A Földön az ember az egyetlen faj, amely képes módszeresen gyilkolni egymást. Tudjuk, hogy az elképzelt idill ellenére időnként egyes állatfajok vérszomjas egyedei is végeznek a társaikkal, mégpedig gyakran nem is zsákmányszerzés céljával. Ám módszerességről és előre kiterveltségről leginkább az emberrel kapcsolatban beszélhetünk.
És most ne is a háborúkra gondoljunk, elvégre az egy külön kategória, talán a leginkább a zsákmányszerzéshez kapcsolható. Hanem a szó szoros értelmében vett gyilkosságokra, amikor az egyik ember szánt szándékkal megöli a másikat. Okot számtalant lehet találni, jogosat éppúgy (önvédelem), mint olyat, amelyek hátterében indulat, erőfitogtatás, dominancia, vagy a másik tulajdonának megszerzése áll, de olyan is gyilkosság is létezik, amelynek megtörténtét a társadalmi megítélés részben és adott esetben elfogadhatja, a törvény ettől függetlenül bünteti. Mint ahogy van olyan gyilkosság is, amelynek látszólag nincsen indítéka, nemegyszer a bűnüldözők is értetlenül állnak előtte – különösen a brutalitása láttán –, és próbálják megfejteni, miféle eredetű lehet az az erő, amely az elkövető véres kezeit vezette.
A hangsúly a „látszólag” szón van. Indíték ugyanis szinte minden gyilkosságnál akad, akkor is, ha annak célkeresztjében – legalábbis bizonyos értelemben – nem föltétlenül és nem kimondottan az aktuális áldozat áll. A gyilkosság indoka ilyenkor elsősorban nem konkrétan arra a személyre, hanem inkább arra a körre irányul, amelyhez az áldozat is tartozik. Ez különösen igaz a sorozatgyilkosságokra, mikor is általában időben és helyben egymáshoz közel – de lehet távol is – több, hasonlóan elkövetett vagy egymáshoz valamiben hasonlító áldozatot követelő gyilkosság tettese után nyomoznak a hatóságok. Indíték ilyenkor is létezik, és azt elsősorban a gyilkos személyiségjegyeiben lehet megtalálni.
Ezekre az esetekre az egyik legkézenfekvőbb megoldás a profilalkotás. Ann Wolbert Burgess a módszer kidolgozói és gyakorlatba ültetői közé tartozik.
Az amerikai igazságügyi szakértő és pszichiátriai szakápoló két évtizeden keresztül dolgozott az FBI-nak, azon belül is a Szövetségi Nyomozóiroda egyik különleges részlegének, az 1972 óta működő úgynevezett Viselkedéskutató Egységnek (Behaviour Science Unit, BSU) a munkatársa volt. Most megjelent, Steven Matthew Constantine kommunikációs szakemberrel közösen írott, Gyilkos mintázatok című, részben önéletrajzi jellegű, részben a BSU történetét és nyomozási módszereit megelevenítő művében megtörtént esetek alapján annak jár utána, hogy mitől válik valaki gyilkossá, adott esetben sorozatgyilkossá, és hogyan lehet megállítani, illetve miféle módszerekkel lehet a gyilkosságok során kirajzolódó személyiségjegyek alapján megtalálni.
A Szövetségi Nyomozóirodában töltött két évtized alatt Burgess az emberi lélek legsötétebb bugyraiba pillantott be, és tette azt vizsgálata tárgyává.
Ebben nagy segítségére volt két közeli és vele szorosan együttműködő munkatársa, két különleges ügynök, John Douglas és Robert Ressler. Utóbbitól származik az a kijelentés, miszerint „idővel minden sorozatgyilkos elkövet egy hibát”. Ressler axiómája nem csupán a nyomozásokra érvényes általános megállapítás volt, hanem az optimizmus egyfajta kifejezése is. Amire különösen nagy szükség volt, tekintettel arra, hogy a sorozatgyilkosok után nyomozó ügynökök hatalmas pszichés terhelésnek voltak kitéve. Ennek elviselésében a magánéletükre és a családjukra se számíthattak, elvégre titoktartás kötötte őket. Ugyanakkor – ahogy Burgess fogalmaz – a kimondatlan és kimondhatatlan titkok egy csapattá kovácsolták őket.
A BSU főhadiszállása abban a két évtizedben a virginiai Quanticóban, az FBI Akadémia föld alatti tárgyalójában, az ügynökök által csak Óvóhelyként emlegetett, dísztelen, mindössze egy folyosóra nyíló, drótozott ablakkal ellátott, kevesek által ismert helyiségében működött. Itt dolgozták ki és alkalmazták először az új nyomozati technológiát, a bűnügyi profilozást. Nem csupán a helyszín filmbe illő, hanem a nyomozati esetek is – a szó szoros értelmében, hiszen javarészt megtörtént gyilkosságokat és nyomozásokat dolgoz fel a
jelenleg a Netflixen futó és az 1970-es években játszódó, a profilozás technikáját bemutató, Mindhunter című népszerű sorozat, amelynek egyik karakterét, Dr. Carrt (természetesen számos módosítással) Ann Burgess-ről mintázták.
Ugyanakkor mindaz, ami az ő könyvében szerepel, messze nem film, hanem sajnos a tragikus és véres valóság, amelynek könyörtelenségét Burgessnek nap mint nap meg kellett tapasztalnia – végül ez vezetett odáig, hogy az FBI-nak végzett szakértői tevékenységét felhagyva tanárként és tudósként folytatta pályáját, miután célalanyai egy idő után őt magát és a hozzátartozóit is veszélyeztették. Burgess eredetileg is kutatóként indult: alapfeltevése volt, hogy a szexuális erőszak áldozatául esett és a társadalmi többség által magukra hagyott nőkön lehet azáltal segíteni, ha megismerik az elkövetők gondolkodását. Ebbéli munkája nyomán hívta kötelékébe az FBI, ahol a két évtized során Burgess az ügynökökkel vállvetve az Egyesült Államok legkegyetlenebb gyilkosai nyomába eredt, akiknek a bűnözői profiljuk elkészítésével megrajzolta a személyiségüket és föltárta az indítékaikat, ezzel is elősegítve az eredményes nyomozást.
„Azt, hogy sorozatgyilkosok lettek, nem valami teljesen véletlenszerű vagy kaotikus esemény, sokkal inkább egyfajta torz sorsszerűség váltotta ki – szögezi le Burgess –, a gyermekkoruknak, a személyiségüknek és a pszichológiai tulajdonságaiknak az összessége. Mindezek együttesen okozzák azt, hogy bizonyos stresszhelyzetekre erőszakos módon reagálnak.” A Gyilkos mintázatok két kemény, bűnüldözéssel teli évtizedes hiteles krónikája. A számtalan esetleírás és nyomozásismertetés mellett az is kiderül belőle, hogy munkája során miféle kihívásokkal kellett szembesülnie Burgessnek, aki amellett, hogy a szexuális erőszakhoz kapcsolódó prekoncepciók eloszlatásán dolgozott, egy idő után a sorozatgyilkosoknak a filmekhez és a populáris kultúrához kötődő hamis mítoszával is meg kellett küzdenie.
Kiemelt kép forrása: transformationsnetwork.com
