Utólag bevallhatom, nem hittem benne. Nem voltam ezzel egyedül. Apám is azt mondta, hogy úgy volt vele, az ezüstérem is szép eredmény. Hát persze! Azok után, hogy az elmúlt jó húsz évben a klub időről időre megjárta a poklot, mi több, nem csupán meglegyintette, de el is érte a kiesés szele, egy bajnoki ezüst korábban hosszú időn keresztül elképzelhetetlen magasságokat jelentett.
Pedig nem kellett volna kishitűnek lennünk. A csapat már megmutatta, hogy Marco Rossival mire képes. Az olasz mester mindjárt az első magyarországi évében bronzérmet szerzett a Honvédnak, ami az elmúlt két évtized legjobb eredményének számított. Régóta ki voltunk éhezve az efféle sikerre. Sokan vagyunk, akik nemcsak mások leírásából és elbeszélésből, de személyes emlékek révén is ismerik a nyolcvanas évek, illetve a kilencvenes évek nagy Honvédját, amikor a klub sorra megnyerte a bajnokságokat. Nem beszélve a még régebbi időkről, az 1950-es évekről, amikor a Puskás, Bozsik és mások által fémjelzett kispesti klubra és a reá épülő magyar futballválogatottra bámulattal tekintettek egész Európában, de azon kívül is.
Marco Rossi is a részint a régi Honvéd, Puskás bűvöletében kezdett el futballozni. Na és a Grand Torinóéban, a nagyapja kedvenc csapatában, noha az ifjú Marco nem merte odahaza bevallani, hogy igazából a másik torinói csapatnak, a Juventusnak szurkol.
Két alkalommal pályára is lépett a Torino FC-ben, ezt követően még tíz klub játékosa volt, közülük a Sampdoria és az Eintracht Frankfurt nevezhető a legnagyobbnak. Utána edzőnek állt, egy ideig kevés sikerrel. Már ott tartott, hogy hátat fordít a labdarúgásnak, és vérbeli ínyenc lévén beszáll az étterembizniszbe, amikor váratlanul, na és a csillagok szerencsés összeállása folytán megkereste őt Puskás hajdani csapata, a Bp. Honvéd.
A bronzéremnek is nagyon örültünk, ott voltam azon a tizenegy évvel ezelőtti meccsen is, Szombathelyen, az utolsó fordulóban, amikor a Haladás elleni döntetlennel megvolt a harmadik hely. Utána némi megtorpanás következett, amiből kifolyólag egy vereségszériát követően Rossit menesztették. Nyolc hónappal később viszont visszahívták az újra mélyrepülésben lévő kispesti klubhoz, ahonnét aztán szisztematikus építkezéssel eljutott a csapat 2017. május 27-éig, mikor is az utolsó bajnoki forduló előtt a Honvéd és a Videoton ugyanannyi pontszámmal rendelkezett, és azért a Honvéd állt az élen, mert többször győzött fehérvári ellenfelénél. Az utolsó fordulóban viszont – megint csak a sors szeszélye folytán – pont ez a két csapat találkozott a kispesti Bozsik-stadionban.
Jó, hogy időben megvettük a belépőket. Ugyanis, mint ahogy várható volt, és ahogyan az a szerzőként Ch. Gáll András által jegyzett Marco Rossi – Folytassa, Mister! című kötetből is kiderül, a mérkőzés iránt óriási volt az érdeklődés. A Honvéd klubtulajdonosa, George F. Hemingway sem nagyon tudott saját ismerősei jegyigénylésre vonatkozó kéréseinek eleget tenni. Elég hosszan kellett visszalapozni ahhoz a krónikákban, hogy kiderüljön, mikor volt legutóbb teltház a Bozsikban. Persze a csapat minden figyelmet és elismerést megérdemelt: a vetélytársaknál szűkösebb anyagi háttérrel és egyénekre lebontva szerényebb képességű játékosállománnyal lett a bajnoki cím váratlan várományosa.
Váratlan? Hiszen Rossi már négy évvel korábban megmutatta, mire képes. Varázsa egyszerre rejlik a személyiségében és a fanatizmusában, valamint abban, hogy kiválóan ismeri a játékosait, azok tudását, és pontosan elhelyezett fogaskerékként megtalálja őket a csapat finommechanikai gépezetében.
A mérkőzés nem volt fergeteges, a színvonal nem verte az eget, de ez nem számított, örök emlék maradt: félórával a lefújás előtt a Honvéd Eppel találatával megszerezte a vezetést, onnantól pedig nem változott az eredmény, a kispesti csapat az ismeretlenségből érkezett olasz mester dirigálásával huszonnégy év után bajnoki címet szerzett. A nagy ünneplésben persze megütötte a fülünket a hír, miszerint Rossi a mérkőzést követően bejelentette a távozását, azt viszont mindenki tudta, hogy a Mister így is örökre beírta a nevét a kispesti futball aranykönyvébe. Ez egy évvel később többek között abban is manifesztálódott, hogy arcképe – a bajnokcsapat sztárjával, a szintén olasz Davide Lanzafaméével egyetemben – felkerült a Corleone Sport Pub falára, a Honvéd legendáit felsorakoztató freskóra.
Természetesen nem csupán azért kedveltük, azaz kedveljük a Mistert, mert a nem is egyszer hét szűk esztendő után visszahozta Kispestre a siker ízét. Hanem személyes varázsa, kedvessége, egyenessége és hamisítatlan úriembersége okán is.
A távozását követően a Honvéd ismét elkezdett lefelé csúszni, aminek következményeként a klub jelenleg a másodosztályban tanyázik, és Puskásék vagy Détáriék emlékét megcsúfoló módon momentán nincs is sok esélye a feljutásra. Rossi viszont a kispesti arany után a Szlovákián belüli kis-Magyarországként emlegetett Dunaszerdahelyen csinált újabb varázslatot, amikor a DAC csapatával bronzérmet szerzett, és kijuttatta a klubot az európai mezőnybe. Oda viszont már nem tudta továbbkísérni őket, ugyanis 2018 nyarán odahaza, a Nápolyi-öböl partján fekvő Pozzuoliban, egy autózás során megcsörrent a telefonja, és a vonal végén, kihangosítón keresztül Csányi Sándor, az MLSZ elnöke jelentkezett, aki Budapestre hívta Marco Rossit, hogy tárgyaljanak a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi tisztségéről.
A magyar futball akkor pont két évvel volt túl legújabb kori históriájának első csodáján, a 2016-os Eb-szereplésen, amely során a nemzeti csapat csoportelsőként – a későbbi győztes Portugáliát maga mögé utasítva – jutott a legjobb 16 európai válogatott közé. Ezt azonban újabb visszaesés követte, és Rossi egy nem éppen a legjobb formájában lévő válogatottat vehetett kézhez. Az építkezés megkezdődött, és noha történtek még botlások, a Mister irányítása alatt a csapat kijutott a következő, a Covid-járvány miatt a tervezettnél egy évvel később, 2021-ben megtartott Európa-bajnokságra – igaz, ebben a selejtezők lebonyolításának addig nem látott módja is szerepet játszott: Magyarország az ötcsapatos csoport 4. helyéről, pótselejtezővel ment ki a tornára –, ahol a portugálok, a franciák és a németek ellenében az utolsó percekig továbbjutásra álltunk.
Az igazi emelkedés ezután kezdődött: bár a vb-selejtezők nem sikerültek, a hazai pályán elszenvedett 0–4-es vereség után az Nemzetek Ligájában ugyanekkora arányban sikerült legyőzni idegenben Angliát, a sikeres NL-szereplést követően pedig a válogatott immáron csoportelsőként kvalifikálta magát a 2024-es Eb-re, Marco Rossi vezetésével zsinórban másodszor.
Én pedig Honvéd-szurkolóként nagyon örültem annak, hogy a nemzeti csapat élén láthatom viszont Marcót, és ahogy annak idején Kispesten, úgy mostanában a nemzeti csapat fellépéseire kísérem el szurkolóként a Mistert. Melyik is volt a legnagyobb élmény, a horvátok, a franciák, a németek, a bolgárok, vagy a szerbek elleni meccs? Nehéz eldönteni. Nem is kell. A Marco Rossi – Folytassa, Mister! című könyvet lapozgatva nem csupán az emlékeket lehet felidézni, hanem számos háttérinformációról is tudomást szerezhetünk, a tekintetben, hogy miféle ínyencségek vannak a mester asztalán, ideértve az aktuális taktikát épp úgy, mint a Pizza Juventust. És természetesen azt sem szabad elfelejteni, hogy Marco Rossi imádja Magyarországot, olyannyira, hogy nemrég magyar állampolgár lett. A történet pedig még messze nem ért véget. Hisszük, hogy a java hátravan.
Kiemelt kép: Origo Sport
