és közben évről évre ugyanazt a rituálét követia hajóúttal, a taxival, a virággal, a szállodával és az elfogyasztott ételekkel.
Aztán egyszer csak történik valami: alkalmi viszonyba keveredik a szigeten egy férfival, ami az elkövetkező esztendőkben újra meg újra megismétlődik, nem ugyanazzal, hanem mindig másik szeretővel.
Márquezre soha nem volt jellemző a pszichologizálás, azt szerette inkább, ha az olvasók elsősorban a szereplők cselekedetein és megszólalásain keresztül értik meg azok indítékait. Ebben az esetben leginkább talán pont ezt hiányolhatjuk. Noha az első egyéjszakás kalandot követően megismerhetjük Ana Magdalena férjét is, aki lényegében az első komoly szerelme, és nagyon fiatalon ment hozzá, valamint bepillanthatunk a házasságukba is, a látószög szűknek bizonyul, legalábbis nem elegendőnek ahhoz, hogy megtudjuk, az asszonyt mi vezette a véletlen találkozáson túl a szigeten elkövetett tetteire, azzal együtt is, hogy mindjárt az első alkalmat követően tudta, hogy „már soha többé nem lesz az, aki volt”.
Ha csak nem az volt a szándéka, hogy ideig-óráig fölrúgjon mindent, amihez addigi életében hozzászokott. Ana Magdalena ugyanis a szigeten használt taxit és szállodát is lecseréli, sőt a regény végén vár még az olvasóra egy másik meglepő fordulat. De igazából a felsorakoztatott és részletesen elbeszélt öt különböző alkalmi viszony is meglepetés, elvégre mindabból, amit az asszonyról és a házasságáról megtudunk, nem következnének ezek a kalandok. Ráadásul a kamaszlányával való huzavonák kapcsán az is kiderül, hogy a szigetbeli látogatásoktól eltekintve Ana Magdalena életében nem foglal el különösebben jelentős helyet az erotika és a szex. Úgy látszik, az a bizonyos első alkalom mozdított meg benne valamit, talán ezért is próbálja később megkeresni az első férfit, aki egyébként az éjszaka elmúltával egy húszdollárost hagyott nála. Ilyenformán mindezt tekinthetjük egyfajta kimondatlan, részben öntudatlan lázadásnak is – a főszereplő részéről épp úgy, mint megalkotója felől.
Gabriel García Márquez utolsó regénye ugyanis azt dísztelen jelent ábrázolja, amelyben mindnyájan nap mint nap létezni kényszerülünk, és óhatatlanul, kimondatlanul is keressük a taposómalomból és a mókuskerékből kivezető utat.
Hogy ez lehetséges-e, és milyen módon, arra ad bizonyos felületeken izgalmas és keserédes, összességében viszont inkább szomorkás választ a Találkozunk augusztusban című kisregény, amelynek egy lehetséges olvasata szerint alkalmi kitörési pontokat időnként találhatunk, ám végül azokkal együtt is ugyanúgy beállni kényszerülünk a sorba, ahogyan Ana Magdalena is ráébred meg nem tervezett és talán nem is szándékolt lázadásának ürességére és kilátástalanságára.
