Szinte közhelyes megállapításnak számít, hogy az autofikció virágkorát éli, elég csak Rachel Cusk vagy Karl Ove Knausgård itthon is páratlan népszerűségnek örvendő könyveire gondolnunk. A dán írónő, Tove Ditlevsen nemcsak azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy önéletrajz és fikció határait elmosó írásaival előfutára az autofikciós irodalom említett művelőinek, hanem szókimondásával és eredeti látásmódjával is. Koppenhága-trilógiájának első része, a Gyerekkor a Park Kiadó gondozásában, Kertész Judit kiváló fordításában jelent meg.
A Gyerekkor elbeszélője, Tove 1918. december 14-én látta meg a napvilágot Koppenhága Vesterbro munkásnegyedében. Vagyis egy évvel később, mint a regényíró Tove Ditlevsen. Az olvasó tehát itt érheti tetten az első elmozdulást a valóság irányából a fikció felé, hogy aztán a továbbiakban ne is törődjön ilyen kérdésekkel, hanem hagyja, hogy magával vigye a szöveg sodró lendülete. A regény lazán összefűződő epizódok sora, a cselekmény az ízekből és hangulatokból álló első emlékektől a gyerekkor szimbolikus és megmásíthatatlan végpontjaként felfogott konfirmációig ível.
Narrátora olyan elbeszélői hangon szólal meg, amelyben egyszerre fedezhetőek fel a gyermeki látásmódra valló naiv megnyilvánulások, valamint a felnőtt visszaemlékező önreflexiója és iróniája.
A gyerekkor mikrokozmoszában természetesen kitüntetett helye van az anyának, ellentmondásos alakja baljós égitestként függ Tove gyerekkora felett. A hozzá fűződő legmeghatározóbb érzés a félelem, anya és lánya között mégis létezik egy „különös és kimondhatatlanul törékeny” boldogság. A legtöbbször munkanélküli apa gyakran nem tudja, hogyan fejezze ki lánya iránti szeretetét. Edvin, a jó és okos báty szakmunkásnak készül. A testvérek szeretik egymást, de nem tudnak igazán beszélgetni. Kortársai közül egyedül a szertelen Ruthhoz képes kapcsolódni, barátságukat azonban a bensőségesség helyett a bátorságpróbához hasonló játékaik határozzák meg.
A családi otthonban ugyan vannak könyvek, amikről az egykor írónak készülő apával még beszélgetni is lehet, és ott a könyvtár, ahonnan Tove felnőttkönyveket kölcsönözhet, de a továbbtanulás egyáltalán nem opció. A lány életlehetőségei korlátozottak, kimerülnek egy „stabil szakmunkással” kötendő jövőbeli házasságban és egy „megbízható, nyugdíjas állás” elnyerésében. Tovénak viszont egészen más vágyai vannak, költői ambíciók fűtik, annak ellenére, hogy az apa szerint lányból nem lehet költő. Verseskönyvében egyre gyűlnek a koraérettségről és megkérdőjelezhetetlen tehetségről tanúskodó zsengék.
A szavak óriási jelentőséggel bírnak Tove számára: egyfelől megvédik anyja kiszámíthatatlanságától és sivár környezetétől, másfelől el is választják attól. Szüleinek durva nyelvhasználata zsigerileg taszítja, ahogy a szülőknek sem tetszik a nyelv, amit lányuk használ.
A kislány képzelete átlényegíti a munkásnegyed jellegzetes, jobbára szerencsétlen sorsú figuráit. A vándorcigány Rühes Hans és Szép Lili mint egy képeskönyv szereplői jelennek meg. A prostituált Ketty Hófehérkéhez hasonlít, akinek piros plüssbevonatú bútorokkal berendezett szobája csodálatosnak tűnik a szemében. Ugyanakkor Ditlevsen leszámol azzal az elképzeléssel, hogy a gyermekkor világa idilli és ártatlan. Tovét esténként szorongás fogja el, a sötétben még ijesztőbbnek tűnik minden, rémálmok gyötrik. Elborzasztja a megesett, kiskorú lányok és házasságon kívül született gyermekek sorsa. A munkanélküliek, részegek és prostituáltak – akik elválaszthatatlanul hozzátartoznak a gyerekkor utcájához, az Istedgadéhoz – előbb félelmet, majd együttérzést váltanak ki Tovéból. Hamar ismerőssé válik számára a halál ténye, a nagymama elvesztése kapcsán és a saját halála egyszerre vonzó és elrettentő gondolatának formájában.
A narrátor úgy beszél a gyerekkorról, mintha az maga is önálló (cím)szereplője lenne a regénynek: egyszer „pincébe zárt, elfelejtett kis állatként” nyűszít, máskor hosszú és szűk koporsóhoz hasonlít. A gyerekkor végtelennek tűnő, traumatikus időszak: „Bármerre fordul is az ember, mindenhol nekiütközik a gyerekkorának, és megsebzi magát, mert olyan éles és kemény. Addig nem ér véget, amíg teljesen fel nem őrölt.” Csak túlélni lehet, mint egy súlyos betegséget, hogy aztán az emlékezet mélyére, a „lélek könyvtárába” hullva az egyén tudást és tapasztalatot meríthessen belőle.
„Prózakötetekben kell keresnem a lírai érzéseket” – gondolja Tove, amikor apja megrója a versolvasásért. S hasonlóan lehet ezzel a Gyerekkor olvasója is. Olyan lírai érzéseket talál ebben a karcsú prózakötetben, amelyek még sokáig visszhangoznak benne.
Kiemelt kép: Knud Jacobsen
