Az úgynevezett komolyzene és könnyűzene között, úgy tűnik, időnként nehezebben járhatók át a határok, mint a magasirodalom és a szórakoztató irodalom között. A világirodalom remekeiről kiválóan lehet kocsmaasztal mellett beszélgetni, mint ahogy Agatha Christie vagy Rejtő Jenő műveiről is mélyenszántó diskurzusok alakulnak ki meghatározónak számító irodalmi orgánumokban, avagy szalonokban. Hangversenyekre azonban továbbra is elegáns ruhában illik járni, és komoly tekintettel, rezzenéstelen arccal kell végighallgatni azokat a zeneműveket is, amelyeket szerzőjük egykor éppenséggel szórakoztatásra vagy vigalomra szánt. Közben pedig a pop-rock számos előadója és szerzője elindult a kanonizáció felé, és azt, hogy ez a műfaj sem tekinthető egyértelműen és minden elemében szórakoztatónak (noha kétségkívül van olyan funkciója is), mi sem bizonyítja jobban, mint például, hogy Bob Dylan a dalszövegeiért irodalmi Nobel-díjat kapott, vagy számos pop- és rockzenei slágernek van úgymond komolyzenei átirata (gondolok itt Paul McCartney oratóriumaira és balettműveire).
Valószínűsíthető, hogy a komolyzene hallgatása, előadása, interpretációja és befogadása kapcsán kialakult, bizonyos mértékben megkövesedett és becsontosodott légkör is nagyban hozzájárult ahhoz az elefántcsonttoronyhoz, amelybe a klasszikusként emlegetett zene részben bekerült, részben bezárta önmagát. Pedig hát Mozartot már gyerekkorában turnéra vitte nagyravágyó apja, Straussék keringőiért egykor egész Bécsben, de másutt is megőrültek, és a feljegyzések szerint Liszt Ferenc hangversenyein úgy sikoltoztak a hölgyek, mint később Elvis Presley koncertjein, sőt a zeneszerző-zongoristának a közönség közé dobott kesztyűjét ugyanúgy darabokra vágva osztották szét egymás között, mint száz évvel később a Beatles szállodai ágyneműjét.
Ezt a komolyzene körül kialakult merevséget próbálja hosszú ideje oszlatni Bősze Ádám, aki a rádióban és a személyes előadásai során is nemegyszer könnyed, közérthető és szórakoztató módon mesélt a klasszikus zene nagyjairól, életükről és műveikről.
(Ehhez a „szórakoztató” szóhoz is időnként pejoratív jelentés társul, mintha bűnös vagy megvetendő dolog lenne a műélvezet. Pedig hát akkor is be lehet fogadni komoly mondanivalókat, amikor az adott mű kikapcsol, urambocsá’ megnevettet.) Bősze most könyvvel jelentkezett, ismert, a komolyzene világába sorolt zeneszerzők és zenészek magánéletéről.
A Nagy zenészek, nagy szerelmek című kötet alcíme szerint A zenetörténet hálószobatitkairól mesél, ami kétségkívül figyelemfelkeltő és jól csengő szöveg, ennél azonban sokkal több van ebben a szép kiállítású könyvben, amely interaktív is, az egyes fejezetekben megemlített zeneművek QR-kód segítségével meghallgathatók a Spotifyon. Lássuk be, miközben a popsztárok szerelmi életéről valóban viszonylag sok mindent tudunk, a klasszikus zene nagy alakjaiéról keveset. Bevallom őszintén, a könyvben felsorakozott partnerek közül számomra eddig jobbára Mozart hitvese, Constanze Weber volt ismerős, továbbá Beethoven halhatatlan kedvese, akinek pontos kilétét mindmáig homály fedi. (Arról, hogy kinek szólhatott a legendás szerelmeslevél, Bősze Ádám is részletesen ír, ugyanakkor azt is elárulja, hogy a címzett továbbra is ismeretlen, hipotézisek és feltételezések vannak, ám egyik mellett sincs perdöntő bizonyíték.)
Beethoven szerelmeiről mifelénk valószínűleg elsőként a két Brunszvik lány, Teréz és Jozefin jut eszébe mindenkinek, na meg természetesen a martonvásári kastély. A legendás zeneszerző viszont már korábban, Bécsben közeli ismeretségbe került az ott élő és elvált Erdődy Mária grófnővel.1
De vannak más magyar szálak is Bősze Ádám könyvében. Például Haydnnál, aki az Esterházyk szolgálatában a feleségével együtt lakott Kismartonban és Eszterházán. Maria Annának a feljegyzések szerint nem sok affinitása volt a művészetekhez, állítólag az is megesett, hogy férje kottáit hajcsavarónak vagy sütőpapírnak használta. Haydn viszont azzal az ürüggyel csalta, hogy „feleségem képtelen volt a gyerekszülésre, ezért voltam kevésbé közömbös más fehérnépek bájai iránt”. (Kis színesként hadd említsek meg saját kútfőből egy másik, sajátos magyar szálat: Mozarték bécsi lakása mellett ma a magyar királyhoz címzett szálloda áll.)
Bősze Ádám találó megfogalmazása szerint Schubert „nem volt Schwarzenegger-alkat”: alacsony volt, hajlamos az elhízásra és erősen rövidlátó. Egy idő után azonban „a lovak közé dobta a gyeplőt”, és onnantól a bulizás, meg a kimaradások sem álltak távol tőle. Naplójának tanúsága szerint úgy vélekedett, hogy „szabad férfi számára elrettentő dolog a házasság”. Egyik kicsapongása alkalmával fertőződhetett meg szifilisszel, ami a halálát okozta.
„Ő is olyan volt, mint a legtöbb férfi – írja Bősze Ádám Pucciniról –: ha egy kicsit pihennek, összeszedik minden energiájukat és rögtön meg akarják váltani a világot.”
Ám miután egy, a bejárónőjével folytatott flört okán csúnyán összerúgta a port a feleségével, Elvirával, nem tudott aludni, úgyhogy rászokott a veronálra, amely egyébként nemcsak a kor népszerű altatója volt, hanem például a magyar irodalmi hagyományokba öngyilkossági kísérletekhez használt szerként vonult be.
Wagner Párizsba áhított menni, nem csupán a sikerekért, hanem hogy ott annyit keressen, hogy kifizethesse adósságait. A kocsijuk azonban fölborult, Wagner beleesett egy pöcegödörbe, várandós felesége, Minna pedig súlyosan megsérült, elveszítette magzatát, és soha nem lehetett gyermeke. Majd amikor inkább hajóra szálltak, tengeri útjuk annyira viszontagságosra alakult, hogy ez inspirálta A bolygó hollandi című operát.
Debussy miatt több nő is megpróbált öngyilkos lenni. Az arisztokrata születésű nápolyi zeneszerző, Carlo Gesualdo viszont egyenesen megölte a feleségét és annak szeretőjét. Egy másik arisztokrata, az angol báró, Benjamin Britten pedig számos művét a magánéletében rendkívül fontos szerepet játszó tenor, Peter Pears hangjára komponálta.
Bősze Ádám forrásokkal alaposan alátámasztott könyve nem csupán azért számíthat méltán érdeklődésre, mert zeneszerzők hálószobájába és magánéletébe engedi bepillantani az olvasót. Hanem azért is, mert megmutatja, hogy a klasszikus zene meghatározó alakjai is hús-vér emberek voltak, valódi érzésekkel, szenvedélyekkel és gyötrelmekkel, ezáltal segíthet lebontani a komolyzene időnként túlságosan emelkedettnek tűnő elefántcsonttornyát.
