„– Kinek képzeled magad? Azt hiszed, izgat valakit, hogy félrekefélsz, azt hiszed, elolvassa valaki? Nem kaphatsz meg mindent! Apád sem hitt benned. Nincsenek csodák, hallod, hallod, amit mondok?”
A különféle érzékenységek felszínre törését követően nehéz úgy beszélni sok egyéb mellett a női tapasztalatokról is, hogy az olvasó ne ütközzön ideologikus akadályokba. A MeToo-mozgalom nyomán elindult diskurzus annyiszor futott valódi megoldások helyett a semmibe – a kudarc eklatáns példája, hogy női és férfi bérek közötti értelmezhetetlen szakadék a hangzatos egyenlőségi szlogenek ellenére is tovább mélyült –, hogy forradalmi lendület helyett sokszor inkább az óvatos távolságtartás, vagy még inkább a gyanú határozza meg a társadalom (és a befogadó) reakcióját. Nagyobb nyitottság és elfogadás volt a cél, ám végül csak a falak váltak szilárdabbá, és kevés az olyan megszólalás – köznapi vagy művészeti – amely képes átütni azt. Gurubi Ágnes Másik Isten című regénye ezen kivételek egyike.
A szerző első kötete, a 2020-ban megjelent Szív utca egy megrendítő erejű családtörténetben tárta fel a generációkon keresztül öröklődő traumák hatását, az anyakeresés és az apák hiányának felmérése a folyamatos gyászmunkában érte tetten az elbeszélőt, de a kiutat is megmutatta a saját magukba záruló tragédiákból. „Apa a legjobb barátom. Olyan, mintha egy lélekből készültünk volna, minden érzésem és gondolatom megérti. Bennem a lénye, és az enyém őbenne. Imádom őt, ő az isten, ő van a bőröm alatt, az ereimben, én ő vagyok, vagyis inkább akarok lenni” – olvashattuk a Szív utcában. Ennek az istennek a más alakban történt megtestesülése áll a második regény középpontjában, amely így akár folytatásként is értelmezhető – de nem a hiány kontinuitása, sokkal inkább az apakeresés nyomainak eltörlése miatt.
A Másik Isten úgy írja ki a szövegből az apát, hogy egy helyettesítő figurába vetíti a hiányát, majd addig facsarja, míg végül szinte semmi sem marad belőle.
Juli 36 éves és magányos. Férjével és kisgyermekével boldogtalan biztonságban éli az életét, magával cipelt érzelmi sérülései képtelenné teszik rá, hogy elszakadjon a már elhunyt apjától. Őrülten vágyik a szeretetére, de azt már egészen biztosan nem kaphatja meg. Paradox módon azonban a halál mégsem rontott a helyzetén: a vágya, hogy az apja elismerje, törődjön vele és szeresse, már akkor is irreális volt, amikor a férfi még élt, sőt, voltaképpen a távolság elevensége tette igazán tragikussá Juli számára a kapcsolatot. Amikor egy terapeuta segítségével feltárja a hiány örökségét, a szakember azt kéri tőle, hogy „fogalmazza meg a vágyait”, és írja le azokat egy fekete füzetbe.
A lapokon a vágy váratlan formát ölt: Juli az apja egyik barátjával kezd (és folytat) alaposan és nyíltan dokumentált viszonyt, amelynek néha már-már pornográfiába hajló ábrázolása gyanút ébreszt az olvasóban. Talán a füzetben olvasható vad szexualitás és örökké izzó szenvedély csak a képzelet szüleménye, a szeretethiány fikción keresztüli kompenzációja. Így nyerhet értelmet a túlfeszített testiség is, amely a narrátor és előbb-utóbb az olvasó számára is a fajdalom felé mozdul el az érzékiség irányából.
Juli füzetének a titka – fikció vagy valóság? – rejtve marad, nem úgy maga a füzet, amelyet a férje már a regény első oldalán felfedez, és benne nincs kétely az abban írtak valóságtartalma felől: a házasság válságba kerül, a nő elköltözik abba a vidéki házba, ahol előbb a nagyszülei, majd az apja élt. Ezzel két ellentétes irányú feldolgozása veszi kezdetét: a gyermekkora skanzenébe csöppent Juli az apját igyekszik felkutatni az őt körülvevő térben, miközben a szöveg a szeretővel töltött pillanatokat idézi fel, így játszva egymásba a felejtés és az emlékezés folyamatát.
Minden, amit megragad, azonnal törlődik is Juli történetéből, a nő így szinte lebeg az elérhetetlen múlt és a megfoghatatlan jelen között: „hogy ne legyél magányos, mert születésed óta az vagy, kibaszottul magányos, de csak az üres levegőt markolod”.
A hagyományos prózanyelv szabályait követő elbeszélő részek közé ékelt „füzetlapok” egyre bátrabban feszítik szét a narráció kereteit: a szeretővel folytatott viszony szép lassan szabadverssé alakul, tovább erősítve a gyanúnkat, hogy a formailag is élesen elválasztott részek valójában a létezés különböző síkjait tárják elénk. Már csak azt kell eldöntenünk, hogy a vad szexualitás álmodja az elkeseredett apakeresést, vagy fordítva, esetleg mindkettő egy olyan elbeszélő álma, aki a testiség és a lelki gyötrelmek szélsőségein keresztül igyekszik önmagára találni.