„– Kinek képzeled magad? Azt hiszed, izgat valakit, hogy félrekefélsz, azt hiszed, elolvassa valaki? Nem kaphatsz meg mindent! Apád sem hitt benned. Nincsenek csodák, hallod, hallod, amit mondok?”

A különféle érzékenységek felszínre törését követően nehéz úgy beszélni sok egyéb mellett a női tapasztalatokról is, hogy az olvasó ne ütközzön ideologikus akadályokba. A MeToo-mozgalom nyomán elindult diskurzus annyiszor futott valódi megoldások helyett a semmibe – a kudarc eklatáns példája, hogy női és férfi bérek közötti értelmezhetetlen szakadék a hangzatos egyenlőségi szlogenek ellenére is tovább mélyült –, hogy forradalmi lendület helyett sokszor inkább az óvatos távolságtartás, vagy még inkább a gyanú határozza meg a társadalom (és a befogadó) reakcióját. Nagyobb nyitottság és elfogadás volt a cél, ám végül csak a falak váltak szilárdabbá, és kevés az olyan megszólalás – köznapi vagy művészeti – amely képes átütni azt. Gurubi Ágnes Másik Isten című regénye ezen kivételek egyike.

A szerző első kötete, a 2020-ban megjelent Szív utca egy megrendítő erejű családtörténetben tárta fel a generációkon keresztül öröklődő traumák hatását, az anyakeresés és az apák hiányának felmérése a folyamatos gyászmunkában érte tetten az elbeszélőt, de a kiutat is megmutatta a saját magukba záruló tragédiákból. „Apa a legjobb barátom. Olyan, mintha egy lélekből készültünk volna, minden érzésem és gondolatom megérti. Bennem a lénye, és az enyém őbenne. Imádom őt, ő az isten, ő van a bőröm alatt, az ereimben, én ő vagyok, vagyis inkább akarok lenni” – olvashattuk a Szív utcában. Ennek az istennek a más alakban történt megtestesülése áll a második regény középpontjában, amely így akár folytatásként is értelmezhető – de nem a hiány kontinuitása, sokkal inkább az apakeresés nyomainak eltörlése miatt.

A Másik Isten úgy írja ki a szövegből az apát, hogy egy helyettesítő figurába vetíti a hiányát, majd addig facsarja, míg végül szinte semmi sem marad belőle.

A képen Gurubi Ágnes Másik isten című könyve.

Juli 36 éves és magányos. Férjével és kisgyermekével boldogtalan biztonságban éli az életét, magával cipelt érzelmi sérülései képtelenné teszik rá, hogy elszakadjon a már elhunyt apjától. Őrülten vágyik a szeretetére, de azt már egészen biztosan nem kaphatja meg. Paradox módon azonban a halál mégsem rontott a helyzetén: a vágya, hogy az apja elismerje, törődjön vele és szeresse, már akkor is irreális volt, amikor a férfi még élt, sőt, voltaképpen a távolság elevensége tette igazán tragikussá Juli számára a kapcsolatot. Amikor egy terapeuta segítségével feltárja a hiány örökségét, a szakember azt kéri tőle, hogy „fogalmazza meg a vágyait”, és írja le azokat egy fekete füzetbe.

A lapokon a vágy váratlan formát ölt: Juli az apja egyik barátjával kezd (és folytat) alaposan és nyíltan dokumentált viszonyt, amelynek néha már-már pornográfiába hajló ábrázolása gyanút ébreszt az olvasóban. Talán a füzetben olvasható vad szexualitás és örökké izzó szenvedély csak a képzelet szüleménye, a szeretethiány fikción keresztüli kompenzációja. Így nyerhet értelmet a túlfeszített testiség is, amely a narrátor és előbb-utóbb az olvasó számára is a fajdalom felé mozdul el az érzékiség irányából.

A képen Gurubi Ágnes a Másik Isten című könyv szerzője.
Fotó: Máté Péter

Juli füzetének a titka – fikció vagy valóság? – rejtve marad, nem úgy maga a füzet, amelyet a férje már a regény első oldalán felfedez, és benne nincs kétely az abban írtak valóságtartalma felől: a házasság válságba kerül, a nő elköltözik abba a vidéki házba, ahol előbb a nagyszülei, majd az apja élt. Ezzel két ellentétes irányú feldolgozása veszi kezdetét: a gyermekkora skanzenébe csöppent Juli az apját igyekszik felkutatni az őt körülvevő térben, miközben a szöveg a szeretővel töltött pillanatokat idézi fel, így játszva egymásba a felejtés és az emlékezés folyamatát.

Minden, amit megragad, azonnal törlődik is Juli történetéből, a nő így szinte lebeg az elérhetetlen múlt és a megfoghatatlan jelen között: „hogy ne legyél magányos, mert születésed óta az vagy, kibaszottul magányos, de csak az üres levegőt markolod”.

A hagyományos prózanyelv szabályait követő elbeszélő részek közé ékelt „füzetlapok” egyre bátrabban feszítik szét a narráció kereteit: a szeretővel folytatott viszony szép lassan szabadverssé alakul, tovább erősítve a gyanúnkat, hogy a formailag is élesen elválasztott részek valójában a létezés különböző síkjait tárják elénk. Már csak azt kell eldöntenünk, hogy a vad szexualitás álmodja az elkeseredett apakeresést, vagy fordítva, esetleg mindkettő egy olyan elbeszélő álma, aki a testiség és a lelki gyötrelmek szélsőségein keresztül igyekszik önmagára találni.

Még több cikk a témában: