A matematika, a fizika és az orvostudomány mellett az alig száz éve külön úton járó pszichológia viszonylag fiatalnak számít a tudományágak között, így nem csoda, hogy szinte a szemünk előtt változik, alakul. A pszichológia területén néhány évente bukkannak fel olyan szavak és kifejezések, amelyek az egyik pillanatban még obskúrusnak, szinte értelmezhetetlennek hatnak a laikusok számára, majd néhány év, sőt olykor néhány hónap leforgása alatt a köznyelvben is bevett kifejezésekké válnak. Így történt ez néhány évvel ezelőtt a transzgenerációs traumákkal, és így történik éppen most a parentifikáció jelenségével. A parentifikáció, illetve a „parentifikált (szülősített) gyermek” kifejezés azt a jelenséget jelöli, amikor egy gyereknek túl korán kell túl nagy felelősséget vállalnia családja érzelmi vagy fizikai boldogulása érdekében, és ez személyiségfejlődésében, felnőttkorban mutatott pszichológiai állapotában is meghatározó szerepet kap. A Könyvtámasz podcast legújabb része a parentifikált gyerekekről szól.
A magyar köztudatba a parentifikáció fogalmát az utóbbi időszak egyik legfelkapottabb pszichológiai témájú könyve, Bibók Bea Ellopott gyermekkor című kötete hozta be. A szerzővel a könyv kapcsán Seres Gerda beszélgetett a Könyvtámasz legújabb részében. A műsor másik vendége Hámori Gabriella színművész volt, aki első kézből tapasztalta meg ezt a jelenséget, és aki parentifikált gyermekként, anyaként és színészként képes testközelbe hozni és sajátos szemszögből megvilágítani a problémakört.
„Ha egy szülő átérzi azt, ami nehézséget okozott a gyerekének, és azt tudja mondani, hogy »ha most kezdeném, másképp csinálnám«, az nagyon sokat jelent érzelmileg.” – mondja Bibók Bea,
aki szerint óriási gátakat emelhet szülők és gyermekek közé, ha nem tudnak őszintén beszélgetni kapcsolatukról. Szerinte fontos tudatosítanunk magunkban, hogy a szülők soha nem akarnak rossz szülők lenni, és mindig a legjobbat akarják gyermekeiknek, ugyanakkor a hibák elismerése rengeteget hozzá tud tenni az egészséges szülő-gyermek kapcsolathoz.
Ebben segít, hogy mind többen mernek szakemberhez fordulni a problémáikkal, a pszichológus felkeresése és a terápia egyre kevésbé számít tabunak, és a társadalom mind szélesebb köreiben válik teljesen elfogadottá.
A terápia Hámori Gabriellának is rengeteget segített traumái feldolgozásában. Már gyermekként sokszor kellett közvetítőként fellépnie a családi konfliktusok során, 15 évesen pedig tevékeny részt vállalnia a háztartásban. Elmondása szerint azonban nemcsak később a terápia, hanem már a Színművészeti Egyetemen folytatott tanulmányai során is rengeteget tanult magáról, és azokról a sérülésekről, amelyeket gyermekkora óta hordozott. A színészképzés sajátossága, hogy „sejtszinten” bontja le, majd építi újra a személyiséget, így egyfajta indirekt terápiaként is működik. Sőt, mint elmondja, ez kicsiben minden intenzív alkotói folyamat során, főleg a főpróbaidőszakban is megtörténik vele, és ilyenkor ügyelnie kell arra, hogy a szakmája által megkövetelt érzelmi munkát a megfelelő mederben tartsa, és ne rója ennek terhét a kislányára.
A műsorban szóba kerül az is, hogy pontosan milyen jelenségek teszik nehézzé a parentifikációból adódó konfliktusok feldolgozását. Bibók Bea elmondja, hogy rengeteg parentifikált gyermek felnőttként már idilliként emlékszik vissza saját gyerekkorára, mert természetesnek vette és készségszinten sajátította el saját felelősségvállalásának szükségszerűségét. „Az már nagy eredmény, ha valaki dühöt tud érezni a szülei iránt” – mondja a szakember.
A probléma feldolgozásának egy másik nehézsége abban rejlik, hogy az idősebb generációk család- és társadalomfelfogása még merőben más volt, mint mostani húsz-, harminc- és negyvenéveseké. Régebben a „mi” még előbbre való volt, mint az „én”, a család tagjai hajlamosabbak voltak saját igényeiket háttérbe szorítani a család boldogulása érdekében. Több generáció együttélése esetén pedig különösen jellemző volt, hogy a konfliktusokat nem kommunikálták nyíltan, inkább elfojtották ezeket, mert ezt látták a családi béke biztosítékaként. Ma már azonban a közös sikereknél fontosabbnak tűnik az egyéni siker, és ezzel a váltással az idősebb generációk nem mindig tudnak mit kezdeni. Azt a döntést mindannyiunknak magunknak kell meghoznunk, hogy önazonosan élünk, és felvállaljuk a konfliktusokat vagy feláldozzuk az önazonosságunkat a „családi béke” kedvéért. Ugyanakkor jobb, ha ezt a döntést tudatosan, és nem a ránk ruházott mintákat ösztönösen elfogadva hozzuk meg.
De honnan ismerni fel, ha valaki éppen „parentifikálódik”? Milyen viselkedésminták jellemzik azokat a gyerekeket, akikre túl korán túl nagy felelősség hárul?
Bibók Bea szerint az ilyen gyerekek általában hamar megtanulnak olvasni, kreatívak, rendszerben gondolkodnak, nem bírják az üresjáratokat, életigenlőek és céltudatosak. A feladatmegoldás könnyen megy nekik, de az érzelmi életüket az a gyermeki program határozza meg, hogy akkor lesznek rendben a dolgok, ha körülöttük mindenki elégedett.
És hogy mik azok a konfliktusok, amelyekkel a parentifikált gyerekeknek, illetve a belőlük váló felnőtteknek szembe kell néznie? A szakember szerint a parentifikált emberek hajlamosak a másik ember szükségleteire figyelni, a sajátjaikat pedig elnyomni. Ugyanakkor sokszor szörnyű igazságtalanságérzet munkálkodik bennük, hiszen hajlamosak túlteljesíteni, mindent a lehető legjobban, legodaadóbban csinálni, és amikor ők nem ugyanezt kapják vissza a környezetüktől, azt igazságtalanságnak élik meg.
Arról nincs pontos kimutatás, hogy mi a parentifikált emberek aránya a társadalomban, mindenképp érdemes azonban törekednünk arra, hogy a jelenséget minél előbb felismerjük magunkban és gyermekeinkben, ezzel is közelebb kerülve a kiegyensúlyozottabb szülő-gyermek kapcsolatok megalapozásához saját életünkben. Ahhoz pedig, hogy tetten érjük a parentifikáció jeleit saját környezetünkben, Bibók Bea Ellopott gyermekkor című könyve, valamint a szerzőt és Hámori Gabriellát megszólaltató podcast-epizód meghallgatása nagyszerű kiindulópontot jelent.
