„A férfiaknak mostanság nincsenek történeteik. Kikoptak, mintha nem is lettek volna sosem. Ezt nem féltékenységből mondom, nem azért, mert ma a nők értik a világot. Attól a férfiak még gondolkodhatnának magukról, leltározhatnának néha, mi van velük, merre tartanak. De ahogy én látom, a többség csak sodródik, úgy jó, ahogy sikerül, ahogy a sors, az Isten, a főnök vagy a feleség akarta. Ahová esett, ott is marad” – írja Grecsó Krisztián Lányos apa című új kötetében. A könyv viszont éppenséggel cáfolja a fentieket. Avagy mintha azt akarná jelezni, hogy szerzője nem a többséghez tartozik. Egy férfi, egy apa, akinek vannak történetei, és elgondolkodik, nemcsak magáról, de sok minden másról is. Amit pedig leltárba vesz, az sokak, sokunk számára ismerős élethelyzeteket jelent.
Szintén lányos apa vagyok, kétszeresen is. Igaz, évekkel ezelőtt kinőttem a játszóterek és a homokozók világából. Régen elmúlt az, ami a Grecsó-kötet és a Grecsó család központi alakja, Hanna esetében még magától értődik, vagyis amikor a gyermeki életet hónapokban mértük. Az én lányaim már kirepülésre készülnek, megtették az első próbaköröket, mostanság a szárnyukat próbálgatva billegnek a fészek peremén. Ezzel együtt számos hasonló vagy éppenséggel ugyanolyan dolgot éltem meg, mint amilyenekről Grecsó Krisztián tudósít.
Az apaság élményei szintúgy kőtáblába rótt ékírásként rögzültek belém, hálistennek el tudom utólag is olvasni őket, anélkül, hogy ismerném a hieroglifák eredeti jelentését.
Nem is a dolgok filológiai pontossággal való fölidézése a lényeg, hanem azok az érzések, amelyek az egyes történésekhez kötődnek, és amelyek mélyebben rögzülnek gyermekben és szülőben egyaránt, mint maguknak az eseményeknek az emlékképei.
A könyvben sorakozó (rövid, gyorsan olvasható, de korántsem laza kézzel írott) szövegek javarészt ezekről az érzésekről, valamint azok megéléséről és átadásáról tudósítanak, plasztikus őszinteséggel. Nem csupán – például – a homokozó szélén üldögélő szülők, avagy a mászóka körül csivitelő, időnként össze is zördülő gyerekek különféle attitűdjeit ábrázolják érzékletesen és avatott pontossággal (az efféléből sincs hiány), hanem jóval mélyebbre ásnak a látható felszínnél.
Ezek az elmúlt évek során napi- és hetilapokban megjelent, és most kötetbe gyűjtött tárcák állapotrögzítések:
miközben igaz történeteket mesélnek el, megkeresik és feltárják az összefüggéseket, nem mellesleg pedig reflektálnak a valóságra, amelyet a nyelv adta lehetőségeket kihasználva árnyalnak és gondolnak tovább. Ezt a fajta epikát a jelzők és a metaforák teszik líraivá: míg az elbeszélt események menete magától értetődő módon a mindennapok medrében marad, addig a narrátori tónusnak köszönhetően az olvasó képes akár a legbanálisabb dolgokat is eltávolodással, a hétköznapok horizontja fölé emelkedve szemügyre venni.
Grecsó is időnként madártávlatból közelíti meg a szövegek valódi célját és tétjét, lányos apa mivoltának feltérképezését. Majdnem azt írtam: „távolságtartással”, ám ez nem volna igaz, mert bár bizonyos dolgokat illetően valóban érzékelhető elszakadás, az korántsem szembefordulással, netán megtagadással valósul meg. Az író a nagyvárosban, a polgári környezetben is magáénak érzi az ősök paraszti világát, az emlékek rögén és lenyomatain keresztül újra meg újra szembesül azzal a miliővel, amelyben „minden napot a nulláról kell elkezdeni”.
A változás persze tetten érhető: „A beismerés a legnagyobb erősségem, a beismerésben családi bajnok vagyok” – jegyzi meg egy helyütt Grecsó, utalva ezzel a tradicionális, generációkon átívelő elfojtásokra és elhallgatásokra. Ugyanakkor hozzáteszi: „De ettől még nem lettem jobb ember”. A génekben hordott makacsságot és csökönyösséget Hanna érkezése oldotta fel. Vagy még előbb a gyermek iránti vágy. „Mi a feleségemmel mindent elhúztunk, fecséreltük az időt, e zöld vadont, ahogy oly sokan a generációnkból, szabadnak hittük és öröknek” – vallja Grecsó Krisztián, és nem sokkal később hozzáteszi: „Ha zsenge fiatalokkal találkozom, zsolozsmázni kezdek nekik: legyetek szülők hamar! (…) Lányok, fiúk, ne várjatok, ha az élet jönni akar, szeressétek és örüljetek neki!”
A kötet nagyobb része a lányos apaként megélt dolgokról szól. Apa és lánya történeteiről, na meg persze az anyáéról, elvégre „az anyák nemcsak az ösztöneiket kapják az Istentől, de az empátiájukat is, figyelmüket és képzeletüket is”.
A középpontban Hanna áll, ahogyan ő látja a világot, ahogyan a szülei mutatják neki a világot, és ahogy a szülők is elkezdik a világot Hanna által látni, és minden mást ehhez viszonyítani. Hanna a világjárvány kitörésekor érkezett, Grecsóék szülővé válása egybeesett a legnagyobb lezárások időszakával, ami részint lekerekítette anya, apa és gyermekük egymásra találásának, egymásra eszmélésének terét, részint konkréttá tette azt a helyet és az időt, amelyben később Hanna a külvilággal találkozott. Ráadásul az a fővárosi kerület, ahol laknak, az írói meglátása szerint amúgy is egy falu, amelynek határait a család eleinte nem szívesen lépte át. Aztán persze mégis, hogy a gyermekkel egyszerre eszméljenek és – a saját életükbe, a „kócos, megbízhatatlan emlékekbe” visszamerengve – csodálkozzanak rá számtalan esetben az első lépések megtételére.
Milyen az elég jó szülő, az a jó, ha laza, vagy az, ha nem? A sikkes szülő tényleg úgy csinál, mintha mi sem változott volna azzal, hogy gyermeke született? És hogy lehet, hogy a bölcsiben példásan jó kislány odahaza a játékmosdó facsapjánál akar csak kezet mosni? Miért fontos, hogy egy apa betartsa az ígéretét, és mit lehet kezdeni a játszótéri rigorózus, íratlan szabályokkal? „Feloldozást sem remélhet a mezei szülő, legalábbis saját lelkiismeretével szemben biztosan nem” – véli Grecsó, aki a szülőségnek való belső és külső megfelelés szándékával járó mindennapos kétségein túl az olyan műhelytitkokba is bepillantást enged, hogy milyen volt például Hannát a színpadról kitekintve a nézőtéren látni, és miért kapnak a viharsarki íróknak a polcon gyerekfejmagasságban sorakozó kötetei paradicsomos mintázatot. Nem mellesleg az is kiderül, hogy mitől bolondok a létigék, és hogy miként lehet foglalkozásilag nevezni azt a személyt, aki nem is dada, nem is bébiszitter, mivel egyik se igazán jó szó rá. (Gyorsan elárulom: „a vadonatúj barát” az adekvát kifejezés.) De azt is megtudhatjuk, hogy Hanna nyaranta jól bírja a fesztiválozással járó nomád életet.
„A feleségem büszke borsodi lány a Sajó partjáról, én a Viharsarok, a Kurca szerelmese vagyok” – Grecsó később ezt annak beismerésével egészíti ki, hogy „túlaggódós, lelkizős és sajnos körülményes szülők vagyunk”. Ennek ellenére nem érez nosztalgiát a „bezzeg a mi időnkben” szlogennel elfedett ridegtartás iránt: „Az élet nem sorkatonaság. Nem az ostobaság nevel fel egy embert, nem a bunkóságtól férfi a férfi, nem a tűrés erejétől nő a nő.” A kötet végén visszakanyarodunk a gyerek- és az ifjúkori emlékekhez, meg a közelmúlthoz. Mindezt azonban az író már azon a szemüvegen keresztül látja, amelyet Hannától, szülőként a gyermekétől kapott. És amitől nem fog megválni sose. Így van ez rendjén.
Kiemelt kép: Valuska Gábor
