Rebecca F. Kuang Sárga című regényének főszereplője, egyben egyes szám első személyben megszólaló elbeszélője, a húszas éveinek vége felé járó June Hayward népszerű és elismert író szeretne lenni. Ebben az elvégzett egyetemi kreatívírás-kurzuson kívül a vele egyidős, ugyancsak irodalmi pályán mozgó, de nálánál összehasonlíthatatlanul sikeresebb barátnője, Athena Liu iránti kimondatlan és időnként önmaga előtt is palástolni próbált irigysége is nagyban inspirálja. Aztán amikor Athena váratlanul meghal, egy, a hagyatékából megszerzett és kidolgozott kézirat segítségével June is végre megtapasztalja, hogy mi fán terem és hogyan működik a hőn áhított siker. Igaz, ehhez az is kell, hogy részben új írói személyiséget teremtsen magának: az egykötetes, alacsony eladási számokkal és mérsékelt, avagy lényegében alig pislákoló elismertséggel rendelkező June Hayward helyébe egy félig-meddig másik szerző, Juniper Song lép. Ez alatt a név alatt jelenik meg az eredeti formájában Athena kezei közül elindult Az utolsó front című regény, egy, az első világháború idején a britek által toborzott kínai munkáshadtestnek a jelen viszonyairól is számos dolgot elbeszélő és ezáltal sokakat megszólító története, amely azonnal a bestsellerszerzők közé röpíti June-t.
A kantoni születésű amerikai író, R. F. Kuang elsősorban fantasyregényei révén ismert, többek között nálunk is a Mákháború című trilógiája nyomán lett népszerű, amely részben ugyancsak háborús regény – Kuang talán a családja háborús emlékeiből is merített benne. Valahogy úgy, ahogyan a szintén kínai gyökerekkel rendelkező Athena tette Az utolsó front eredeti kéziratának megírása során. June felmenőinek nincsenek és nem is lehettek hasonló emlékei, ő maga így arról kénytelen tapasztalatokat szerezni, hogy a könyv megjelenését követően számos helyen és módon fölmerül a kérdés, miszerint lehetséges-e íróként egy másik kulturális közeg tagjainak a bőrébe bújni.
Az időnként túlfűtöttséget sem nélkülöző aggályok nem csupán a néhai barátnőjétől elcsent és átdolgozott kézirat problematikája okán kerülnek elő, elvégre arról sokáig nincs mindenkinek biztos tudomása. Hanem részben ettől függetlenül is, amikor June magyarázkodni kényszerül, például annak kapcsán, hogy az új írói nevében szereplő Song nem kínai származásra utal. Ami nyomán sokakban fölmerül az is kérdésként, hogy írhat-e valaki hiteles és mások érzéseit nem bántó regényt egy olyan miliőről, amelyet közvetlenül nem mondhat a sajátjának.
A Sárga tengerentúli fogadtatásának egyik visszatérő és a regény körüli diskurzust nagyban meghatározó eleme volt, hogy R. F. Kuang műve éles kritikával illeti a kiadói ipart és annak nem mindig értékalapú működését.
(A helyszín és az érintettség miatt elsősorban az amerikai könyviparról van szó, de bizonyos analógiák ráhúzhatók ebben a vonatkozásban más földrajzi régiókra is.) Persze June számára első kötetének kudarca – majd Az utolsó frontot követő kisregényének szintén mérsékeltebb visszhangja – nyomán számos dolog nem jelent e tekintetben újdonságot. Csakhogy míg korábban az árnyoldalt tapasztalta meg, addig most egyszeriben (ideiglenesen) reflektorfénybe, a napos oldalra kerül.
Azt már eddig is tudta, hogy „ebben az iparágban a díjak önkényes hülyeségek. Nem az irodalmi minőség fokmértékét határozzák meg, inkább csak jelzik, hogy egy aprócska elfogult szavazócsoport körében te lettél a népszerűségi verseny győztese.” Ettől függetlenül rettenetesen örül annak, hogy már nem tartozik azok közé, „akik egész évben arra vártak, hogy valaki megveregesse a vállukat, és beszállhassanak az előlegeken és példányszámokon alapuló farokméregetésbe”. June természetesen azzal is tisztában van, hogy „az írás magányos tevékenység. Sosem tudhatod, hogy amit alkotsz, értékes-e egyáltalán, és az első apró jelre, hogy lépéshátrányba kerültél az irodalom dzsungelében, máris száguldasz a kétségbeesés bugyrai felé. Csak a saját szövegedre figyelj, tanácsolja mindenki. Ami rohadt nehéz, amikor mindenki más az arcodba nyomja a magáét.” Közben kénytelen újra meg újra elmerengeni azon is, hogy
„egy könyv vajon amiatt fut be, mert egy ponton, bármilyen különösebb ok nélkül mindenki úgy döntött, hogy ez lesz az aktuális nagy siker?”
Ugyanakkor egy idő után képtelen lesz felszabadultan élvezni azt, ami történik vele. A fenyegetés két irányból érkezik. Részint az internetről, a közösségi médiából. Hiába mondja az ügynöke és a kiadója, hogy az arctalan trollkodások és támadások nem befolyásolják az eladást és a fogadtatást, June tudja, hogy az internet elől nem lehet elbújni. A világháló népe mindent és mindenkit megtalál, beleértve régvolt és feledni kívánt dolgokat is. „A legtöbb résztvevőt egyáltalán nem érdekli az igazság. Csak szórakozni akarnak. Ezek az emberek imádják, ha van egy célpontjuk, és bármit szétcincálnak, amit eléjük raksz. (…) Jobbról-balról jönnek a vádak, mindenki hírneve cafatokban lóg, és amikor elül a por, minden pontosan ugyanolyan, mint annak előtte.” Másrészről a kommentekből és posztokból áradó gyűlölködésen túl June-nak egy nyugtalanító és rejtélyes jelenséggel is szembe kell néznie, aminek folyományaként a Sárga – ha csak rövid időre is, de – thrillerbe fordul át, és kiderül belőle, hogy a valóság és a képzelet közötti határok időnként könnyebben átjárhatók, mint azt gondolnánk.
Sok szempontból hasonlóan a virtuális és a valós tér közötti átjárhatósághoz. Hiába javasolják June-nak többen is (pl. az ügynöke, vagy a számítástechnikával foglalkozó sógora), hogy csukja le a laptop fedelét, és ne foglalkozzon a posztokkal és a kommentekkel, hiszen akik azokat írják, számszerű arányaikat tekintve csupán egy vékony réteget jelentenek a többi hús-vér emberhez képest,
a Sárga egyik fő tanulsága mégiscsak az, hogy ami a kibertérben zajlik, az számos esetben nem kerülhető ki, és komoly kihatással van, sőt akár súlyos következményekkel is járhat az interneten kívüli hétköznapi életre is.
Abban az esetben mindenképpen, ha az ember idejének és energiájának nagyrészét az online tér köti le, amit legföljebb csak úgy tud leküzdeni, ha kilép a közösségi médiában lévő fiókjaiból, sőt a telefonját – amiként June is teszi – időről időre elzárja egy széfbe. A netről kitekintve viszont valóban az látszik, hogy a posztokban és a kommentekben megjelenő nyomasztó tartalomnak nincs föltétlen hatása például az eladási példányszámokra, sőt utóbbit egyes negatív visszhangok akár növelhetik is.
Az igazi izgalmakat, a fordulatokat, a meglepetéseket és a valódi thrillert ezzel együtt az adja ebben a regényben, ahogyan R. F. Kuang a könyviparnak az időnként túlságosan is a valós avagy nemegyszer elképzelt (olvasói és kritikai) várakozásoknak megfelelni akaró működéséről ír.
„Nem a műved, hanem te vagy a termék – állapítja meg June –, a kinézeted, a szellemességed, a gúnyos visszavágásaid és az online cicaharcokban elfoglalt álláspontod, amelyek amúgy a való világban senkit nem érdekelnek. És ha a piacnak írsz, akkor nem számít, milyen történetek lángolnak benned. Az számít, amit a közönség látni akar, és egy philadelphiai heteró fehér csaj álmodozásaira magasról szarik mindenki. Újat és egzotikusat akarnak, valami diverzet, és ha továbbra is ezt akarom csinálni, akkor ezt kell megadnom nekik.”
Így aztán June nemcsak Athena szellemével viaskodik, hanem azzal is, hogy minek kell inkább megfelelnie: a kiadók és a remélt fogadtatás elvárásainak, vagy pedig egyfajta önazonosságot megélve az írás valós természetének és mágikus hatalmának. „Az írás áll legközelebb az igazi varázslathoz. Az írás a semmiből teremt valamit, más világokra nyit ajtót. Az írás hatalmat kínál, hogy alakíthasd a saját világodat, ha a való világ túl sokszor rúg beléd. Az írás abbahagyásába belehalnék.” És miközben a főszereplő szemüvegén keresztül ezeket a kérdéseket boncolgatja, a Sárga jócskán túlmutat mindazon, amit a benne elbeszélt történésekkel ábrázol. Az írói válság természetén, a könyviparral, a kollégákkal és az online térrel való hadakozáson túllépve June végül rájön arra, hogy miben rejlik az írás valódi ereje, és mit is szeretne ő az írásain keresztül: „Fel akarom rázni az embereket.”
Kiemelt kép: Sophie Park, New York Times
