A járvány utáni első Ünnepi Könyvhét, az olvasók szakadatlan kíváncsisága és a visszajelzések rendkívül fontosak Grecsó Krisztián számára. Az interjúból többek között kiderül, min dolgozik most, hogyan született meg legújabb kötete, kik azok, akiknek megmutatja egy-egy írását a megjelenés előtt, és hogy a könyvünnepek, fesztiválok, egyáltalán az irodalom mit jelent az író számára.

Sokféle műfajban írsz (regény, elbeszélés, vers, gyerekvers, novella, tárca), húszévesen már publikáltál. Mennyire lehet verseskötettel berobbanni a köztudatba?

Minden írói pályakezdés gyökeresen más. Nálunk nincsenek fix pontok, beavatási szertartások, mester, diplomamunka. Nekem annak idején nem sikerült a nagy svunggal indulás, de annak a kicsinek is szédülten örültem. Manapság ismerek történeteket, amikor hamarabb felépül a kultusz az alkotó körül, minthogy lenne mögötte bármilyen teljesítmény. Főleg slemmerekkel fordul ez elő. Ők be tudnak „robbanni”, és ha jön végre egy kötet, olyankor már csak az a kérdés, egyáltalán költők-e. 

Melyik műfaj lett a „kedvenc”, mitől függ, hogy egy téma hogyan szólal meg benned és novella vagy vers lesz egy ötletből, egy történetből?

Mindig más, most éppen drámát írok a pesti Katona József Színház felkérésére, és magam számára is ismeretlen örömmel dolgozom. Dráma eddig nem jelentett nekem örömet. De ehhez nyilván az kellett, hogy egyre járjon az agyunk Máté Gáborral. És hogy én is megérjek arra a helyzetre, hogy csak akkor vállaljak el egy munkát, ha ahhoz tényleg van közöm, akarok tőle valamit, vagy az akar valamit tőlem.

A képen Grecsó Krisztián a Valami népi című könyv szerzője.
Forrás: Grecsó Krisztián, Instagtam

Mennyiben volt más 20 évvel ezelőtt a közönség, a könyvfesztivál? Nagyobb becsülete volt régen egy írónak?

Nincsenek objektív ítéleteim, nem is lehetnek, akkor erősen alulnézetből láttam mindent. De azt konkrét dolognak tartom, hogy a folyóiratok és a nyomtatott sajtó térvesztésével, és azzal, hogy a neten viszont nem jöttek létre olyan fórumok, formák, lehetőségek, melyek nagyobb testű szövegeket, esszéket, tanulmányokat, komolyabb szépirodalmi szövegeket elviselnének, szóval, hogy

nincsen követett narratíva az írók mögött, aránytalanul nagy hangsúlyt kapott a szerző személye, jelenléte. És ez nem jó. Akkor sem, ha valaki lohol az egésszel, mint én, és akkor sem, ha elfordul tőle. Mindenképpen veszteség.  

Miért fontosak ma is a fesztiválok? Könyvhét, Margó, melyik mit jelent neked?

Most másfajta ellensúlyt és valóságot, valódi jelenlétet jelentenek. Egyfajta józan egyensúlyt a közösségi médiumokkal szemben, ahol „világot jár a könyv”, ahol minden pörög, csillog és nagy. Ezeken a tereken lehet valami kicsi, lehet szót váltani, valódi kérdésekre valódi válaszokat adni. Életem nagy élménye volt, amikor Daniel Kehlmann-nal beszélgettünk a fesztiválon. Hihetetlen mélyre mentünk, fordulatos, pezsgő vita volt, érdemi irodalomról való beszéd.

Mennyire fontos neked a közönséggel való találkozás?

Nagyon. A közönség meglepően őszinte. Szívesen panaszkodnak nekem arról is, ha rossz a szövegem. És azt is kacagva, kedvesen teszik.

Mesélnek magukról, pontosabban arról, hogy a regényem, prózám felől nézve hogyan látják magukat. Mi lehetne ennél igazabb visszajelzés.

És az írótársakkal? Kik azok a pályatársak, akiknek adsz a véleményére, netán meg is mutatod nekik az éppen készülő könyvedet?

Komoly bázis számomra az Élet és Irodalom szerkesztősége: Károlyi Csaba, Kovács és a többiek. Fontos nullpont. Különben régi barátaim vannak, minimum másfél évtizedesek, de még több is. Darvasi Laci, Nádasdy Ádám, Spiró György, Háy, Kemény, de nem a névsor a lényeg. És ott vannak az irodalmár/zenész barátaim, mint Beck, Dés, Kollár. A magán barátaim és a tisztán zenész barátok mellett rájuk számíthatok, jelen vannak az életemben.  

A képen Grecsó Krisztián Valami népi című könyve.
Forrás: csiku, Instagram

Van olyan olvasód, akivel tartod a kapcsolatot, akiről tudod, hogy minden könyvedet megveszi? Alakult barátság, korábban esetleg szerelem is efféle viszonyból? 

Igazi jó viszony egészen sok van. És én is figyelek rájuk, elolvasom a verseiket, ismerem a gyerekeiket, unokáikat, ha tudok, szerzek nekik szakmai jegyet, akad cset csoportunk. Van egy nagyjából húsz fős csoport, akik jönnek velem, estről-estre, olvasnak, figyelnek, visszajeleznek. Nagyon megbecsülöm őket és magam miattuk. 

A Valami népi novelláskötettel voltál jelen a mostani Könyvhéten. Sokan elmentek, hogy személyesen is találkozzanak veled? Mit érez ilyenkor sikernek egy író, számít hányan állnak sorba aláírásért?

Ez volt az első igazi könyves rendezvény a járvány óta. És nagyszerű volt látni, hogy az emberek visszavágytak a régi életükbe. Olvasók, akiknek igenis számít, hogy itt megvegyék a Szép verseket meg a Körképet. Hogy kapjanak egy jó szót.

Nekem reményt adott ez a Könyvhét, és hálás voltam az olvasóknak a szakadatlan kíváncsiságért.

Szokták mondani, hogy az első regény többnyire önreflexió, saját történet, esetleg személyes traumafeldolgozás, de mindenképp önéletrajzi ihletésű. A te munkáid mindegyikében erőteljes az életrajzi elem. Nincs olyan, amiről elfeledkezel, hogy már megírtad? Illetve fordítva: melyik az a téma, amihez többször is visszatérsz?

Hogyne lenne. És olyan is van, amikor direkt újraírom. Mert máshonnan látom, másképpen gondolom, mást találok abban a történetben fontosnak. De nem olvasom vissza a könyveimet, így nem tudom, mondjuk a Tánciskola milyen regény. Úgy értem, milyen a mai szememnek. Néha azt gondolom, jobb is, hogy nem tudom, máskor meg érzek ebben némi felelőtlenséget. 

A képen Grecsó Krisztián a Valami népi című könyv szerzője.
Forrás: Grecsó Krisztián, Facebook

A Valami népi négy blokkból áll. Egyes részeken belül, a tartalomban felsorolt címek némelyike dőlt betűvel szedett. Mi ennek az oka, miért ez a kiemelés?

Eleve így, ciklusokba írtam a szövegeket. Ez szerintem jól látszik, hogy nem utólag találtam íveket, tematikai hasonlóságokat, hanem így születtek. A dőlttel szedett sorok, kurzív címek általában idézetek, például Kemény és József Attila.

A blokkokra osztottság ellenére érdemes egymás után olvasni a hosszabb elbeszéléseket, novellákat? Mi volt a szerkesztés elve?

Csak az Istennek nehéz ciklusban számít a sorrend, amúgy minden mindegy, és az olvasó szabad ember, azt csinál, amit akar. Ott viszont vannak visszatérő elemek, az a ciklus összefügg, így ott talán érdemes követni a szerzői intenciót, miszerint lehet a könyvet sorban is lapozni.

Visszatérve a Könyvhéthez, könyvünnepekhez, fesztiválokhoz: volt maradandó, kellemes vagy akár kellemetlen élményed?

Azt éreztem, hogy az irodalomnak igenis van tétje. Az életünk az. Mi számítunk, mit látunk a tükörben, amit egy jó regény tart elénk. És ezt a megszállottságot, szent őrületet éreztem az emberekben. Nagy dolog.

Kiemelt kép forrása: Grecsó Krisztián, Facebook


Még több cikk a témában: