Mit tanulhatunk Kosztolányi Dezsőtől? Melyik volt az „igazi” arca? „Csak” megírta, vagy át is élte a tébolyt? Tényleg a „marha” Karinthy Frigyes volt köztük „az egyetlen zseni”? Melyik dimenzióban élt az Utazás a koponyám körül alkotója? Kemény István költőt, írót kérdeztük a magyar irodalom két óriásához fűződő viszonyáról.
„Kosztolányi: alap. Nekem is – mondja Kemény István. – Kosztolányitól lehet megtanulni, hogy milyen volt egy ideális modern kori ember. Vagy, hogy milyennek kellett volna lennie. Aki ráadásul író, európai, közép-európai és magyar. Gondolkodásmód, emberi tartás, művészi elvek. A normalitást, a felvilágosultságot, a pontosságot, az eleganciát, az írói tisztességet, sőt
a legpozitívabb értelemben vett hivatalnoki ethoszt lehet megtanulni Kosztolányitól.
Azt, hogy pont akkorát mondjunk vagy írjunk, amekkorát kell. Se nagyobbat, se kisebbet. Ehhez a szilárd és modern alaphoz Esterházy Péter tette hozzá azt, amit a Kosztolányi halálát követő nyolcvan év hozzátehetett. Tulajdonképpen mindazt, amit posztmodern szemléletnek nevezünk.”
Vers, regény, esszé és publicisztika – Kosztolányi több műfajban is maradandót alkotott, de vajon melyik Kosztolányi volt az „igazi”?
„Régi problémám nem csak Kosztolányi esetében: ha valaki egyenértékűt alkot több műfajban, azt a kritika és/vagy mi, olvasók valahogy külön fiókban raktározzuk el – vagyis nem adjuk össze az életművet – feleli Kemény István. – Bizony
sokszor kapom magam én is azon, hogy több Kosztolányim van,
és külön kezelem őket, vagy választok egyet közülük, mondjuk a költőt; hogy na, ő az igazi! És akkor a többi Kosztolányi óhatatlanul leértékelődik. Talán csak Goethének voltunk képesek »megbocsátani«,hogy nemcsak nagy költő, hanem nagy író és nagy drámaíró is volt. Pedig ha Kosztolányi Dezső életművét hajlandók lennénk egybeszámolni, könnyen kiderülhetne, hogy ő volt a magyar irodalom fejedelme. Bár lehet, hogy az ő modern lelki alkata nem olyan középkorias dicsőségre vágyott, mint a fejedelemmé válás… Így viszont van három-négy Kosztolányink, aki három-négy műfajban-műnemben is csúcsteljesítményeit hozta létre a magyar irodalomnak.”
És hogy melyik műve lenne a csúcsteljesítmény csúcsán?
„Kettőnél kevesebb művet nem is bírok kiemelni tőle: Esti Kornél és Hajnali részegség” – feleli Kemény.
„Nála apollónibb költő nincs”, jellemezte Kemény István korábban Kosztolányit. Friedrich Nietzsche elmélete szerint az álomszerű, individualista apollónival szemben a mámoros káoszt képviseli Dionüszosz.
Kosztolányi „apollónisága” normalitást, józanságot, mértéktartást jelent Kemény István szerint.
„És az igazság, és csak az igazság igényét, csalhatatlan érzéket a hibátlansághoz – ahol még a hiba is eszköz, és a hibázás is módszer –, művészi fegyelmet és hasonló erényeket – mondja Kemény István. – Kosztolányi nem megy el az őrületig, a minden-mindegy-szenvedélyig, nem mintha nem ismerné ezeket, mert átélhetően, nagy erővel ábrázolja az eksztázist, a tébolyt, de mégse érzem, hogy éli is írás közben: kívül marad. Egyébként ez a »ki az apollóni és ki a dionüszoszi költő?« játék jó játék, szeretem is, de mégiscsak túlegyszerűsíti a dolgokat: azt hiszem, hogy még Kosztolányi is inkább csak kizárásos alapon »apollóni költő«; mivel abban biztos vagyok, hogy nem »dionüszoszi«”.
Most a magyar irodalom csúcsteljesítményeként olvassuk Kosztolányit, de ez nem volt mindig így.
„Az a jó pár – négy? öt? hat? – politikai rendszerváltás, ami halála óta lezajlott, mind kihatott a megítéltetésére – fogalmaz Kemény István. – Talán jobban is, mint a nála vehemensebben politizálóké. Az ő távolságtartó eleganciájában lehet valami irritáló mindenfajta ideológia és ideológus számára: az, hogy nem lehet igazán megfogni. Így aztán, úgy érzem,
mintha őnála újra meg újra ugyanabba a pár vélt vagy valós hibába kötnének bele,
mert azért ő is adott támadási felületeket (Pardon rovat, gonosz Ady-esszé, gyanús, langyos homo aestheticus-ság): ezeket mintha tudatosan vagy ösztönből újra meg újra leverné rajta az utókor. És talán-talán a 20. század szabad vége volt az a rövid korszak (okosabb szó nem jut eszembe a posztmodernségnél), aminek az ő művészi attitűdje a leginkább megfelelt.”
Kosztolányi sokat idézett bon mot-ja szerint: „Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni”. A „marha” Karinthy Frigyes volt.
„Azt hiszem, Kosztolányi kijelentése Karinthyról egyszerűen személyes irodalompolitika volt: egy kis intrika, egy jól elhelyezett csúsztatás. És összefügghet Ady Endrével, aki Kosztolányinak egy extra érzékeny pontja volt – és akit szinte mindenki zsenizett. Kosztolányi nem tartotta annak, amit erős érvekkel alá is tudott támasztani, arról azonban nem tudok, hogy ő saját magát bármikor is zseniként hirdette volna. Viszont azt nehezen tudnám róla elképzelni, hogy bárkihez képest is másodvonalbeliként gondolt volna magára a magyar irodalomban” – mondja Kemény.
„Hogy lehet ezt feloldani? Szerintem Kosztolányi egyszerűen Ady dicsfényét próbálta semlegesíteni azzal, hogy Karinthyt nevezte ki az irodalom egyetlen géniuszának. Nyilván tényleg és őszintén zseninek tartotta, semmi ok feltételezni, hogy nem, ám azzal, hogy e trónra sem Adyt nem tartja méltónak, sem pedig saját magát, mintha ezt is mondaná: Hm… hát igen, a zseni… no igen, a zseni az már csak ilyen: hát egy Karinthy, na! Köztünk szólva a zseni az egy marha!
És ezzel ügyesen elsúlytalanította a zseniposztot.
Azt is el tudom képzelni, hogy a zseni-nemzseni kérdésen nem Ady és Karinthy kapcsán töprengett el először, hanem hozta a kamaszkorából, vagy a gimnáziumi önképzőkörből, Szabadkáról. De ez már végképp csak az én spekulációm.”
„Még egy óvatos benyomás Karinthy Frigyes zseniségéhez: többször jutott eszembe, amikor róla olvasgattam, hogy mintha valahogy kissé… hogy is mondjam… kelletlenül élt volna abban a világban, amiben élnie adatott – véli Kemény István. – Mintha egy párhuzamos világban is létezett volna (ahogy Ady is), valami olyan dimenzióban, ahova még Kosztolányi Dezsőnek se volt bejárása.”
címlapfotó: Mészáros László
