Nem emlékszem már, pontosan mi késztetett arra annak idején, hogy megvásároljam Az informátorokat. Ez volt Bret Easton Ellis magyarul másodikként megjelent, egyébként a negyedik könyve, egyben mindmáig egyetlen novelláskötete. Talán az motivált, hogy a borító kétszer is megemlíti az Amerikai psychót, külön felhívja az olvasó figyelmét, miszerint ha hasonlóra vágyik, akkor (ahogy a borítószöveg fogalmazott: „ne kerteljünk: szadizmusra és perverzitásra vágyik”), lapozza föl jelen kötetnek ezt és ezt az elbeszélését. Akkor még nem olvastam a híres-hírhedt regényt, csak pár évvel később, a második magyar kiadáskor sikerült beszereznem, de hallottam már róla. Egyetemista voltam, és akkortájt kaptam rá a Stephen King-könyvekre és az azokból készült filmes adaptációkra, úgyhogy Az informátorok borítószövege alapján valami azokhoz hasonlót történeteket képzelhettem el. Pláne úgy, hogy a szöveg vámpírokat is emlegetett (tényleg van a könyvben egy ilyen novella).
Ma már persze túlságosan leegyszerűsítőnek tűnik Breat Easton Ellis kapcsán szimplán perverzitást és szadizmust emlegetni. És nem csupán azért, mert – amiként új regényében, A szilánkokban ő maga fogalmaz – mostanára halványodott „a sötétség hercege” jellegű irodalmi imázs, „és átvette a helyét valami derűsebb – egyesek meglepődtek rajta, hogy az a fickó, aki az Amerikai psychót írta, egy barátságos roncs, talán még szerethető is, és közel sem az a nemtörődöm nihilista, akinek annyian hitték”, bár előfordulhat – teszi hozzá Ellis –, „hogy én magam is rájátszottam erre a szerepre. Pedig sosem akartam felvenni ezt a pózt”.
Azért is kerülni kell az efféle leegyszerűsítéseket, mert az egykor kölyökfalkaként és X-generációként emlegetett irodalmi nemzedékből, amely az 1980-as évek elején, közepén jelent meg az amerikai prózában, és amelynek tagjai nemcsak szemléletmódjukban és műveik megformáltságában, illetve azoknak a valósághoz fűződő viszonyában alkottak egyfajta egységet, hanem például abban is, hogy a hagyományos írói magatartással szakítva előszeretettel viselkedtek a nyilvánosság előtt partyarcként és celebként – szóval, ebből a nemzedékből a jelek szerint Ellis jutott a legmesszebb, és mostanára lényegében ő maradt meg közülük az irodalom mellett (igaz, ő is nyilatkozott már olyat, hogy unja a szépirodalmat), a többiek, ha alkotnak is, általában nem fikciót.
Ugyanakkor Ellis írásművészete is rengeteget változott. A sokak által nagyon várt, tizenhárom év szünet után megjelent A szilánkok című nagyregény egyértelművé teszi, hogy immáron nemigen lehet Ellisszel kapcsolatban az egykor oly sokat citált minimalizmust sem emlegetni. (A pauza kapcsán ne feledkezzünk meg a négy évvel ezelőtti Fehér című esszékötetéről, amely már ugyancsak érzékletesen hordozta az írásmód megváltozásának jegyeit.) Helyette ebben a regényben hosszú, időnként nagyívben szabadjára eresztett, barokkos körmondatokkal, és erőteljes, aprólékos részletességgel megrajzolt ábrázolásokkal találkozunk, mind az egyes figurák cselekedeteit, mind a körülményeket és a környezetet illetően. Valamint ugyancsak hosszú, oldalakra rúgó párbeszédekkel, amelyek során mindenki mondja a magáét. Ahogy Ellis fogalmaz A szilánkok egy pontján, mintegy mentegetőzve, de inkább magyarázva ezt az időnként terjengősségbe csapó alaposságot: „író voltam: hittem abban, hogy jusson mindenki szóhoz, és mondhassa, amit csak szeretne”.
A történet fő cselekménye 1981 őszén játszódik Los Angelesben, visszautalva bizonyos korábbi, illetve későbbi történésekre.
A főszereplő és egyben elbeszélő a Buckley Gimnázium végzős diákja, Bret Ellis, aki nem mellesleg a Nullánál is kevesebb című regényét írja (1985-ben valóban ezzel a címmel jelent meg az akkor 21 éves B. E. Ellis első regénye). A szerző rájátszik a mostanában népszerű autofikciós irodalomra, (ahogy azt részben már megtette a 2005-ös Holdpark című regényében is), mégpedig – amiként Bretről mondják a barátai – „túloz” és „extra részletekkel” spékeli meg azt a valóságot, amelyről gyakran a benne élők sem tudják, hogy mi igaz belőle.
„Nem igazán pózolt senki – mert már eleve pózolunk” – jelenti ki ezzel kapcsolatban a regénybeli Bret, aki másutt pedig arról elmélkedik, hogy „a szex, a könyvek, a zene és a filmek tették elviselhetővé az életet – nem a barátok, nem a család, nem az iskola, nem a brancsok, nem a társas érintkezések”. A korábbi művekből ismert nihil tehát megmaradt erre a regényre is. Vagy ha úgy tetszik,
Ellis most részletgazdag plasztikussággal, egyben a tőle megszokott, naturalizmusra hajazó szókimondással megmutatja, hogy ez a nihil honnét eredt és (némi képzavar élve) miből, miféle szilánkokból építkezett.
Ennek megfelelő részletességgel festi le az olvasó előtt az 1980-as évek Amerikáját, Ronald Reagan elnöklésének idejét, azt a világot és korszakot, amelyet a Fehér című esszékötetében „birodalom”-ként emleget. Természetesen mindezt a regény szereplőinek, Bret haverjainak és szeretőinek (egyáltalán nem rózsaszín, inkább sötét és márkás) szemüvegén keresztül. Akik a PacMan és a Space Invaders nevű népszerű videójátékokkal játszanak, divatos zenéket hallgatnak, és ha úgy jön ki a lépés, megnézik a Dallas legfrissebb epizódjait. Nem mellesleg moziba járnak, hogy lássák a Ragyogást és A birodalom visszavágot, miközben úgy tesznek, mintha mondana nekik bármit is Károly herceg és Lady Di esküvője, vagy az, hogy lelőtték John Lennont. Attitűdjüknek elkerülhetetlen és megfellebbezhetetlen fontosságú eleme a fentebb emlegetett pózolás és a szerepjáték. Na meg az önimádatba csapó egoizmus, amelyet az egyik szereplő, a regény fő sodorát jelentő eseményekben lényegi szerepet játszó Robert Mallory ekként jellemez: „Haver, amikor velem beszélsz, akkor valójában magaddal társalogsz”.
Ellis a regényei közül a Glamoráma címűt jelölte meg mint első olyat, amelynek cselekménye van. A szilánkok is ilyen: a végtelen partyk, az üres fecsegések, a szexuális aktusok részletezése és egymásnak megvillantott, semmitmondó Mizu?-grimaszok mellett már a könyv kezdetétől fogva lényegre törően, a sejtetés mellett konkrét utalások formájában is előtüremkedik egy időről időre horrorba forduló thriller, amelyben fontos szerep jut a Pákász nevű sorozatgyilkosnak, a Másvilág Lovasai hippiszektának, valamint a fentebb említett Robert Mallorynak, aki szokatlan időpontban, a végzős évben érkezik új diákként a Buckley Gimnáziumba, és a hozzá fűződő viszonyrendszerek hol erősebben, hol kevésbé, de valamilyen módon egy után mindenképpen meghatározzák Bretnek és társainak (barátnőjének, szeretőinek, haverjainak és a felnőttek papírmasé társadalmát megszemélyesítő szülőknek) nem csupán az egymáshoz való, hanem az őket körülvevő világhoz való kapcsolatát is.
Azt a miliőt, amelyet sok tekintetben a már jól ismert Ellis-klisék képeznek le: luxusautók, luxusvillák, unatkozó gazdagok, drogok, italok, márkás ruhák, pusztító bulik, sok pénz és rengeteg szex. Ám amire Ellis a korábbi műveiben inkább csak utalt és a megjelenítés eszközével élt vele kapcsolatban, azt immáron ki is mondja, helyesebben a regénybeli Brettel kimondatja: „Az általunk ismert világ el fog pusztulni, gondoltam hirtelen: ez elkerülhetetlen”. A szilánkok e folyamat origójának óriásposzterként megalkotott látlelete.
Kiemelt kép: The Guardian
